A magyar őstörténet-kutatás új távlatai? (Farkas Ildikó)

Szabó István Mihály: A magyar őstörténelem egy biológus szemével

Szabó István Mihály előadásában hangsúlyozta, hogy a nemzetközi történettudomány új iránya az emberiség történetét mindinkább a szűkebb, illetve tágabb természeti környezet állapotával és változásaival együtt vizsgálja. Az ökológiai rendszerek életformát és kultúrát meghatározó szerepe napjainkban már vitathatatlan, az emberiség és természeti környezetének története csak egységes rendszerként tanulmányozható. Ez szinte megköveteli a történettudomány szoros együttműködését a természettudományokkal, azok legújabb eredményeinek, módszereinek figyelembevételével. A népek régmúlt története is csak sokoldalú, komplex humán és természettudományos megközelítéssel tárható fel (régészet, antropológia, nyelvészet, néprajz, genetika, őskörnyezettan). Az utóbbi évtizedben az őstörténetre irányuló, kultúrökológiai szempontú és természettudományos módszerekkel dolgozó nemzetközi kutatómunka a magyarok eredetéhez is új, eddigi nézeteinkhez képest meghökkentőnek látszó adatokkal szolgálhat.

Szabó István Mihály úgy véli, az őstörténeti kutatásban számunkra az uráli népek történetéről alakult új nézetek az érdekesek. A kutatási eredmények mind térben, mind időben kitágítják az uráli népek történetét. Az újabb kutatások azt mutatják, hogy az uráli népek őstörténete (az eddig vélt 6-7 ezer év helyett) 35-40 ezer évre vezethető vissza. A felső paleolitikum idején (mintegy 40 ezer éve) Európát, főként középső, keleti és északi részeit, az uráli népek népesítették be, vadásztársadalmaik fénykorukat élték, és csak a holocén (10 ezer évvel ezelőttől máig) kori (éghajlati, életmódbeli) változások után szűkült le életterük. Ekkor a felmelegedés miatt a nagyvadak elvándoroltak, és Európában a letelepedő, földművelésre áttérő indoeurópai népek foglalták el a területeket. A le nem telepedő uráliak (voltak letelepedők is) pedig követték a táplálékul szolgáló nagyvadakat északra és Szibériába. Látható, hogy az uráliak története nem szorítkozik az Urál hegység két oldalára és Kelet-Európára, hanem ennél jóval nagyobb teret foglal magába: Európából az Urálon át Szibériába, onnan részben vissza Európába, illetve Alaszkán át Amerikába is eljutottak vándorlásaik során. (Így az “uráli” megnevezés már csak a hagyományt követi, hiszen e népeknek nem őshazája az Urál, csak egyik szállásterülete.) A magyarok ősei az uráliak azon ága között voltak, akik a pleisztocén végén Észak-Európába, majd Szibériáig vándoroltak. Itt az Ob alsó folyása vidékén különült el önálló etnikumként a magyarság, és innen tért vissza Európába.

Európa őstörténete

Szabó István Mihály állításait jórészt az utóbbi évtized nemzetközi szakirodalmában megjelent azon művekre alapozza, Amelyek az új természettudományos vizsgálatok (paleoklimatológia, DNS-vizsgálatok) eredményeit is figyelembe veszik, illetve azok alapján megkérdőjelezik az eddigi nézeteket.

Hogyan is alakult tehát Európa őstörténete? Mintegy 40 ezer éve a Neander-völgyi ember által (gyéren) lakott Európát az akkor bevándorló modern ember (Homo sapiens sapiens, Cro Magnon) népesítette be.  (A kétféle ember még évezredekig együtt élhetett, minden bizonnyal érintkezett is, de idővel a Neander-völgyi népesség csökkent, majd ki is halt 32-35 ezer éve.)

Európába hosszas vándorlás után érkezett a modern ember. Afrikából indult, a Közel-Keleten át Belső-Ázsiába, majd onnan Anatólián és a Balkánon keresztül vándorolva jutott el, a Duna-völgyét követve, már 35-40 ezer évvel ezelőtt, egészen Nyugat-Európáig. (A nyugat és dél felé fordult csoportok baszk-kaukázusi nyelveket beszélhettek. Mai "maradványaik": a baszkok az Ibériai-félszigeten és a piktek a Brit-szigeteken.) Egyes csoportok azonban az Al-Dunánál leszakadtak a nyugat felé haladóktól, és a folyókat észak felé követve a nagyvadakban gazdag Kelet- és Északkelet-Európa térségein települtek meg. A kelet-európai őskultúrák (pl. a sungiri ember) a nyugat-európaival egyidejű, azonos szintű kultúrák voltak. A modern ember által magával hozott afrikai eredetű Aurignac-kultúra elemei pedig Kelet-Európa térségében hamarabb jelentek meg, mint Nyugat-Európa területén, ami a vándorlás útvonalát, illetve a kultúra fejlettségét mutatja.

Szabó István Mihály egy európai genetikusok által 2000-ben elvégzett genetikai vizsgálat eredményét is idézi, amelyben Európa jelen népességeinek reprezentatív mintáin végzett összehasonlító vizsgálatban felmérték az európai népek genetikai rokonságának mértékét, illetve az időrendi változásokra is adatokat nyertek. E vizsgálat szerint a Homo sapiens sapiens europoid rasszelemeinek az Európát elsőnek benépesítő hulláma során (35-40 ezer éve) Kelet- és Észak-Európát a magyarok, lengyelek, ukránok és horvátok eredetüket tekintve közös ősei foglalták el. Nagyvad-vadászó, uráli nyelvet beszélő europoid vadászok. (Hogy aztán hogyan lettek a magyarok kivételével szláv nyelven beszélőkké, arról később esik szó.)

Az ugorok

A Kelet-Európa nagy térségeit elfoglaló uráli vadászok legészakabbra nyomult és ott szétszóródott nagycsaládjai az évezredek során szoros kötelékekkel kapcsolódtak egymáshoz, miközben egyre inkább nyelvileg is elkülönültek a többi uráli néptől. Az ugorok nagyvad-vadászó életmódja az északi, mostohább természeti viszonyoknak megfelelően alakult ki. Ez azonban azt is jelentette, hogy sokkal kiszolgáltatottabbak voltak a zsákmányállatok - elsősorban a mamutok - viszonyainak (pl. vonulási útvonalainak), mint a kedvezőbb természeti adottságú délebbi területek népessége.

Amikor a jégkorszak végén a felmelegedés hatására a mamutok Európa egész területén észak-északkelet felé vándoroltak (13-14 ezer éve), és Európából gyakorlatilag el is tűntek, az ugoroknak is váltani kellett. Vagy életformát, vagy szállásterületet. Ahol a természeti feltételek lehetővé tették, megtörtént az életmódváltás. A kelet-európai síkságokon a felmelegedés hatására lehetővé vált a növénytermesztés, az itt élő uráliak itt is maradtak, és az állattenyésztő, földművelő indoeurópai népek térhódítása során nagyrészt be is olvadtak közéjük. Nyelvüket indoeurópaira cserélték, a kelet-európai uráliak a beözönlő szláv népek hatására elszlávosodtak. Az északabbi területek (az uráliak területének központja, a Volga-könyök és a Káma folyó környéke) azonban még nem nyújtott ilyen kedvező lehetőséget, az itteni uráliak követték a nagyvadak útját fel, északra, majd pedig a (ma már ismert) tömeges nagyvadpusztulás után átkeltek az Urálon, és az Ob alsó folyása mentén telepedtek meg, ahol még népes csordái éltek a nagyvadaknak.

Szabó István Mihály az Urálon való átkelést, a különböző tényezők figyelembevételével, 10-12 ezer évvel ezelőttre teszi. Ez az a terület, amelyet az ugorok őshazájának tekintettek eddig, noha csak egyik szállásterületük volt, ráadásul az utolsó, mert itt bomlott fel az utolsó európai nagyvad-vadászok társadalma, itt kezdtek különféle etnikumokra oszlani, és innen rajzottak ki egyes ugor csoportok különböző irányokba. Innen kezdődött meg a kialakuló magyarság több ezer éves visszavándorlása Európa felé, amelyet már többé-kevésbé ismerünk. (Orosz kutatók egy Kr. e. VI. évezredben itt feltűnt lovas nomád népet a magyarokkal azonosították.) Az ugorok egy része persze itt maradt, mai maradékaikat a vogulok és osztjákok jelentik, de vándoroltak dél felé is, és a Kaukázus területét is elérhették. Egy jelentős csoportjuk pedig - a legfőbb élelemforrást jelentő nagyvadak után kutatva - mind keletebbre és keletebbre vonult, és az akkor még létező földnyelven, a mai Bering-szoroson át haladva Amerikába is eljutott.

Az amerikai ugorok

Az amerikai történettudomány egyik legnagyobb és legvitatottabb kérdése Amerika ősi benépesülésének története, a kontinens őslakóinak kiléte. A legelterjedtebb nézet - miszerint az indiánok mongoloid ősei Ázsiából érkeztek az amerikai földrészre 10-12 ezer éve - mellett a legújabb leletek és kutatások (Szabó István Mihály erre vonatkozóan az 1998 és 2003 közötti amerikai szakirodalom eredményeit tekintette át) más elméleteket is valószínűsítenek. Egyrészt az időhatárok itt is mind távolabb tolódnak, részben az újabban felfedezett ősi maradványok miatt, részben amiatt, hogy  a már ismert leleteket az újabb kormeghatározó vizsgálatokkal pontosabban lehet datálni. Másrészt az amerikai földrészen talált legősibb emberi maradványok nem egységesek, ugyanis találhatók közöttük ázsiai típusúak és  europoid jelleget mutatók is (ráadásul azok a régebbiek). (Észak-Amerika legjelentősebb embertani lelete, az 1996-ban talált, 9 ezer évesre datált Kennewick ember egyértelműen europoid. Csoportjáról, kultúrájáról folyamatosan vitáznak az amerikai tudósok.)

Ami tehát valószínű: Amerika benépesülése több hullámban, több népcsoport részvételével zajlott, és ezek között jelentős szerepet játszott egy - vagy több - európai eredetű népcsoport is, akik már 8-10 ezer éve a földrészen voltak. Modern genetikai vizsgálatok - ez részben a csontmaradványok vizsgálatát, részben a ma élő indiánok genetikai állományának vizsgálatát jelenti! - azt derítették ki, hogy létezik egy bizonyos Eu19-haplotípus (az Y-kromoszómában), amely Nyugat-Európában nem fordul elő, de jelen van Magyarország, Lengyelország és Ukrajna népességében. Az ugyanazon leszármazási vonalból eredő Eu22-típus általánosan fordul elő az észak-amerikai indiánok és egyes szibériai népek között. Az észak-amerikai indiánok egy kis részében egy olyan genetikai variánst találtak, amely csak Közép-Kelet-Európa egyes népeiben fordul elő.

Feltételezhető tehát - állítja Szabó István Mihály -, hogy ez az europoid népesség, amely Amerikát elérte, az ugorok csoportjából került ki. Az Ob torkolati régiójában, a széteső ugor népességből 11 800-11 500 évvel ezelőtt kivált csoportok Szibérián keresztül vándorolva, szárazföldi úton jutottak el a Bering-szorosig, amelyen 11 ezer évvel ezelőtt még száraz lábbal átkelhettek. (Erre utalnak az Észak-Ázsiában mindenütt, az Uráltól a Bajkálig feltárt ősi kaukázoid - azaz europoid - koponyák is, ezek ugyanolyan fogazatúak, mint a Kennewick ember.)

Az amerikai ugorok elméletét nyelvészeti kutatás is alátámaszthatja. Az indián nyelvek rendszerében a "penuti" nyelveket az ugor nyelvekkel rokonították. Amerikai tudósok feltételezik, hogy az obi-ugorok egy része Amerikába érkezett, ott szétszóródott (a penut indiánok 3 ezer éve élnek Kalifornia területén). A penut indiánok a spanyolok megjelenésével szinte teljesen kihaltak, ma az Egyesült Államok területén alig 8 ezren beszélnek valamilyen penut nyelvet.

A magyarok

Szabó István Mihály hangsúlyozza: az ugorok így feltárt története a magyarság őstörténetét is más megvilágításba helyezi. Az ugorok történetével a magyarság őstörténete mintegy 40 ezer év távlatáig vezethető vissza. Eredetét tekintve rokonának tartható a horvát, a lengyel és az ukrán nép. Európában szinte egyedüliként tartotta meg ugor etnikai jellegét és nyelvét is.

Vissza a tartalomjegyzékhez