GOMBÓCZ Márta: A magyar futball kezdetei
1896-1945
Kiemelkedő év volt a hazai labdarúgás történetében 1896 - az az esztendő, amikor Athénban megrendezték az első újkori olimpiát, amelyen Hajós Alfréd 100 és 1200 méteres versenyszámban is aranyérmet nyert, Magyarország pedig a honalapítás 1000. évfordulóját ünnepelte.
A labdarúgás megjelenése
1896-ban jelent meg Angol rúgósdi címmel Magyarországon az első könyvecske, amely kizárólag a labdarúgójáték szabályait foglalta össze. [ ...]
Ugyanebben az évben alakult meg az első, jóváhagyott alapszabályokkal rendelkező labdarúgó-szakosztály, a BTC (Budapesti Torna Club) football csapata is. Előzményéül az a néhány budapesti középiskola szolgált, ahol a testedzést angol mintára szervezték meg, Angliából e célra szolgáló focilabdát hozattak, s próbálták meg autodidakta módon - eleinte még kézzel-lábbal játszva -, elsajátítani a játék szabályait. [ ...]
A foci azonban nem mindenütt talált kedvező fogadtatásra. A szülők a cipők idő előtti kopásáért, a korai, kezdetleges pályák, grundok környékén lakók az állandó zaj és a gyakran előforduló ablaktörések miatt nézték ellenséges szemmel a játékot. [ ...]
A futball elterjedésének azonban nem lehetett gátat szabni, s egy idő után már nem is akartak. A játékkal kétségtelenül együtt járó sérülési lehetőségek, durvaságok mellett felismerték a labdarúgás személyiségre gyakorolt kedvező hatását, így felvetődött a játék beillesztése az iskolai nevelésbe. Rájöttek, hogy a játék változatossága megköveteli a jó helyzetfelismerést, és fejleszti a kombinatívkézséget, a döntés- és cselekvőképességet. Jellemnevelő hatása révén a játékos megtanulta, hogy az egyéni képességek mellett a foci állandó összjátékot kíván.
A futball rövid idő alatt elterjedt a fiatal - és nem csak a középiskolás - fiúk körében. A játék kis felszerelésigénye - az akár házilagosan is elkészíthető labda (rongylabda), a bárhol felállítható, játék után szétszedhető, elvihető kapufa vagy éppen csak kövekkel, levetett ruhadarabokkal kijelölt kapu - hozzájárult a játék gyors népszerűvé válásához. Játszottak mindenütt, ahol akadt erre elegendő szabad terület. [ ...]
A "hőskor"
Az első szakegyesület, a BTC labdarúgó-szakosztálya megalakulását követően a századfordulóig és a 20. század első évtizedeiben sorra alakultak a kisebb-nagyobb egyesületek Budapesten és vidéken. Az ekkor létrejött egyletek egy része területi alapon szerveződött, másokat szakmai, foglalkozási alapon hoztak létre. Ekkor alakultak meg a máig is működő, nagy egyesületek futballszakosztályai: a Magyar Testgyakorlók Köre (MTK), a Ferencvárosi Torna Club (FTC), az Újpesti Torna Egylet (UTE), majd az 1910-es években a Vasas Sport Club futballcsapatai.
Budapest majd minden kerületében több egyesület is szerveződött. De nemcsak a fővárosban és környékén szaporodtak gombamód az egyesületek, hanem számos városban, községben is létrejött futballegyesület, -szak- osztály. [ ...]
A nagyobb egyesületek kezdeményezésére alakult meg 1901. január 19-én a Magyar Labdarúgók Szövetsége (MLSZ).
Felszerelés, pálya
Az MLSZ a FIFA (Nemzetközi Labdarúgó-szövetség) szabályait alapul véve a nemzetközi standardok szerint állította össze a játék szabályait. Meghatározták a játéktér méreteit (hosszúság 90-120 m, szélesség 45-90 m), jelzéseit, a labda jellemzőit. A versenylabda kerülete 68,5 cm és 71 cm között kellett hogy legyen, súlya - a mérkőzés elején - legalább 368 és legfeljebb 425 gramm lehetett.
Az MLSZ megalkotta továbbá a fegyelmi szabályokat, a bajnokság rendszabályait, majd a pályarendszabályokat, bár ez nem jelentette azt, hogy minden csapat és játékos minden mérkőzésen alkalmazta volna. [ ...]
A század első éveiben már megjelentek a speciális sportszerkereskedők, ahol hozzá lehetett jutni minden szükséges kellékhez, úgy a "kitűnő szabású és kézi varrású marhabőrből készült labdához", a fekete-fehér hajtókájú harisnyához és egyleti emblémával ellátott ingekhez, angolcrep gumis nadrágokhoz, nádbetétes, lenvászonból vagy bőrből készült boka- és lábszárcsontvédőkhöz, s a játék legköltségesebb darabjához, az 5,50-10 forintba kerülő futballcipőhöz is. Ám a kisebb egyesületek és a játékosok többsége - diákok, kisiparosok, tisztviselők - nem engedhette meg magának, hogy Zubek Bertalan, Kertész Tódor vagy Plökl és Haas Andrássy úti üzletéből szerezzék be felszerelésüket. [ ...]
A legtöbb egyesületnek állandó, rendes pályája sem volt. A játékosok egy üres telken, elhagyott réten jelölték ki a meccs színterét. Az első években még a később nagy jövőt befutó egyesületek is ilyen pályákon, grundokon kezdtek. [ ...]
A nagyobb egyesületek önálló - edzésekre és nyilvános mérkőzésekre mindig alkalmas - pálya megteremtésével kívántak rendezett feltételeket teremteni csapataiknak. [ ...]
A nemzetközi előírásoknak is megfelelő pályák építése az 1910-es évektől indult meg. Elsőként, 1911-ben, az FTC új sportpályája épült meg az Üllői úton, ugyancsak a város által átengedett területen. Ezt követte az MTK Hungária úti pályája 1912-ben, majd 1922-ben adták át az UTE Megyeri úti pályáját. A pályák, sportlétesítmények száma az első világháború után indult gyarapodásnak.
Szervezettség, állami segítség, szponzorok
Az állam, szerepkörét újabb területekre kiterjesztve, feladatokat vállalt a közegészségügy területén is. A testnevelésről szóló 1921. évi LIII. tc. az egyén testi-lelki egészségének megóvása, munkaképességének megőrzése végett a községek, városok kötelességévé tette játszóterek létesítését, testnevelési célra szükséges területek átengedését. Kötelezte a legalább 1000 főt foglalkoztató kereskedelmi, ipari, mezőgazdasági és hatósági üzemeket, hogy munkásaik és alkalmazottaik testnevelési szükségleteinek kielégítéséről sportterek, fürdőhelyek, gyakorlóterek létesítésével gondoskodjanak. E törvény már tervbe vette a Nemzeti Stadion megépítését is. (Erre csak a második világháború után került sor, avatását 1953. augusztus 20-án tartották.)
A testnevelési törvénynek és a sportolás iránti növekvő igénynek tudható be, hogy 1935-ben az országban már 315 sporttelep volt, s ezek kivétel nélkül rendelkeztek labdarúgópályával is. A 315-ből 43 pálya volt Budapesten, a törvényhatósági jogú városokban 31, a megyei városokban 74, a nagy- és kisközségekben pedig 167.
A labdarúgás egyre népszerűbb, mind szélesebb közönséget vonzó sporttá vált. 1939-ben az országban 21 sportszövetség működött, s ezek között (a lövészegyesületeket leszámítva) az MLSZ rendelkezett a legtöbb tagegyesülettel (487). [ ...]
A magyar labdarúgósport hivatalos képviselőjén, a Magyar Labdarúgók Szövetségén kívül még öt országos szövetség tömörítette a labdarúgó-egyesületeket. Az MLSZ mellett a második legnépesebb szövetség az 1927-ben 280 tagegyesülettel bíró Középfokú Iskolák Sportköreinek Országos Központja (KISOK) volt. Ebben az évben 86-86 tagegyesülettel rendelkezett a MOVE országos elnöksége által 1920-ban létrehozott MOVE Labdarúgó Liga és az 1903 óta működő Ifjúsági Labdarúgók Szövetsége. A nagyobb ipari, állami vállalatok és pénzügyi intézmények mellett szerveződött labdarúgó-egyesületek, -szakosztályok a Magyar Pénzintézeti Sportegyletek Ligája és a Cégcsapatok Labdarúgó Ligája keretében működtek. Nagyvállalatok is támogatták a náluk alakult egyleteket. Így működött labdarúgó-szakosztály, illetve -egyesület pl. a Ganz, a Danuvia, az Egyesült Izzó, a Chinoin, a Magyar Pamutipar vállalatoknál, a MÁV-nál és az Országos Földhitelintézetnél.
Amatőr vagy profi?
A labdarúgás népszerűvé válása, a nézőszám emelkedése azzal is járt, hogy a játék mellett egyre fontosabbá váltak annak pénzügyi vonatkozásai.
A kezdeti években minden játékos amatőr volt, a játékot kedvtelésből űzték. A futball hőskorának játékosai számára a labdarúgásnak semmiféle anyagi vonzata nem volt - hacsak az általuk fizetett tagdíjat nem számítjuk. A tagok csekély összegű éves díjat (a BTC-nél pl. évi két koronát) fizettek az egylet pénztárába, s ennek fejében szabadon használhatták a csapat felszerelését, játékterét, részt vehettek a játékokban és a mérkőzéseken.
A nézők számának gyarapodásával növekedett a mérkőzések bevétele, s a meccsek rendezése az adók levonása után is haszonnal járt. Ez s a külföldi csapatoknál szerzett tapasztalatok is megnövelték a játékosok igényeit. [ ...]
Idővel az MLSZ kialakította azokat a szabályokat, amelyek meghatározták, hogy mit fogadhat el egy játékos a klubjától vagy bárki mástól. Ezek értelmében elfogadható volt a villamosköltség a mérkőzés napján és a hét közbeni tréningnapokon, de hetente legfeljebb kétszer, továbbá vacsora minden edzés és mérkőzés után, kondíciófürdő hetente egyszer, és a ténylegesen elmulasztott időre járó munkabér-térítés.
A valóságban azonban, különösen a nagy klubok játékosai, ennél magasabb összegű juttatást kaptak, hogy idejük mind nagyobb részét fordíthassák edzésekre a győzelem érdekében. [ ...]
Az MLSZ végül 1926-ban rendezte a kérdést, s elválasztotta egymástól az amatőr és a profi egyesületeket, játékosokat, valamint meghatározta az általuk elfogadható, illetve részükre nyújtható juttatásokat.
Minden profi szövetség köteles volt szerződést kötni játékosaival, amelyben rögzítették a játékost megillető járandóságokat. Profi játékosok lettek azok, akik az egyletüktől kapott díjazás fejében immár élethivatásként rúgták a labdát. Egy profi játékos heti fizetése nem lehetett 5 pengőnél kevesebb és 50 pengőnél több. Az egyesület nyújthatott a játékosának prémiumot (nyert mérkőzések után 32 pengőt, döntetlen esetében 16 pengőt), szereplési jutalékot, külföldi játékosának az éves fizetés 50%-át kitevő családi pótlékot, különösen megbecsült játékosának jutalomjátékot vagy végkielégítést, utazásokon pedig napi 5 pengő zsebpénz vagy természetbeni ellátás járt. Így tehát egy profi játékosnak - még külön juttatások nélkül is - rendelkezésére állt a "havi 200 pengő fix". A fizetés mellett évi négy hét szabadság is megillette a játékost.
A labdarúgók nagyobb csoportját alkotó amatőröknek azonban ennél szerényebb összegű díjazás járt, s erre az összegre egzisztenciájukat nem alapozhatták. Az amatőr versenyző elfogadhatta használatra a sportoláshoz szükséges felszerelést, egyesületétől a sportorvos és a masszőr közreműködését, s ha másutt játszották le a mérkőzést, akkor az utazás, szállás, ellátás költségeit. A játékosok számára tilos volt mindenféle reklámtevékenységben való részvétel: nem adhatták sem nevüket, sem fényképüket semmiféle üzleti reklámhoz vagy vállalkozáshoz.
Az amatőr és professzionalista kategóriák elválasztása és a juttatások meghatározása kiszámíthatóvá, biztosabbá tette a játékosok pozícióját, tudták, hogy mire számíthatnak, és hogy mit veszíthetnek. A futballban egyre jobban összefonódtak az anyagi és sportszempontok, s így sokak számára már több volt puszta játéknál. Ám a labdarúgás minden szereplőjének tisztában kellett lennie azzal, hogy "jó üzletet csak akkor lehet csinálni, ha egyúttal jó sportot is nyújtanak".