A PÁLYA SZÉLÉN
Szepesi György
Szabó Róbert: Tizennégy nyári olimpia és tizenkét labdarúgó-világbajnokság legendás rádióriportere hogyan emlékszik vissza az angolok meghívására?
Szepesi György: Az 1952-es olimpián, a svédek elleni csodálatos játék és 6:0-ás győzelem után Stanley Rous, az angol szövetség főtitkára Barcs Sándor társaságában, Sebes Gusztávval a magyar csapat öltözőjében megállapodott az 1936-os londoni találkozó visszavágójában. Még ott, az öltözőben szóban megköttetett a megállapodás.
Sz. R.: A londoni mérkőzést megelőzte a svédek elleni budapesti gyengébb játék. Grosics és Kocsis sérülése...
Sz. Gy.: Á, nem voltak komoly sérülések azok. A svédek ellen pedig Sebes félgőzre állította a csapatot, mert a Népstadionban ott volt Winterbottom angol szövetségi kapitány és vagy harminc újságíró. A Daily Express például azt írta: "Ne féljetek semmitől, fogadjatok bátran az angol csapatra!" A News Cronicle-ban pedig az jelent meg, hogy "biztos angol győzelem várható az évszázad mérkőzésén, ezek ma sem tudnak többet, mint 1936-ban". Akkor kikaptunk 6:2-re, mellesleg nem mi, ők nevezték el a találkozót az évszázad mérkőzésének.
Sz. R.: Hogyan készült a mérkőzés közvetítésére?
Sz. Gy.: Első válogatott meccsem - az 1945-ös magyar- osztrák - óta mindig gondosan felkészültem. A találkozót megelőző napon odamentem a vendégcsapathoz, hogy mindenkit megismerjek, tudjam, mi a hobbija és így tovább. A hangomra pedig nagyon vigyáztam, fagylaltot nem ettem, hideget nem ittam. És minden egyes nagy mérkőzés reggelén csuromvizesen ébredtem, mert azt álmodtam, hogy elment a hangom.
Sz. R.: Londonban nem volt semmi probléma?
Sz. Gy.: A fiúk tudták, hogy nekem mi a legfontosabb, így amikor a meccs reggelén lementem, a Cumberland Hotel éttermében Sándor Csikar azzal fogadott, hogy "Jézus, Gyuri, elment a hangod!" Na, több se kellett a csapatnak, Öcsi máris fújta: két tojássárgája cukorral, gyorsan bekanalazni, aztán a többiek sorba a nagymama receptjét, a végén a pincérek döbbenetére tizenegy pohár tojássárgáját kellett elfogyasztanom. De szívesen tettem, mert látszott, hogy ez a kis játék is eltereli figyelmüket a nagy feszültségről.
Sz. R.: Mit gondolt a mérkőzés előtt az eredményről?
Sz. Gy.: Biztos voltam benne, hogy győzünk. Meg lehet nézni az akkori rádióújságot, annyira biztosra mentem, hogy tíz nappal előbb betettem a műsorba a délutáni élő közvetítés esti ismétlését.
Sz. R.: Milyenek voltak Londonban a rádióriporter munkafeltételei?
Sz. Gy.: A legjobb helyről közvetítettem, a királyi páhollyal egy szinten, attól nyolc-tíz méterre, a félvonal tájékáról, az első sorból. Mellettem a belga és a német riporter, mert ez tényleg az évszázad mérkőzése volt. Több mint ötven rádió közvetítette a világ minden részére. De százhúsz másodperccel a közvetítés megkezdése előtt eltűnt az addig élő rádiókapcsolat Budapesttel. Én hallóztam, beszéltem, semmi válasz. Hihetetlen lélekjelenléttel elhatároztam, hogy elkezdem időben a közvetítést. Milyen szerencse, hogy így tettem, különben lemaradtam volna Hidegkuti első percben lőtt góljáról. Klasszikus nyitány egy rádióriporter számára, alapvetően meghatározta a mérkőzés hangulatát.
Sz. R.: Akkor azt mondta: "Gól! Benn van a hálóban a fehér angol labda!" Ez hogy jutott eszébe?
Sz. Gy.: A mikrofon előtt mindig jól tudtam rögtönözni.
Sz. R.: De az "All right, Mr. Wright!"-ra csak felkészült...
Sz. Gy.: Nem, tényleg nem. Nekem nincs igazán humorom, kivéve a mikrofon előtt. Ott teljesen átalakultam.
Sz. R.: Mi történt a mérkőzés után?
Sz. Gy.: Bementem a magyar öltözőbe, aztán visszamentem a pályára. Már kihalt volt a stadion, én pedig kiballagtam a gyepre. Elsétáltam arra a helyre, ahonnan Puskás a harmadik gólt lőtte. Arra gondoltam, ha emlékműveket állítanának a futballpályákon, az idekerülő oszlopra azt írnám: "Itt dőlt meg az angol labdarúgás kilencven éves veretlensége." A harmadik gól volt a kegyelemdöfés, ott tényleg eldőlt minden.
Sz. R.: És milyen volt a vacsora?
Sz. Gy.: A Wembley-ben tartották, valamennyi angol klub elnöke is megjelent. Megtiszteltetésnek érezték, hogy kezet foghattak Puskással, Kocsissal, Hidegkutival. Az egész este a futball közös ünnepe volt.
Sz. R.: Mit jelentett az ötvenes években a labdarúgás a fiatalság számára?
Sz. Gy.: Eszményképet kerestek a labdarúgókban. Minden gyerek focista akart lenni, nemcsak az anyagiak miatt, hanem azért is, mert tudták, hogy a futballkarrier a magasba repíthet.
Sz. R.: Mennyit érzett a csapat abból, hogy a korabeli politika fel akarta használni őket?
Sz. Gy.: Nem érdekelte őket a politika, az inkább foglalkoztatta a fiúkat, hogy mennyit lehet még megszerezni, mit lehet még kipréselni a lehetőségekből. De figyelembe kell venni, hogy a nyújtott teljesítményhez és a százezres nézőszámokhoz képest milyen kevés volt anyagiakban, amit kaptak.
Sz. R.: Milyen volt a hazatérés?
Sz. Gy.: Káprázatos volt. Párizsban Andre Kosztolányi, a híres párizsi pénzember az egész csapatot meghívta a Lido mulatóba. Michel Gyarmati, a Balassagyarmatról elszármazott revüigazgató pedig elvitte a fiúkat a Folies Bergere színpadára. Mondanom sem kell, viharosan tapsolt a közönség. A vonatút is diadalmas volt. A bécsi Westbanhofon többszáz szurkoló üdvözölte a csapatot, ők is magukénak érezték a győzelmet.
És van még egy megjegyzésem. A sportnak és különösen a magyar labdarúgásnak óriási összetartó ereje volt az egész világ magyarsága számára. A 6:3 Amerikában és Ausztráliában éppúgy, mint Erdélyben, a Vajdaságban vagy a Felvidéken, hihetetlen örömet okozott. Meggyőződésem, hogy akkoriban a labdarúgás lendítette az élre a többi sportágat is. Ezért is lesújtó, hogy napjainkra a futballban ide jutottunk.