SZLÁVIK GÁBOR: Államhatalom és jelvényei Rómában

Tóga, tunika, vesszőnyaláb

A modern értelemben vett állami, illetve államhatalmi jelképekről az ókori Rómában csak bizonyos megszorításokkal beszélhetünk. Voltak azonban az államhatalom egészéhez vagy az állami tisztségek (magistraturák) egy részéhez kapcsolódó hatalmi jelvények (insignia). Ezek részben fedik az államhatalmi szimbólumok mai értelemben vett fogalmát. Idesorolhatók még a kiváltságos rendek képviselőinek kijáró rendi jelvények, a szenátori vagy a lovagrend tagjai által viselt, privilegizált társadalmi helyzetükre utaló ruhadarabok és ékszerek is.

Mindezek a jelképek a századok során sajátos hatalmi-rendi hierarchiába rendeződtek. A római államot, az állam főtisztségviselőinek hivatali és büntető hatalmát, valamint az államhatalom egy részét reprezentatív módon képviselő főtisztségviselők rendi hovatartozását jelenítették meg.

Királyság, köztársaság, császárság

Állami jelképekről csak a kultikus közösségként, nemzetségi alapokon szerveződött korai társadalmak helyén kialakult ún. territoriális állam idejétől fogva beszélhetünk.

A Kr. e. 616 és 510/509 közötti időszakban, az etruszk királyok Rómájában, megkülönböztető öltözékével: bíborpalástjával, arany diadémjával és jogarával, de testőrségével és méltóságának megannyi más jelvényével is maga a király lépett fel hatalmi jelképként a közösségen belül.

Később, a népszuverenitás elvén alapuló római köztársaság idején (Kr. e. 510-31) részben annak választott főtisztségviselői, az állami főhatalommal (imperium) bíró nagyobb magistratusok: a consulok és a praetorok váltak - ugyancsak hatalmi és rendi jelvényeik alapján - az időlegesen igazgatásuk alá rendelt közösség államhatalmi jelképeivé.

Még inkább így volt ez a császárság korában (Kr. e. 31-Kr. u. 476), amikor az uralkodó a maga nagyon is valós személyében a római nép méltóságának (maiestas populi Romani) elvont fogalmát testesítette meg.

Nőstényfarkas és bikaborjú

A korai Róma talán legismertebb szimbóluma a ma is Rómában található, a Capitóliumi Múzeumban őrzött ún. capitóliumi farkas. A nőstényfarkas a köztársaság korának érmein is megjelent, de már az etruszk uralom idején szobor formájában is megörökítették. Közösségi szimbólum, amely a későbbi Róma helyén megtelepedett latin és szabin pásztorok totemisztikus elképzeléseiről tanúskodik. A nyájaikat pusztító ragadozó előbb félve tisztelt állatős, majd Róma legendás alapítóinak, Mars hadisten fiainak táplálója lett. A város mondai "alapítói", az isteni eredetű ikertestvérek, Romulus és Remus - úgy hitték - az anyafarkas tejével együtt magukba szívták annak bátorságát is.

Az ősi Itália más, korai népei a bikaborjakban vélték megtalálni mitikus-totemisztikus őseiket. Ebben a felfogásban maga a félsziget elnevezése (Itália) is a bikaborjak (vituli) földjét jelenti. Olyan földet, ahol az ifjú bikákhoz hasonló küzdőképességgel bíró, s ekként a közösség egészének tartós gyarapodását is biztosító harcosokból álló törzsek élnek.

A római köztársaság (S. P. Q. R.)

Az utolsó, etruszk származású uralkodó elűzése után (Kr. e. 510/509) létrejött római köztársaság a népszuverenitás elvén alapult. Választott tisztségviselői - a Kr. e. 3. század elejétől - a római nép (populus Romanus) felhatalmazása alapján gyakorolták hatalmukat.

Feliratokon és érmeken, diadalíveken és a reprezentatív célú monumentális épületek homlokzatán ma is látható a hajdanvolt római állam megjelenítésére hivatott négy betű: S.P.Q.R. Ott láthatjuk őket a legiók hadi jelvényein is, a legfőbb állami istenség, Juppiter ezüst, majd aranyból készült sasa alatt. Jelentése: Senatus populusque Romanus = a szenátus és a római nép.

Vesszőnyaláb

A Rómában legfőbb államhatalmi szimbólumként használt vesszőnyaláb (fasces) etruszk eredetű.

A hagyomány szerint a királyok korában hozták Rómába. (Ezt megerősíteni látszik egy, a Kr. e. 7. század végéről szármázó vetuloniai sírból előkerült miniatűr fasces - erősen oxidált - vasmodellje is.) A vörös bőrszíjakkal átkötött, rendszerint szil- vagy nyírfából készült, kb. 1,5 m hosszú vesszőnyaláb, a benne alkalomszerűen elhelyezett kétélű bárddal (securis), a legfőbb magistratusok hivatali és büntető hatalmának jelképe volt. A bárdot azonban csak a város megszentelt határán (pomoerium) kívül tűzethette be a vesszőnyalábba az erre jogosult magistratus. A bárdot a vesszők közé tűzető magistratus a korai köztársaság időszakában bárddal végrehajtott halálbüntetést is elrendelhetett, különösen a hadra kelt seregben történt súlyos függelemsértés esetén. A halálbüntetést a fascest hordozó szabad, ám tisztségüket fizetésért ellátó hivatalszolgák, a lictorok hajtották végre, akik bal vállukon hordozták a fascest.

Lictorok

A fasces fogalmától elválaszthatatlan az azt hordozó lictorok személye, akik fizetett közfeladatként, élethossziglan látták el megbízatásukat. A lictorok Rómában a polgárok tradicionális öltözetében, a togában jelentek meg, míg a hadra kelt seregnél katonai köpenyt viseltek. A lictorok alapvető feladatai közé tartozott az általuk kísért, közfeladatot ellátó főtisztségviselő rangjához illő fellépésének biztosítása. Ők kopogtattak be például abba a magánházba, melybe a magistratus hivatalos célból belépett, de ugyancsak lictorai biztosítottak szabad utat a főtisztségviselő számára a tömegen való áthaladása során. Alapvető feladataik körébe tartozott még a magistratustól elrendelt alkalmi jellegű intézkedések foganatosítása, vagy testi büntetések (pl. korbácsolás) végrehajtása. Intézkedési jogkörüknél fogva, a velük rendelkező magistratus utasítására, letartóztathatták és őrizetbe vehették a polgárokat is.

A valószínűleg már az etruszk királyok kíséretében is megtalálható lictorok száma az általuk kísért tisztségviselő rangja szerint változott. Az államhatalmi tényezőnek minősülő tisztviselők az imperiummal felruházott consulok voltak. Őket elvben 12 lictor kísérhette.

Rangban a consulok után következtek a praetorok. Nekik Rómában, a városban 2, a falakon kívül 6 lictor járt. A legerősebb hatalma a dictatornak volt: őt - a kezében összpontosuló főhatalom (summum imperium) tárgyiasult kifejeződéseként - 24 lictor illette meg.

Lictorok kísérték a fontos állami kultuszt végző, az örökkön égő tűz táplálását ellátó Vesta-szűzeket is. A császári hatalom teokratikus jellegű átalakítására törekvő Domitianus uralkodásának (Kr. u. 81-96) idejétől 24 lictor kísérte a princepseket, akár a köztársasági Róma dictatorait. Rangjának megfelelő számú lictor illette meg a császári provinciák helytartóit, legátusait is.

Trónszékből hivatali szék

A consulok, illetve praetorok mellett díszes hivatali szék illette meg a hivatali hatalommal (a katonai vonatkozású intézkedések terén egyáltalán nem érvényesülő potestasszal) rendelkező aedilis curulisokat is. Ők városrendészeti feladatokkal, a gabonaellátás, illetve a szegényebb néprétegeknek járó gabonaosztás lebonyolításával és ellenőrzésével, továbbá az évente ismétlődő ünnepi játékok rendezésével és felügyeletével voltak megbízva. A nekik kijáró díszes ülőalkalmatosság ugyancsak etruszk eredetű: a hagyomány szerint az etruszk királyoktól átvett trónszék egyszerűsített változata. Háta és karfája nem volt, ívelt, összecsukható lábait elefántcsont borítás fedte. Könnyen szállítható, szinte bárhol felállítható volt: törvényszéki tárgyalásokon és népgyűléseken, a sorozások alkalmával vagy a szenátusban való elnökléskor. Szemben a királyi trónszékkel, nem lehetett hosszabb időn át hanyag testtartásban ülni vagy gőgösen elheverni benne, hiszen nem volt kényelmes bútordarab. Így a benne helyet foglalót mintegy arra ösztönözte, hogy gyorsan és hatékonyan intézze el a rábízott ügyeket.

A fentebb felsorolt közjogi méltóságokat a szék nyomán curulisi magistratusoknak is nevezik. A tartományi helytartók, a proconsulok és a propraetorok mellett később más tisztségviselők is használták a széket.

Aranyszálas tóga és bíborköpeny

Teljes egészében bíborszövetből készült, aranyszálakkal hímzett tógát (toga picta vagy palmata) viseltek a köztársaság korában a diadalmenetet tartó hadvezérek, az ünnepi játékok vezetői, majd később a császárok is. A bíborköpeny kezdetben, az etruszk királyok idején (Kr. e. 753-510) a királyt illette meg. Azután a köztársaság korában egykor csak a legfőbb állami istenséget, a Capitoliumi Juppitert, s a diadalmenete napján egyfajta földi Juppiterré magasztosuló győztes hadvezért, a triumfáló imperatorokat illette meg. Később a bíborköpeny Iulius Caesar (Kr. e. 100-44), majd a római császárok reprezentatív öltözékévé vált. A császárkorban a legfőbb állami istenséget megillető bíboröltözék az államhatalom birtoklásának kizárólagos joggal felöltött jelévé: az uralkodói bíborrá lett. A már az etruszk királyoktól is viselt bíboröltözék így a római császárság korának egyik jellegzetes tárgyi jelképévé emelkedve, a későbbi korok számára is az uralkodói hatalom egyik szimbólumává vált.

Rendi és másodlagos hivatali jelvények

A római köztársaságban megannyi külsődleges jel is mutatta az egyénnek a társadalomban elfoglalt helyét. A két kiváltságos rend (ordo) tagjai, a szenátorok, majd később a lovagok is aranygyűrű viselésére voltak jogosultak. A szenátorok rendjének tagjai, magasabb társadalmi presztízsük jeleként, emellett nyilvános alkalmakkor felöltött köznapi viseletükkel, a ruhanyak szélétől a ruha aljáig párhuzamosan futó két bíborsávval díszített tunicával is megkülönböztették magukat. A lovagrend tagjainak a köznapi viseletnek számító tunicán csak egy keskeny bíborsáv járt. Az egykor az etruszk királyok palástjának anyagául szolgáló, csak általuk viselt bíbor a magasabb hivatali hatalom méltóságának, s egyben a rendi hovatartozás jellegének kifejezőjévé is vált.

Az elkülönülő rendi szerveződés státusjelévé vált a nyilvános alkalmakkor viselt cipő is. A patríciusi származású főbb magistratusok vörös bőrből készített lábbelijét a térd alatt négy, a lábszár köré tekert bőrszíjjal fűzték össze, s a boka magasságában félhold alakú ezüst- vagy elefántcsont dísszel látták el azt. Ilyet viseltek a consulok és a praetorok, illetve az aediles curules is. A szenátorok nyilvános alkalmakra felöltött cipője (otthoni használatra a szandál szolgált) fekete bőrből készült, s nem volt rajta díszítés.

Ünnepi ruha

Változatos módon jelezte a társadalomban elfoglalt helyét az egyén ünnepi ruházata is. Már megjelenésével római polgárként azonosította magát a sajátos "nemzeti" viseletnek számító, gazdagon redőzött, nehézkes ruhadarabot, a togát felöltő személy. Az egyszerű polgárok togája díszítés nélküli, festetlen gyapjúból, majd később lenvászonból készült. A lovagrend tagjai - ismét csak rendi hovatartozásuk státusszimbólumaként - keskeny sávot, míg a szenátori rendhez tartozók, akár a tunicán, széles bíborsávot viseltek. Az igazgatási-társadalmi hierarchia csúcsán elhelyezkedő curulisi rangú magistratusokat bíborszegélyű tóga illette meg.

Vissza a tartalomjegyzékhez