KECSKÉS GUSZTÁV: A NATO és az 1956-os magyar forradalom

Nemzeti és "világpolitikai érdek"

Ahogyan az afganisztáni, majd az iraki háború hírei a közelmúltban, úgy töltötték be 1956 õszén a világsajtót a magyar forradalom hírei. A NATO Tanácsa azonban, amint az az újabban nyilvánossá vált NATO-dokumentumokból és nyugati diplomáciai iratokból is kiderül, a magyar válság "kezelésében" a mai aktivitásához képest jóval szerényebb szerepet játszott.

Amikor 1956. október 24-én szokásos szerdai tanácskozásukra igyekeztek a NATO-hatalmak állandó képviselõi, még aligha gondolták, hogy hosszabb ideig tartó tárgyalássorozatnak néznek elébe. A kijelölt napirend utolsó elõtti pontjaként - az infrastruktúra és a távközlés kérdései után - vitatták meg a szovjet politika irányait elemzõ munkacsoport tanulmányát, amely a szovjet blokkban a Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála óta lezajlott liberalizálódás jelenségeit próbálta értelmezni, és megkísérelt a megváltozott helyzethez igazodó új politikát felvázolni a Nyugat számára.

Az 1955 júliusában az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió vezetõinek Genfben megtartott csúcstalálkozója is jelezte, hogy enyhülés következett be a keleti és a nyugati tömb közti kapcsolatokban. [...] A nyugati szövetség nem rendelkezett cselekvési tervekkel arra az esetre, ha valamely csatlós államban nyílt lázadás tör ki.

A magyar forradalom kitörésének másnapján megtartott NATO tanácsi ülésrõl készített jegyzõkönyv szerint Sir Christopher Steel brit nagykövet nem tartotta valószínûnek, hogy az esetleges felkelések leverésére a Szovjetunió közvetlenül beavatkozzon, hacsak nem kap felkérést az adott szatellitállam valamelyik politikai csoportjától. [...] Megalapozottabbnak bizonyult a nyugatnémet képviselõ, H. Blankenhorn figyelmeztetése: a nyugati kormányoknak rendkívüli óvatossággal kell cselekedniük, [...] Ettõl kezdve a Nyugat számára elõírt óvatosság a kelet-európai válságról folytatott viták egyik kulcskifejezése lett a NATO Tanácsában.

1956. október 27-én az Észak-atlanti Tanács zártkörû megbeszélést tartott a magyarországi eseményekrõl, amelyrõl nem is készült hivatalos NATO-jegyzõkönyv. [...] Miután a brit képviselõ megerõsítette, hogy kormányának, valamint az amerikai és a francia kormánynak szándékában áll az ENSZ Biztonsági Tanácsának összehívása Magyarország ügyében, a többi állam is támogatásáról biztosította a kezdeményezést. [...] A NATO Tanács következõ miniszteri szintû üléséig, azaz 1956. december közepéig semmilyen hivatalos nyilatkozatot nem adtak ki az Észak-atlanti Szerzõdés nevében a magyarországi forradalmi eseményekrõl.

A NATO Tanács október 30-i ülésén az elõzõ napon kirobbant, kezdetben Izrael és Egyiptom között zajló szuezi háború hírei mellett bõven szóba kerültek a magyarországi fejlemények. [...] A Románia irányából Magyarországra jövõ két szovjet páncélos hadosztályról szóló aggasztó hír kapcsán, belga kérésre, a NATO- képviselõk ekkor vizsgálni kezdték a magyar helyzet katonai vonatkozásait is, s másnap már kaptak bizonyos tájékoztatást a Szövetséges Fegyveres Erõk Európai Legfelsõ Parancsnokságától a kelet-európai szovjet csapatmozgásokra vonatkozólag.

1956. november 2-án újra összegyûltek a NATO Tanács tagjai. Tudomásukra jutott ugyanis a Nagy Imre vezette magyar kormány elõzõ napi döntése a Varsói Szerzõdésbõl való kilépésrõl és a semlegesség kinyilvánításáról. Az ülés elején a brit képviselõ következtetést vonta le, hogy a szovjetek nem akarnak beavatkozni a magyar forradalomba. Sõt, annyira törékenynek látják az általuk kreált rendszereket, hogy már eszközeik sincsenek azok megerõsítésére. A forradalom lengyelországi és kelet-németországi kiterjedésének lehetõségeit latolgatva a brit felszólaló arra számított, hogy a szovjetek hamarosan elõállnak Németország szabad választások útján történõ újraegyesítésének tervével, feltételként szabva, hogy az nem lesz tagja a NATO-nak, és a semlegességet választja. A Magyarországra érkezõ szovjet csapaterõsítéseket pedig akként interpretálta, hogy Moszkva bizonyára csak alkupozícióit igyekszik erõsíteni ezáltal az új magyar kormánnyal szemben. Valójában azonban a szovjet hadvezetés a Forgószél hadmûveletnek nevezett hatalmas támadását készítette elõ Magyarország ellen. [...]

A NATO-országok magyar üggyel kapcsolatos szorosabb egyeztetésének politikája viszont éppen a november 2-i ülésen kezdett testet ölteni. A szuezi háború miatt ugyanis ekkorra már súlyos feszültség keletkezett az Egyiptom elleni katonai akció beszüntetését követelõ Amerikai Egyesült Államok, illetve a közel-keleti országot október 31. óta támadó Franciaország és Nagy-Britannia között. Az atlanti szolidaritást kikezdõ ellentétek elsimításának egyik fõ színtere éppen a világszervezet volt. Az ENSZ fórumain a magyar kérdésben követendõ közös politika kialakítása ezután rendszeresen szerepelt is az Észak-atlanti Tanács napirendjén. A Magyarország segélyezésének összehangolását célzó nyugatnémet javaslat szintén általános helyesléssel találkozott.

November 3-án tovább folytatódott a NATO-nagykövetek tanácskozása a magyarországi eseményekrõl. Még az a kérdés is felmerült, hogy mit tegyen a szövetség, ha Nagy Imre kormánya fegyveres segítségért fordul a Nyugathoz. Az amerikai és a francia képviselõ a békés kibontakozás lehetõségét sugalló értesülésekkel válaszolt (ma már tudjuk, alaptalanul). [...] A NATO-országok magyar üggyel kapcsolatos ENSZ-beli fellépése ezúttal is szóba került. [...]

1956. november 4-én hajnalban megindult a Magyarország elleni újabb szovjet támadás. Közben az Egyiptom elleni brit-francia légitámadások, a november 6-i partraszállás, illetve az ezekkel szembeni, a vártnál sokkal keményebb amerikai diplomáciai ellenakciók, így a Nagy-Britannia ellen bevetett gazdasági rendszabályok tovább élezték az USA és legfontosabb szövetségeseinek viszonyát. Ennek következtében a magyarországi és a közel-keleti események tárgyalása a NATO Tanácsában - akárcsak az ENSZ-ben és a világsajtóban - továbbra is szorosan összekapcsolódott. [...] Lord Ismay, a NATO fõtitkára a szövetségesek közötti, a szuezi válság miatt megbomlott egység helyreállítását nevezte a legfontosabb feladatnak, ami nélkül veszélyes politikai vákuum keletkezne, amelyet a szovjetek ugyancsak kihasználnának.

November 5-én és az azt követõ napokban az Észak-atlanti Tanács továbbra is igen intenzíven tárgyalt a kettõs válság lehetséges következményeirõl. [...]mivel a NATO-országok közvéleményét megdöbbentette a magyar forradalom elleni brutális agresszió. Bulganyin szovjet miniszterelnök november 5-én a brit, a francia és az izraeli kormánynak küldött atomháborút emlegetõ, fenyegetõ hangú üzenetei ugyancsak felkavarták a kedélyeket.

A tanács november 6-án tartott megbeszélései során a nagykövetek végre már néhány konkrét elhatározásra is jutottak. Újra fontosnak nevezték, hogy fennmaradjon a szoros együttmûködés a NATO-országok ENSZ-képviselõi között. Kívánatosnak tartották, hogy állandó nyomást gyakoroljanak a Szovjetunióra bizonyos témák felszínen tartásával (pl. ENSZ-megfigyelõk küldése Magyarországra, nemzetközi erõk telepítése, humanitárius kérdések), amelyek a magyarországi szovjet akció leleplezésére alkalmas, az ENSZ Közgyûléséhez beterjesztendõ határozati javaslatokban ölthetnének testet. A Moszkvával szembeni diplomáciai bojkott lehetséges formáit szintén számba vették. [...]

November 19-én Lord Ismay, a NATO fõtitkára a tanács ülésén röviden összefoglalta a magyarországi eseményekkel kapcsolatban a megelõzõ idõszak vitáiban kikristályosodott cselekvési tervet. Eszerint továbbra is össze kell hangolni az ENSZ-ben követendõ politikát annak érdekében, hogy megfelelõ nyomás nehezedjék a Szovjetunióra. Szoros egyeztetés szükséges a magyar menekültek segélyezésében, valamint a magyar lakosságnak küldendõ humanitárius segélyszállítmányok kérdésében. A NATO Tanácsa azt kérte a kormányoktól, hogy tartózkodjanak a társadalmi, kulturális és sportkapcsolatoktól a Szovjetunióval. [...]

A magyar forradalom leverését követõ hónapokban a NATO illetékes szervei folytatták a katonai szövetség Kelet-Európa-politikájának újragondolását. [...] Kelet-Európa kapcsán kiderült: a térség nem áll a korábban feltételezett mértékben a Szovjetunió ideológiai uralma alatt, sõt több helyütt éles szovjetellenesség tapasztalható.

A Nyugat tekintetében nyilvánvalóvá vált, hogy bármi történjék is, nem avatkozik be a csatlós államokban. Ez korábban is így volt, az új politikai koncepcióban azonban ezt nyíltan be is vallják. Tartózkodni akarnak a kelet-európai fegyveres felkelések bátorításától, amelyek a várható erõteljes szovjet ellenakció miatt a Nyugat biztonsági érdekeit is fenyegetnék.

Ugyanakkor világosabb megfogalmazást nyert a szovjet csatlós államok békés fellazításának koncepciója, amelyet még az 1956. õszi kelet-európai válság elõtt dolgoztak ki. Vagyis a cél: a Szovjetuniótól függetlenedõ külpolitika és az egyre liberálisabb belpolitika követésére való ösztönzés gazdasági, politikai és kulturális kapcsolatok által. Ez a koncepció egészen az 1980-as évek végéig érvényben maradt a térség irányában. [...]