A HÁTVÉD

Buzánszky Jenő

Szabó Róbert: Szemben ül velem Buzánszky Jenő, aki 49 alkalommal volt az ötvenes évek futballválogatottjának tagja, olimpiai aranyérmes, a svájci világbajnokság ezüstérmese. Kérem, mesélje el olvasóinknak, mit jelentett az Ön idejében egy vidéki fiatalember számára a magyar nemzeti bajnokságban szerepelni?

Buzánszky Jenő: Egyszerű dombóvári géplakatos szüleim voltak. Szülővárosomban szakedzőtől sajátítottam el 12-13 éves koromban a labdarúgás alapjait, s a helyi csapatban kezdtem el labdarúgó-pályafutásomat. Később szerencsés fordulat révén a Pécsi VSK-ban fociztam, amely magasabb osztályban szerepelt. Amikor ottani edzőmet, Szabó Pétert az akkor első osztályú Doroghoz hívták trénernek, engem, aki akkor még a csatársorban szerepeltem, leigazolt a bányászcsapat. Elmondhatom, hogy a Doroggal csúcslehetőséget kaptam, mert NB I-es játékos lehettem. Két évvel később, amikor a hátvédposzton lévők kiöregedtek, csapatomban csatárból hátvéd lettem.

Sz. R.: Hogyan történt az ifjú tehetségek felfedezése?

B. J.: Akkor minden első osztályú játékos válogatott akart lenni. Engem egy szakszervezeti válogatott tiranai vendégjátékán nyújtott teljesítményem alapján ajánlott Király Tivadar, a küldöttség vezetője Sebes Gusztáv figyelmébe. 1950 nyarán az osztrákok ellen már a válogatott keret tagja voltam. Bemutatkozásomra 1950 novemberében Szófiában került sor. Eléggé megilletődött voltam, ráadásul szinte egyedüli vidéki civilként futottam ki a többiekkel a zöld gyepre. Hamar sikerült gyökeret vernem a válogatott csapatban, de ehhez meg kellett szereznem a többiek megbecsülését is. Emberileg, szellemileg és játéktudásban kellett bizonyítanom, kellett magamat elfogadtatnom társaimmal. Nem engedhettem meg magamnak, hogy a jó átlagteljesítmény alatt játsszak. A hátvédsorban a gyorsaságom mellett az is segítségemre volt, hogy hátvédként is csatár- fejjel tudtam gondolkodni.

Sz. R.: Mit jelentett a sport az Ön korosztálya számára?

B. J.: A második világháború után a sport, ezen belül a futball mint a legnagyobb tömeget vonzó tömegszórakoztató eszköz, fontos szerepet töltött be a társadalomban. A válogatott sikeres eredményei alapján érezték a nézők azt, hogy érdemes magyarnak lenni. Fontos volt azért is, mert az elért eredmények önbizalmat és identitást adtak az embereknek, olyan valamit, amit máshol abban az időben nem kaptak, kaphattak meg. A sportnak ezt a szerepét az állam is hamar felismerte, s ezért az eredményes felkészülés érdekében megépítette a tatai edzőtábort.

Sz. R.: Milyen anyagi lehetőségeket nyújtott akkor egy élvonalbeli labdarugócsapat?

B. J.: Dorogon mindenkinek munkahelye volt, ahol a játékosok napi négy órát dolgoztak. Délután volt az edzés. 1800 forint fizetést kaptunk, a válogatottban 3000 járt a győzelemért, a döntetlen a felét érte. Mivel a bányászat kiemelt ágazat volt, mint bányaalkalmazottak, mi is kaptunk 58 mázsa ingyen szenet s egy vasárnapi műszakot is elszámoltak részünkre. Az a környék, ahol most is lakom, akkor a bányához tartozott. Az egyesület a lakáshoz jutást is segítette oly módon, hogy nősülésemkor a bányakolónián egy szoba-konyhás lakásba költözhettem be. Ma már természetesen nagyobb lakásban lakom. De el kell mondanom, hogy a mi időnkben mi azért futballoztunk, hogy nyerjünk, a prémium csak "kísérőzene" volt. A válogatottban a prémium összege nem is volt ismert. Mindig attól függött, hogy az adott mérkőzésnek mekkora volt a jelentősége. Európai visszhangja pedig a nyugati országokkal való találkozóknak volt.

Sz. R.: Az ötvenes évek futballválogatottjának nevét a sikerekhez, a világra szóló diadalokhoz kötik. Ugyanakkor negatívumként nemcsak a foci, hanem az akkori élsport egészének megítélésekor meg szokták említeni az élsportolók "üzletelését". Hogyan emlékszik vissza erre?

B. J.: Valóban voltak ilyen jelenségek, de ezekre csak az 1952-es olimpia után került sor. A politika tudta, olyan lehetőségeket kell biztosítania, hogy az élsportolóknak ne legyen kedvük nyugatra menni. Például az 1952-es olimpiai eskütétel után minden olimpikon hetente élelmiszercsomagot kapott, amiben 20 dkg krumplicukor, 20 deka téliszalámi, 1 csomag vaj, 15 dkg sajt, egy tábla svájci csoki, két narancs vagy banán volt. Több-kevesebb "szajrét", órát, nylonharisnyát, zsilettpengét, kávét - de üzemeknek alkatrészeket is! - lehetett behozni a válogatott győzelme esetén, a hatóságok ilyenkor bizonyos mértékig behunyták a szemüket. Klubszinten azok a csapatok tudtak ilyen lehetőségeket kihasználni, amelyek gyakran utaztak külföldi túrára, ilyen akkor kettő volt, a Honvéd és az MTK.

Sz. R.: Mit jelentett az Önök számára a londoni diadal, az Anglia elleni győzelem?

B. J.: 1953 novembere előtt három csapatot emlegettek a világ legjobbjai között. Brazíliát, Angliát és a magyar csapatot. Mi ezt a csapatot vertük meg, s a 6:3-mal felrepültünk a világ tetejére. A londoni mérkőzés előtt a meccsnek mi nem tulajdonítottunk akkora jelentőséget. Persze drukk volt bennünk, mert oda mentünk, ahol az európai labdarúgást kitalálták. A mérkőzés előtti szorongásunk a pályára lépéssel megszűnt, mindez csak az első labdaérintésig, az alibipasszig tartott, azután megnyugodtunk, a feszültség elmúlt. A csapat ezzel az eredménnyel örök megbecsülést szerzett magának. Az Anglia elleni győzelemmel a futballban a korábban egyeduralkodó WM-rendszert is megsemmisítettük. Idehaza a fogadtatásokból azt éreztük, hogy az egyszerű emberek is magukénak érezték a győzelmünket. Diadalunkat megkülönböztetett tisztelettel fogadták.

Sz. R.: Köszönjük, hogy időt szakított beszélgetésünkre.

Vissza a tartalomjegyzékhez