A KAMERAMAN
Csőke József
Bíró László: Ön számos sport témájú filmet készített, többek között a 6:3-as meccsről is. Hogyan került a filmes szakmába?
Csőke József: 1946-ban végeztem a szegedi katolikus tanítóképzőben. Vezetőtanárunk tanácsára - mivel falun egy tanítónak sok mindenhez kell értenie - többekkel együtt letettem a mozigép-kezelői vizsgát. 1950-ben az akkori népművelésügyi miniszter, Révai József egy olyan embert keresett a filmhíradóhoz, aki pedagógus, úttörővezető és filmes. Több mint 400 jelentkezőből engem választottak ki és helyeztek az akkor alakult híradó- és dokumentumfilmgyárba. A kollégák bevezettek a filmkészítésbe, majd időközben elvégeztem az újságíró-iskolát, majd esti tagozaton a színház- és filmművészeti főiskolát.
B. L.: Mikortól foglalkozott sporttal?
Cs. J.: 1951-ben kezdtem. A magyar filmhíradó szerkesztősége akkor állt össze, olyan ember pedig, aki a sporttal foglalkozott volna, nem volt. Nem azt mondom, hogy rám osztották, én vállaltam, majd ottmaradtam pályafutásom végéig. 29 sportágról forgattam filmhíradót vagy filmet. Több mint hétezer filmriportot és hatszáz, tíz perctől másfél óráig terjedő filmet, riportdokumentum-filmet készítettem. A körülbelül hatszáz filmnek a négyötöde sport-, a többi politikai, társadalmi film. Idehaza szerkesztő-rendező voltam, de olimpiákon, világversenyeken én magam is vittem és fogtam a kamerát, és mint operatőr is dolgoztam.
B. L.: Hogyan jött létre az 1953. novemberi londoni mérkőzés?
Cs. J.: A helsinki olimpián a magyar győzelem után az akkori magyar szövetség elnöke, Barcs Sándor és az angol szövetség elnöke megegyezett abban, hogy egy adandó alkalommal a két válogatott megmérkőzik Angliában.
B. L.: Természetes volt-e hogy a filmhíradó tudósít a meccsről?
Cs. J.: Mi a legkeményebb években is cserekapcsolatban voltunk 31 országgal, amelyek tagjai voltak a nemzetközi filmhíradó szövetségnek, többek között Angliával is. Ez egy nagyon jól működő, pártatlan szakmai szervezet volt. Emellett tárgyalni, tanácskozni tudtunk az akkori sportvezetéssel.
B. L.: Hogyan dolgoztak Londonban?
Cs. J.: Londonban négy kamerával vettük fel a meccset, mert minimum négy kamera kellett, hogy követhessük a pályán zajló eseményeket. Hatvan doboz filmet vittünk, egy dobozban hatvan méter van, amire két perc 11 másodpercnyi anyagot lehet felvenni. Meg volt tervezve, le volt rajzolva, kinek mi a dolga. Egy-egy operatőr a kapuknál, egy fölül, egy pedig középen az átmenő játékot filmezte. Nekem a feladatom az volt, hogy az angol kapu mögé álljak fel, így én vettem fel az első és a harmadik gólt.
B. L.: Mit szóltak az angol kollégák a magyar sikerhez?
Cs. J.: Nem sokat tudtam velük beszélni, de az angol operatőr, aki a magyar kapunál volt, időnként annyira meg volt lepődve, hogy egyszerűen leállt a filmezéssel, mivel a magyar csapat olyan kiváló mezőnyjátékot mutatott.
B. L.: A meccsről készítettek egy rövidfilmet is, amely példátlan sikert aratott.
Cs. J.: Bámulatos gyorsasággal készítettük el a filmet. Körülbelül 10-12-szer több anyag volt, mint ami végül is belekerült a filmbe. A film a legelején a 12 játékos arcképével kezdődik, amit a Könyves Kálmán körúti laboratóriumban készítettünk elő. Bemutatja a játékosokat és a velük azonos poszton játszó angolokat is. Feltűnnek a vonatutazás, a párizsi előkészületi meccs képei. A londoni felvételek mellett itthon is dolgozott négy operatőr. Felvettük például a Bozsik családnál - miközben rádión hallgatták a közvetítést -, hogyan reagálnak a gólokra. Grosicséknál ugyanúgy. Ez a harmincperces film, "Az évszázad mérkőzése" három hétig a filmhíradók helyett ment a mozikban. Ilyen semmikor máskor nem volt, hogy egy sportfilm ment a filmhíradó helyett. Eufórikus hangulatban volt az ország. Amikor a közvetítés volt, mondják, olyan öröm töltötte el az embereket, mintha mi nyertük volna meg a második világháborút. Nagy öröm volt, hogy 90 év után kikapott a verhetetlennek vélt angol csapat.
B. L.: Hogyan látja, minek köszönhető ez a példátlan sikersorozat?
Cs. J.: A magyar sporttörténelemnek nagy fejezete volt az aranycsapat. A majdnem négy és fél éves veretlenség páratlan volt a világon. Összejött hét világklasszis egy csapatban, ilyen nem volt sehol. És a többiek igazi csapatjátékosok voltak, tudták adni a labdát, kiszolgálták azt, akit kellett: Bozsikot, Puskást, Hidegkútit, Kocsist. Mint olajozott gépezet, úgy működött a csapat. A játékosok tisztelték és szerették egymást. Cukkolták ugyan egymást, de ha pályára mentek, mindent feláldoztak a csapatért.
B. L.: Érdekelte a játékosokat a politika?
Cs. J.: A politika iránt nem érdeklődtek. Ők focizni akartak, és tudtak is focizni. Szerették, ha ünneplik és megbecsülik őket. A tizenkét játékos és Sebes Gusztáv 1953 decemberében az akkori legnagyobb állami kitüntetést kapta. Hogy anyagilag mit kaptak, azt nem tudom. Ha valamit el akartak érni, akkor Puskás felment Farkas Mihályhoz, és elintézte. Puskás mindenki érdekében szólt, ő egy igazi sportbarát volt.
B. L.: Ma már elérhetetlennek látszik egy világbajnoki érem, de a berni döntő többéves sikersorozatot zárt le.
Cs. J.: A sikerek alapját a helsinki győzelem adta meg. A világbajnokságon a német szövetségi kapitány volt zseniális, a csoportmeccseken nem szerepeltette a hat legjobb játékosát a magyarok ellen, mivel úgy vélte, úgyis kikapnak. Kiszámította, hogy a magyar csapat nehéz ágra került, két világbajnokkal kellett mérkőznie, ráadásul lerúgták Puskást. Mindemellett Sebes Gusztáv hibát követett el azzal, hogy a világ legjobb balszélsőjét jobb oldalra állította be. A félidőben pedig - mivel esett az eső és csúszott a pálya - a németek Adolf Dassler tanácsára kicserélték a bőrstoplikat műanyag borította alumíniumstoplikra. Míg a második félidőben a magyarok csúszkáltak, ők fixen álltak, azután szépen összejött nekik. Azóta én úgy hívom azt a mérkőzést: Adidas- Magyarország 3:2.