A JOBBSZÉLSŐ

Sándor Károly

Szabó Róbert: A régi futballszurkolók kedvenc Csikarja, a fiataloknak már Sándor Károly hetvenötszörös magyar válogatott nagyon népszerű focista volt a hazai futball legragyogóbb időszakában, az 1950-60-as években. Most abból az alkalomból kerestük meg, hogy segítségével felidézzük azt, hogyan kötődött pályafutása az évszázad mérkőzéséhez. Kérem, mondja el az ifjabb nemzedékhez tartozó olvasóinknak, milyen körülmények között szerződött le az MTK- hoz?

Sándor Károly: 16 évesen még a Szeged melletti Móraváros kiscsapatában játszottam. A pályának kemény volt a talaja, a tribünje és a kerítése hiányzott. Engem, aki akkor a pálya mellett laktam, abban az időben kielégített az, hogy mint a csapat legjobb játékosának, 40-es focicipőt tudtak adni. Egy gumigyárban dolgoztam. Rossz körülmények között működő munkásklubhoz tartoztunk, ahol fennmaradásunk anyagi terheit a szurkolók, a módosabb drukkerek, a molnár, a kocsmáros vacsorái biztosították.

Az én korosztályom részére, akik futballoztak, a foci volt az egyetlen kitörési lehetőség, s azt én ki is használtam. Akkor még gyakran rendeztek ifjúsági mérkőzéseket, ahol a kiválasztott tehetséges vidéki és a fővárosi fiatalok egymás ellen játszottak. Így kerültem be én 18 évesen a vidék válogatottjába az Üllői úton rendezett találkozón. (Ez 1947-ben volt, amikor a stadion túlterhelt és elöregedett fatribünje mérkőzés közben a nézőkkel együtt leszakadt.) A meccsen olyan jól szerepeltem, hogy a Budapest válogatottjába is beajánlottak. Több fővárosi és helyi felsőbb osztályú klub is megkereste egyesületemet, mert le akartak szerződtetni. Végül az MTK-val egyeztek meg. A fővárosiak vállalták, hogy bekerítik a pályát és egy 150 fős fatribünt építenek, én az átigazolásomért egy öltöny ruhát kaptam. Budapestre kerülésemig még nem laktam jól, félcipőm, nyakkendőm nem volt, tájszólásban beszéltem. Engem hamar megszédített a főváros, szerelmese lettem az itteni életnek. Szerencsémre Bukovi Marci bácsi, az edzőnk pártfogásába vett s a helyes irányba térített. Jobbszélső lett a posztom. A beilleszkedés az első csapatba eleinte nehéz volt, az idősebb játékosok kicsit nehezteltek rám, mert egy kicsit nehezen kezelhető pali voltam.

Sz. R.: Hogyan működött a klub, milyen körülmények között éltek a játékosok?

S. K.: Kezdetben albérletben laktam Gellér Sanyival, a kapusunkkal, aki akkor még vasúti fékező volt. Én a Bizományi Áruházban kaptam munkát, havi 900 forintot fizettek s elengedtek a heti három tréningre is. A drukkerek támogatták a csapatot, a klub az államosítás előtt már kezdett kicsit gazdagodni, megtollasodott tőkések támogatták. Az államosítás után még jobb lett a helyzetünk, a csapat bajnokságokat nyert. Nekem is sikerült lakást vásárolnom. Eleinte 200 forint volt a havi kalóriapénzünk. Minden pontért 400 forintot kaptunk, a győzelemért 800 forint járt s ez nem változott meg egészen 1964-ig, amikor befejeztem az aktív játékot. (Akkor már 2000-2600 forintot kerestem, ami az átlag háromszorosa lehetett.)

Később, amikor a csapat Bp. Bástya néven az ÁVH-hoz tartozott, minden játékos rangot kapott, én főhadnagy lettem. A testület kocsiparkjának számláit rendezgettem 8-tól délig. Az akkori főnököm, egy alezredes november 7-i munkafelajánlásnak az én pártba való beléptetésemet jelölte meg. Mondtam is neki, hogy nagy fába vágta a fejszéjét, de közölte velem, hogy csak fogjam be a számat. A jelölő bizottság előtt "önkritikát" gyakoroltam, hogy kártyázom és lóversenyre járok, ami után eltekintettek a párttagsági könyvem átadásától. Persze a főnököm, akinek jó pedigréje volt, de még jobbat akart, gyorsan kirakott az irodából, akkor a Könnyűipari Minisztérium TEMAFORG raktárába helyeztek el. De oda sem kellett sokat bejárnom, ha mégis bementem, minden dolgozó a meccsekről kérdezett, senki sem dolgozott. Ezért aztán azt üzenték, hogy be ne menjek, mert akkor húsz ember nem dolgozik, inkább eltekintettek a megjelenésemtől.

Sz. R.: 1949-ben mutatkozott be a nemzeti válogatottban, később is sokszor játszott Puskásékkal, az aranycsapattal. Mennyire sikerült elfogadtatnia magát világklasszis játékostársaival?

S. K.: Prágában mutatkoztam be az A-válogatottban, az volt Sebes Gusztáv első mérkőzése szövetségi kapitányként. Sajnos rossz napot fogtunk ki, az újonc kapusunk nagyon lámpalázas volt, három elkerülhető gólban is benne volt, így 5:2-re kikaptunk. Ezt követően hol játszottam, hol nem a válogatottban. A beilleszkedés problémái mellett ennek elsősorban személyi okai voltak. Régi keletű ellentétem volt a szövetségi kapitánnyal, s ezért népszerűségem ellenére is mellőzött, sokszor nem vett figyelembe a kezdőcsapat összeállításánál. Én nem voltam világklasszis, abban a csapatban volt vagy öt-hat ilyen tudású játékos, így igazi karrierem az aranycsapat végével kezdődött.

Sz. R.: Ilyen előzmények után hogyan került be a londoni keretbe?

S. K.: Az akkori válogatott keret 15- 16 emberből állt, abba már bekerülni is dicsőség volt, oda mindig behívást kaptam. Minden válogatott mérkőzés előtt a margitszigeti Nagyszállóban edzőtáboroztunk, ahol meglátogatott minket Farkas Mihály is. Elmenőben jó munkát kívánt, amikor a kapuban a búcsúzó Bozsik megállította. Mi van Cucu? - kérdezte a miniszter. - Farkas elvtárs, van egy kis probléma. - Mi az? kérdezte. - 19-en vagyunk s 18-an utazunk. - Ki a tizenkilencedik? Sándor - hangzott a felelet. Farkas ekkor a szövetségi kapitányhoz fordult: Guszti, a Sándor is utazik! Így lettem végül az utazó társaság tagja.

Sz. R.: A mérkőzésről készített filmen többször látható a kispadon ülő játékosok között, majd a meccs végén, amikor a boldog magyar játékosoknak gratulál. Milyen érzések fogják el, ha arról a meccsről kérdezik?

S. K.: Számomra az egy pótolhatatlan nagy élmény volt. Szinte extázisban éltem át a mérkőzést. A 6:3 a világ labdarúgásában egy fantasztikus fordulópont volt. Örök fájdalmam, hogy nem léphettem pályára a második félidőben, amikor Budai Laci lába görcsöt kapott a mohás gyepszőnyegen.

Vissza a tartalomjegyzékhez