A KAPUS

Grosics Gyula

Szabó Róbert: Egy pesti üzlet galériáján beszélgetőtársam Grosics Gyula olimpiai bajnok, világbajnoki ezüstérmes. Hosszú labdarúgó-pályafutása alatt 86 alkalommal öltötte magára a nemzeti válogatott szerelését. Több első osztályú klubban futballozott. Milyen emlékei vannak volt klubjaiban eltöltött éveiről?

Grosics Gyula: Tizennégy évesen szinte az utcáról kerültem be az akkor másodosztályú Dorog együttesébe. Három évvel később már az NB I-be feljutott bányászcsapatból igazoltam a MATEOSZ gárdájához, amely egy pesti középcsapat volt, de hamar megszűnt. Ezután a Honvéd következett, amely a maga korában a világ egyik legjobb csapata volt. Ott sokszor tétlenségre voltam kárhoztatva a kapuban, de legalább közelről láthattam a csapat mérkőzéseit. 1956 elején kényszerűségből lettem az NB II újoncaként felkerült Tatabánya kapuvédője, ahol pályafutásom hét legszebb évét töltöttem el. Ott ízleltem meg a kapusjáték örömeit, ugyanis a klubomnál óriási jelentősége volt a kapus teljesítményének, mert egy kapott vagy rúgott gól eldönthette a mérkőzés és a két pont sorsát.

Sz. R.: A válogatott magyar labdarúgók között egyedül dicsekedhet azzal, hogy 1953 és 1962 között négy alkalommal játszott az angolok ellen s mindegyik mérkőzés után a győztes csapat tagjaként vonult az öltözőbe. Kérem, idézze fel olvasóinknak, miként készültek fel olimpiai bajnokként, ötven évvel ezelőtt a londoni mérkőzésre?

G. Gy.: London előtt idehaza a svédekkel mérkőztünk. 2:2 volt az eredmény, elég gyengén játszottunk, ennek aztán idehaza igen rossz visszhangja lett. A mérkőzésünket megtekintő Walter Winterbottom angol szövetségi kapitány pedig kijelentette, hogy az angol válogatott négy-öt góllal fog győzni ellenünk. Nem tett jót lelkiállapotunknak ez a kijelentés! A francia vonatút és a párizsi bemutató mérkőzések némileg elfeledtették velünk az angliai mérkőzés tétjét.

Sz. R.: Milyen hangulatot tükrözött a meccs előtt a magyar csapat öltözője?

G. Gy.: Elég feszültek és idegesek voltunk. De aztán Puskás Öcsi kikémlelt az angolok velünk szemben levő öltözőjébe s megnyugtató hírekkel jött vissza: "Gyerekek, nem kell ezt komolyan felfogni, ezek legalább annyira idegesek, mint mi vagyunk." Ezt tükrözte a kivonulásuk is, amikor észrevettük, minden angol játékosnak mozgott a szája, idegességüket rágógumival igyekeztek palástolni. Nagyon jól kezdtünk, Hidegkuti Nándi gólja az első percben nagy szerepet játszott abban, hogy megnyugodtunk. Hamar kiderült, hogy az angolok egyenlítése ellenére a két csapat között klasszis különbség van. A svédek elleni játékhoz képest sokkal jobban játszottunk, a Bozsik-Hidegkuti-Kocsis-Puskás négyszög kiválóan muzsikált.

Sz. R.: Kétgólos előnnyel vonultak pihenőre. Mi történt az öltözőben?

G. Gy.: Csend volt az öltözőben, 4:2-es vezetésünk ellenére még célozgatni sem célzott senki arra, hogy a mérkőzés magyar győzelemmel zárul. Olyan hangulat volt, hogy meg kell nyerni a mérkőzést, de ehhez a második félidőben további gólokat kell még rúgni. Nem volt hurráhangulat, az nem is volt jellemző arra a csapatra. Nálunk mindig a mérkőzés végén, az eredmény birtokában történt az érzelmi ünneplés.

Sz. R.: Mikor érezték biztosnak a győzelmet?

G. Gy.: Azt hiszem, a hatodik gólunk után. De az angolok még ilyen előnyünk mellett sem álltak le, éppolyan lendületesen játszottak, mint ahogy elkezdték. A csatársorban Matthews ragyogóan cselezett, a beadásokat szorgalmazta, amelyek révén az angolok gyakran teremtettek veszélyes helyzetet a kapunk előtt.

Sz. R.: Milyen élményei vannak a mérkőzés lefújásáról? Mi történt a banketten?

G. Gy.: Ez emlékezetes volt. A Wembley-ben volt a bankett, amelyen részt vett az Angol Labdarúgó-szövetség 90 éves lordja, tiszteletbeli elnöke is. Soha nem felejtem, felállt s azt mondta, hogy üdvözlöm az Osztrák-Magyar Monarchia küldötteit. Erre oldalba bökték, hogy az már megszűnt, ekkor zavartalanul folytatta: üdvözlöm a magyar csapat tagjait és vezetőit. A meccs végén, amikor felöltözve elhagytuk az öltözőt, már leszállt a köd. A bankett végére olyan sűrű volt már, hogy nem tudtunk busszal visszamenni a szállodánkba. A tejszerű derengésben már egy méterre sem láttunk, ezért egymás kezét fogva botorkáltunk le a pályához közel lévő metróállomáshoz, s földalattival mentünk a szállásunkra.

Sz. R.: Hogyan fogadták idehaza a londoni győzteseket?

G. Gy.: A szurkolók és a csapat között sajátos kapcsolat alakult ki, ami azóta is megismételhetetlen. Azokban az években, amikor idehaza a gazdasági és politikai helyzet nyomasztó volt, néhány kilencven percen keresztül a csapat valamiféle identitásérzést tudott adni a magyarságnak idehaza és külföldön. Egyfajta érzelmi-hangulati túltöltöttséget adtunk, az emberek azt mondták, hogy nem a válogatott győzött, hanem legyőztük mi, a 10 milliós kis nép a világhatalmat! A közösség a sikert a magáénak tekintette. Ezt számomra az is igazolja, hogy az elvesztett svájci vb-döntő után a vereség ürügyén a fővárosban tömegtüntetés kezdődött, amely aztán egy a rendszer elleni tömegtüntetésben csúcsosodott ki. A szurkolók a nemzethez való kötődést a 90 percek alatt élték ki, a magyarságtudatnak ez a megnyilvánulási formája más események kapcsán, a mindennapi életben akkor nem volt lehetséges. Hiszen a Himnuszt nem hallhattuk, zárt körökben lehetett csak énekelni.

Sz. R.: Miként használta fel a sportot a politika, milyen szerepet játszott ebben a sokat emlegetett MHK-mozgalom?

G. Gy.: A labdarúgás a rendszer népszerűsítésének fontos eszköze lett. Az elért eredményeinket, a helsinki olimpia dicsőséglistáját a rendszer kisajátította, mondván: a szocializmus ilyen sportembereket nevel. Az MHK-ban is az élsportolók voltak a reklámemberek. Egyes esetekben részt vettünk országos MHK-versenyeken is, de azok még a mi közvetítésünkkel sem hozták meg azt az eredményt, amire fel kívánták használni.

Sz. R.: Véleménye szerint miért a sport számított az 1950-es években a társadalmi felemelkedés lépcsőfokának? Milyen előnyökkel járt abban az időben Magyarországon, ha valaki futballsztár volt?

G. Gy.: A "vasfüggöny" mögött a magyar fiatalok számára az egyetlen kitörési lehetőség csak a sportban mutatkozott. Figyelembe kell venni az akkori politikai-gazdasági helyzetet is, amiben éltünk, a világ kettéosztottságát. Nyugatra a határ szinte teljesen le volt zárva, diplomáciai-külkereskedelmi elszigeteltségben éltünk a világ nyugati felétől, oda hivatalosan csak a sportolók utazhattak.

Aki nem élte át az akkori évek jegyrendszerét, a kenyér- és húsfejadag-rendszert, az nem tudja elképzelni, mit jelentett számunkra, hogy az élsportolók korlátozás nélkül, jegy nélkül vásárolhattak élelmiszert! Az akkori helyzethez viszonyítva és az akkori átlaghoz képest óriási előnyt jelentett, hogy térítés nélkül, minőségi állami lakáshoz juthattunk. Az A-válogatott tagjai a berni döntő elvesztéséig, tehát amíg a rendszer elvárásainak megfelelően az eredményeket hoztuk, hetente élelmiszercsomagot kaptak, amiben cukor, tea, valamint olyan élelmiszerek voltak - banán, narancs, téliszalámi -, amelyeket a boltban az átlagpolgár sohasem láthatott. Ha mélyebben belegondolok, valahogy ez az egész ránk nézve is olyan megalázó volt.

Vissza a tartalomjegyzékhez