FÓNAGY ZOLTÁN: A korona és a király 1848-49-ben

Rendszerváltás és jelképek

Az 1848. évi polgári forradalommal évszázados társadalmi berendezkedés és politikai intézményrendszer tűnt el egy csapásra, illetve megteremtődtek a modern állam és társadalmi-gazdasági rend alapjai.

I. Államformák

Az áprilisi törvények életbelépésével Magyarországon a rendi- képviseleti monarchiát a polgári jellegű alkotmányos monarchia váltotta fel. [...]

Az új rendszerben a legfőbb államhatalom, a szuverenitás megtestesítője és forrása a kétpólusú törvényhozás volt, amelyet két egyenrangú tényező alkotott: a király és az országgyűlés. A gyakorlatban az országgyűlés rendelkezett erősebb pozíciókkal, mert az uralkodó intézkedései csak akkor voltak érvényesek, ha a parlamentnek felelős miniszterek egyike ellenjegyezte azokat. Olyan lényeges politikai aktusokhoz, mint a költségvetés elfogadása vagy a miniszterek felelősségre vonása, nem is szükségeltetett az uralkodó közreműködése. Ugyanakkor a királyi hatalom sem vált formálissá, hiszen az uralkodó elnapolhatta vagy feloszlathatta az országgyűlést, illetve megtagadhatta a törvények szentesítését.

Forma szerint a király birtokolta a végrehajtó hatalmat, ám a gyakorlatban azt az általa kinevezett, de lényegében tőle függetlenül működő kormány gyakorolta. A minisztériumnak csak néhány kivételes kérdésben kellett megszereznie az uralkodó jóváhagyását. A rezervált jogok közé tartoztak a király főkegyúri jogával összefüggő intézkedések (pl. püspökök kinevezése), a nemesség és a címek adományozása, illetve a legfontosabb, a hadsereggel kapcsolatos rendelkezési jogok. [...]

Az áprilisi törvények az uralkodói jogokat viszonylag pontosan rögzítették. [...]

A királyság intézménye

Az 1848-as alkotmányos monarchiában a kormányzáshoz nélkülözhetetlennek tűnt az uralkodótól származó legitimáció. (Például a román vagy szerb nemzetiségi mozgalmakkal szemben esély sem lehetett az állampolgári engedelmesség kikényszerítésére, ha egy rendelet nem a király, illetve a császár nevében, az ő aláírásával érkezett). [...] A királyság intézményét mint legitimációs tényezőt még a tényleges szakítás után is használta a kormány, legalább formálisan: a hadügyminisztérium például 1848. december elejéig "a király és a haza nevében" formulát használta hivatalos iratain.

Az uralkodói hatalom következetlen, ellentmondásos, "nem rendeltetésszerű" használata természetesen súlyosan megtépázta a királyi trón tekintélyét, legitimációs válságot idézett elő. Ezt a helyzetet a birodalmi hatalmi központ egy új - az ellentmondásos intézkedések s főképpen a magyar alkotmányosság szentesítése által nem kompromittált - uralkodó, az ifjú Ferenc József trónra ültetésével oldotta meg 1848. december 2-án. [...]

Négy nappal később zárt ülésben vitatta meg az országgyűlés, hogyan reagáljon az eseményre. [...] A december 7-i nyilvános ülésen elfogadott országgyűlési határozat leszögezte, hogy "a magyar királyság kétoldalú kötésen alapszik, [...] törvényes királynak csak az tekinthető, ki a nemzettel országgyűlési egyezkedés útján koronázási egyességlevelet kötött, az ország alkotmányára, jogaira s törvényeire megesküdött s ezen eskü következtében Szent István koronájával megkoronáztatott". [...]

Trónfosztás

Az országgyűlési határozat következtében a jogi fikció és a valóság között mély szakadék keletkezett: magyar részről jogilag továbbra is V. Ferdinándot tekintették királynak, aki azonban "akadályoztatva van uralkodói jogainak gyakorlásában". Az ellentmondást 1849 áprilisában a Függetlenségi Nyilatkozat oldotta fel. A dokumentum már nem tulajdonított nagy jelentőséget annak, ki a jog szerinti, illetve a tényleges uralkodó: a népfelség elvére hivatkozva az egész Habsburg-Lotharingiai-dinasztiát megfosztotta az uralkodás jogától, és száműzte az országból. A nyilatkozat nem foglalt állást az államforma kérdésében - azt az országgyűlés későbbi döntésére hagyta -, de a miniszterelnök az új berendezkedést köztársasági irányúnak nevezte. [...]

II. Az állami jelképek változásai

1848-49 folyamán a politikai erőviszonyok állandó változása szinte folyamatos mozgásban tartotta az államjogi berendezkedést is. A közjogi viszonyok módosulása gyakorlatilag azonnal maga után vonta az állami szimbólumok: a címer, a zászló, illetve az alkalmazott színek változásait is.

A tárgyi jelképek, illetve a szimbolikus cselekvések a 19. században még sokkal nagyobb jelentőséggel bírtak, mint ma. A politikai elit a sorsdöntő pillanatokban is nagy gondot fordított arra, hogy a nemzeti, illetve állami szimbólumok mindenkor pontosan tükrözzék a tényleges államjogi helyzetet - vagy éppen az érvényesnek tekintett jogi fikciót. A politikai vezető réteg pontosan felismerte a közös jelképek - a kokárda, a zászló és más jelvények - szerepét a közösségek - itt az állampolgári nemzet - létrehozásában.

Nemzeti színek

Már az áprilisi törvények egyike - a XXI. tc. - intézkedett arról, hogy "a nemzeti szín és ország czímere ősi jogaiba visszaállíttatik", azaz a birodalmon belül szuverenitását visszanyert Magyarország nemzeti lobogója és állami címere "minden középületeknél s közintézeteknél minden nyilvános ünnepek alkalmával, és minden magyar hajókon [...] használtassék".

A hatalomra került nemzeti liberálisok kezdettől nagy súlyt fektettek a szuverén magyar állam külföldi elismertetésére, illetve ilyenként való megjelenítésére. Kossuth már a Batthyánykormány hivatalba lépését követő napon átiratot intézett a király személye körüli miniszterhez, Esterházy Pál herceghez - akit többnyire külügyminiszterként emlegettek -, hogy a birodalom külképviseleteivel tétesse meg a szükséges lépéseket a magyar lobogó nemzetközi elismertetése érdekében. [...]

A címer

Az állami címer első változását a területi integritás helyreállítása hozta magával. Miután az áprilisi törvények kimondták a Magyar Királyság és az Erdélyi Nagyfejedelemség unióját (majd ezt az erdélyi országgyűlés is elfogadta), a pénzügyminisztériumban megalkották a középcímer aktualizált változatát. Ez a ténylegesen Magyarországhoz tartozó területek szimbólumait tartalmazta, azaz a magyar kiscímer mellett Erdély, Horvátország, Szlavónia és Dalmácia jelvényeit. (Az utóbbi tartomány esetében azonban csak magyar jogi fikcióról beszélhetünk, hiszen Dalmácia ténylegesen az osztrák birodalomfél részét képezte.)

Közérthetően fejezte ki a politikai, illetve közjogi viszony változását az ún. Kossuth-címer, azaz a korona nélküli kiscímer bevezetése. [...] A gyakorlatban már elég széles körben alkalmazták a korona nélküli kiscímert, amikor 1849 tavaszán, a Függetlenségi Nyilatkozat után egy kormányzóelnöki rendelet hivatalossá tette azt, s egyúttal szabályozta a pecséthasználatot is ("a magyar álladalom pecsétje" körirattal). Kossuthnak a nyilatkozat kihirdetésére vonatkozó rendelete tartalmazta azt az utasítást is, hogy a helyi hatóság "minden címeket, felírásokat és jeleket, mi a száműzött dynastiával összeköttetésben van, minden közhivatalos és nyilvános helyeken eltörlend s eltávolítand, hogy a nép külsőképen is mindenben szemlélje, miként zsarnokaitól és véres jármától teljesen megszabadult".

Világos után a neoabszolutizmus rendszere viszont a köztársasági eszmével azonosított Kossuth-címer használatát tiltotta be, s visszatért az 1848 előtti címerekhez. Az emigráció persze továbbra is a Kossuth-címert használta (például az ún. Kossuth-dollárokon), idehaza pedig a népművészetben élt tovább díszítő motívumként.

Koronázási ékszerek

A királyi koronát, valamint a hozzá tartozó jelvényeket és kellékeket 1790-től a budai palota Zsigmond-kápolnájában, egy erre a célra kialakított kamrában őrizték. [...]

Míg a 19. század eleji háborús években csak elővigyázatosságból menekítették el, a szabadságharc hónapjaiban nagyon is reális fenyegetés kényszerítette kalandos útra a különleges tiszteletnek örvendő ereklyéket.

Mivel a korona a maga fizikai valóságában főleg az új uralkodó trónra lépésekor játszott szerepet, nem véletlen, hogy az érdeklődés először 1848 decemberében, Ferenc József puccsszerű hatalomra kerülése után fordult a legitimitás e nélkülözhetetlen kelléke felé. [...] Miután az országgyűlés december 30-án elhatározta a főváros kiürítését, Kossuth az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökeként megbízta Bónis Sámuel képviselőt, hogy országos biztosi rangban gondoskodjon a korona Debrecenbe szállításáról.

A korona útja

Bónis - a volt reformellenzék tekintélyes tagja, Kossuth pénzügyminisztériumának osztályvezetője - a korona őrségét ellátó 24 gránátos segítségével a saját hintóján vitette át üggyel-bajjal a nagy vasládát a még csak épülő, de már járhatóvá tett Lánchídon az indóházhoz (a mai Nyugati pályaudvar elődje). Az értékes szállítmányt vasúton vitték Szolnokig, ahonnan szekéren jutott el Debrecenbe. A koronát itt a városházán őrizték, amíg június elején a kormánnyal együtt visszatérhetett Budára. Nyugalma azonban mindössze egy hónapig tartott: júliusban az ellenség közeledtével ismét elszállították. [...]

A temesvári csatavesztés után Szemere el akarta rejteni a koronát, hogy "az osztrák dinasztia [...] a törvényesség e jelét a nép előtt fel ne használhassa". A miniszterelnök egy esetleges későbbi politikai alku során még jelentős tétnek hitte a koronát. [...] Végül a miniszterelnöknek Házmán és két hivatalnok segítségével augusztus 24-én Orsova közelében, a Havasalföldre vivő országút mellett egy mocsaras füzesben sikerült feltűnés nélkül elásni a nemzeti ereklyéket tartalmazó vasládát. Az emigráció első heteiben Batthyány Kázmért és Fülep Lajos volt kormánybiztost is beavatták a rejtekhely titkába, majd Kossuthnak is tudomására hozták azt.

A jogfolytonosság jelképe

Bár Ferenc József, illetve rendszere a jogeljátszás elméletére alapozva megtagadta a jogfolytonosságot az 1848 előtti rendi alkotmányossággal is, azért mindent elkövetett a korona felkutatása érdekében. A lázas nyomozást az is indokolta, hogy a közvélemény nagy jelentőséget tulajdonított azoknak az álhíreknek, amelyek szerint a korona Kossuthnál van az emigrációban. Többéves kutatás után a Kempen báró titkosrendőrsége szolgálatába szegődött Warga István - 1848-ban a miniszterelnökség tisztviselője - egy emigráns honvédtisztből kiszedett információ segítségével nyomra vezette a hatóságokat. 1853. szeptember 8-án találták meg a koronázási ékszereket. [...] A Zsigmond-kápolnában néhány napig kiállították, majd vonattal Bécsbe vitték, hogy az uralkodó is megtekinthesse. Ezután Ferenc József visszaküldte Magyarországra, hogy 1867- ig érintetlenül pihenjen a koronaőrző kamrában.

A Szent Korona-tan és a polgári nemzet

Míg a szabadságharc hadi eseményei a koronát a maga fizikai valóságában érintették, addig a polgári forradalom a hozzá kapcsolódó szimbolikus tartalmat értelmezte újra.

A "korona" fogalmát 1848 előtt gyakran használták a "királyi hatalom", "királyi méltóság" értelemben, elvonatkoztatva az éppen trónon ülő király személyétől (koronajavak, a korona fénye, méltósága, a korona jogai stb. szókapcsolatokban). Alkalmazták azonban a "korona" kifejezést a magyar államiság jelképeként is (pl. a korona megvédésére való felszólítás az inszurrekciók idején inkább ezt a tartalmat hordozta). [...]

Ahogyan a "nemzet" szónak új jelentéstartalmat adott a polgári reformmozgalom (a kiváltságos nemesség helyett az állampolgárok összességét beleértették), úgy tágult ki a szinonim értelemben használt "Szent Korona" fogalma is. A Werbőczy által megfogalmazott Szent Korona-tan a polgári jogegyenlőség megvalósultával elavulttá vált. Meghaladását a reformerek elméleti munkássága alapozta meg. [...]

A koronaeszmét Kossuth értelmezte át a polgári átalakulás követelményeinek megfelelően. Nem kívánta elvenni a nemesi jogokat, hanem kiterjeszteni azokat a nem nemesekre, hogy ezek birtokában a paraszt is "tagja legyen a nemzetnek, a Szent Koronának" - írta A Magyar Fő Rendek 1833-ban című munkájában.

1848 nem az elméletalkotás nyugalmas hónapjait hozta, de az egykorú politikai irodalomban azért találunk kísérletet a koronaeszme aktualizálására. [...]

A plebejus radikalizmus magányos képviselője, Táncsics Mihály a rendi eredetű ideológiai konstrukciót alkalmatlannak találta az új közösségtudat megalapozására. [...] A korona sem keltett benne különös kegyeletet: szerinte azt csak "a babonás emberek tartják nagy tiszteletben". Már ekkor javasolta a királyság eltörlését. Radikalizmusa azért nem terjedt az uralkodói szimbólum megsemmisítéséig: beérte volna azzal, hogy "tétessék a Nemzeti Múzeumba mint régiség".

Vissza a tartalomjegyzékhez