KOSÁRY DOMOKOS: Emlékeim Hóman Bálintról

1939-46

Glatz Ferenc: Milyennek ismerte Hóman Bálintot mint volt professzorának, Szekfű Gyulának barátját, szerzőtársát, és mint az 1941-ben létrehozott Teleki Pál Intézet elnökét?

Kosáry Domokos: Egyetemi és Eötvös-kollégiumi tanulmányaim során, amelyeket 1931-ben kezdtem el, főleg Szekfű előadásain és szemináriumi gyakorlatain vettem részt nagy figyelemmel. Benne láttam ugyanis azt a nagy formátumú történészt, aki a régi, sokban elavult, nemesi, romantikus nacionalista szemléletet modern polgári nemzeti történetfelfogással kezdte felváltani, nem kevés konfliktust vállalva ezzel. Hóman ekkor már nem tanított az egyetemen, hanem rövidesen, 1932 őszén, elkezdte miniszteri, politikai pályafutását. Munkáit azonban, ha nem is voltak oly színesek és újszerűek, mint Szekfű művei, olyan komoly, alapos, szakszerű alkotásoknak tekintettük, amelyek a magyar középkor megismeréséhez nélkülözhetetlenek.
Személyesen először, futólag, talán a Magyar Szemle vacsoráin találkoztam vele, amelyekre első cikkem meg- jelenése után már engem is meghívtak. Mindenesetre arról, hogy doktorátusom (1936) után, külföldi tanulmányutakra - ha- gyományosan - ne a hitleri Németországba kapjak ösztöndíjat, hanem Franciaországba és Angliába - Szekfű és Domanovszky Sándor (az Ösztöndíjtanács elnöke) támogatásán túlmenően -, a pozitív döntést, miniszterként, Hóman hozta meg.

Angliából 1939 nyarán hazatérve Teleki Páltól, aki mint az Eötvös Collegium kurátora, már korábbról személyesen ismert, időnként feladatokat kaptam. Ezekre részben személyesen kért fel, részben pedig Szent-Iványi Domokos útján, aki akkor a miniszterelnökség IV. ügyosztályát vezette. Különösen gyakran hívott be Teleki 1940 nyarán, az erdélyi kérdéssel kapcsolatban. Ekkoriban előfordult, hogy egész éjszakán át ott dolgoztam a miniszterelnökség egy irodájában. Egy ilyen alkalommal, este, amikor szendvicset és kávét hoztak, váratlanul megjelent Hóman Bálint is, aki akkoriban az Erdély c. nagy kötet szerkesztésével foglalkozott. Hóman barátságosan beszélgetett velem, főleg szakmai dolgokról, lehet, hogy vizsgáztatni is próbált. Utóbb, 1941-ben bizalmas amerikai küldetésemről is tudott, hiszen azt formailag mint tanulmányutat az ő minisztériuma készítette elő.

Amikor 1941 őszén Amerikából hazatértem, már megszületett a döntés a Gr. Teleki Pál Tudományos Intézet felállításáról, Hóman Bálint elnöklete alatt. Az új intézmény három tagintézetből állt. Ezek közül az Államtudományi Intézetet még 1927-ben Teleki Pál hozta létre, az Erdélyi Tudományos Intézet 1940-ben született, a Magyar Történettudományi Intézet - az első hazai önálló történetkutató műhely - pedig Hóman új létesítménye volt. Ez utóbbinak vezetését Hóman volt tanítványára, a jeles medievista Deér Józsefre bízta, aki sietett velem közölni, hogy helyetteséül, az osztályigazgatói címmel, az elnök engem óhajt kinevezni.

Hómant felkeresve megköszöntem bizalmát, de előadtam, hogy e kinevezést, amely mellett Eötvös-kollégiumi tanári állásomat is megtartanám, mert szeretek tanítani, csak abban az esetben tudom elfogadni, ha biztosít arról, hogy az intézetnek semmi olyan feladatot nem kell végeznie, amely a hitleri Németország oldalán kompromittálna bennünket, mert annak rendszere számomra elfogadhatatlan. Egyben elmondtam, hogy nézetem szerint az Egyesült Államok rövidesen hadba lép, és a szövetséges erők, keletről és nyugatról, Németországot összetörik, mint a diót. Hóman - bár láthatólag másként ítélte meg az erőviszonyokat, és főleg szükségesnek tartotta a németekkel való jó viszony fenntartását, ezt nyugodtan végighallgatta, majd biztosított arról, hogy álláspontomat tiszteletben fogja tartani és továbbra is kész kinevezni.

Így is történt. Sőt, a három tagintézet közös ügyeinek intézését is rám bízta meg az úgynevezett elnöki alaphoz érkező kérelmek előterjesztését is. (Ebből az alapból olyan külső vállalkozásokat lehetett támogatni, mint a Kodály-emlékkönyv, a helytörténeti bibliográfia, vagy Alföldi András római kori Pannonia-kutatásai.) Így módom volt arra, hogy az elnökkel közvetlenül is elég gyakran találkozhassam, és ilyenkor másról is elmondhattam a véleményemet. Hóman tisztában volt azzal, hogy az intézet fiatal munkatársai, részben volt kollégista barátaim, hozzám hasonlóan gondolkodnak, de emiatt sosem lépett fel ellenünk. 1944 elején, mialatt sítúrán voltam a Mátrában, Hóman elfogadta Tamás Lajos (az Erdélyi Tudományos Intézet igazgatója) és Makkai László javaslatát, hogy egy német nyelvű folyóiratot indítsunk. Hazatérve arra kértem, hívja össze az érdekelteket. Az ülésen előadtam, hogy most, közvetlenül a hitlerizmus bukása előtt, ezt nem szabad megtennünk. Ilyesmire majd "csak az új demokráciában" lehet sort kerítenünk. S Hóman ezt is tudomásul vette, bár panaszosan így szólt: tudom, hogy akkor börtönbe jutok.

A német megszállás után, amelyet mélyen elítélt, azonnal hívatott, figyelmeztetett, hogy az esetleges kompromittáló iratokat semmisítsem meg, és vigyázzak, mert az Államtudományi Intézetből máris feljelentést kapott ellenem. Azt is tudta vagy sejtette, hogy mi 1944 márciusa után az intézetben olyan helyi ellenállási központot igyekeztünk kialakítani, amely üldözötteken, francia és más menekülteken próbált segíteni, amiért utóbb a francia De Gaulle Bizottság és Anglia részéről Alexander tábornagy írásbeli köszönetét fejezte ki. Előfordult, hogy bajba került volt tanítványait, amikor hozzá fordultak, hozzánk küldte azzal, hogy mi majd segítünk nekik. Azt, hogy mindezek ellenére végül nyugatra menekülve az általa annyira megvetett Szálasiékkal együtt tűnt fel Szombathelyen, majd ment tovább, csak azzal tudnám magyarázni, hogy úgy érezte: számára nincs más lehetőség, nincs visszaút, hiszen tagja volt annak a kormánynak, amellyel Bárdossy kimondta a hadba lépést a Szovjetunió ellen.

G. F.: Hogyan ítéli meg Hóman Bálint szerepét a háborúba lépett Magyarország szellemi életében? A historiográfiai irodalom már leírta: Magyarország hadba lépésével egy időben a történettudományban felerősödtek a politikai szélsőjobbhoz kapcsolódó történetszemléleti áramlatok. Megjelentek ennek nyomai a Történelmi Társulaton belül és a Századok hasábjain is. Professzor úrnak, mint a fiatal generáció vezető képviselőjének, a források szerint is fontos szerepe volt a történész közélet egyensúlyban tartásában és az új szélsőségek visszaszorításában. Hogyan illeszkedik a korabeli szellemi, politikai harcokba Hóman Bálint tevékenysége? Hol "állt" Hóman Bálint az akkori szellemi frontokon?

K. D.: Az intézet fő teendőit egyrészt abban láttuk, hogy történetírásunk modern eszközökkel (bibliográfiákkal, új forrásközlésekkel, így Kossuth műveinek kiadásával) és modern témájú monográfiákkal szereljük fel, másrészt - és még inkább - pedig abban, hogy Magyarország mindenkori nemzetközi, európai helyét és szerepét a kelet-közép-európai régió összehasonlító vizsgálatával próbáljuk világosabban körvonalazni. A szomszéd nemzetek nyelvét, fejlődését ismerő, igen jeles specialistáink voltak, akiknek ered- ményei a párizsi Presses Universitaires közreműködésével kiadott Revue d'Histoire Comparée (Összehasonlító Történeti Szemle) c. francia nyelvű folyóiratunkban és külön kötetekben láttak napvilágot.

Rövidesen azonban megindultak ezzel szemben olyan akciók, amelyek már nyilvánvalóan a szélsőjobb politikai nyomásának erősödésével függtek össze. Az elsőt és legjelentősebbet az egyébként kitűnően felkészült Mályusz Elemér indította el, aki másfél évtizeddel volt fiatalabb Hómannál, és nálunk nagyjából ugyanannyival idősebb, tehát már kellő szakmai súllyal és egyetemi tanári pozícióval rendelkezett. S egyben rendkívüli, odaadó munkabírássál és hozzáértéssel is, főleg a részleteket illetően, amelyekből azonban hajlamos volt nem egészen helytálló következtetéseket levonni, vitatható koncepciókat felépíteni. Annak idején, Szekfű Három Nemzedékével szemben, amely Széchenyi és a konzervatív reform jegyében a köznemesi liberalizmus "nemzeti hibáit" bírálta (bár Eötvös József és Szalay László ugyancsak liberális, de polgáribb "centralista" irányzatával jobban egyetértve), Mályusz már 1923-ban, a "reformkor nemzedéke" cím alatt, éppen ellenkezőleg, a köznemesség történeti szerepét emelte ki pozitívumként. Így 1790 körüli politikáját, amely, ha nem kompromittálják a Martinovics-féle forradalmárok, és ha el nem gáncsolja a bécsi udvar, szerinte olyan reformot hajtott volna végre, hogy ezáltal Magyarország utolérte volna Angliát. E nézetet persze, a 18. század közelebbi ismeretében, aligha fogjuk osztani. A lakosság etnikai összetételét nevek alapján vizsgáló, népességtörténeti program keretében munkatársai, tanítványai tollából nem egy tartalmi, történeti szempontból is máig értékes tanulmány látott napvilágot. Az irányzat azonban nyilvánvalóan veszélyeket is rejtett magában. Főleg abban, hogy az egykorú német módszerek és fogalomkészlet átvétele, bár a magyar nacionalizmus érdekében történt, nagyrészt a hitleri Németország példáját követte, és így annak irányában befolyásolhatta a magyar kutatókat, főleg azokat, akik egyébként is hajlandóságot éreztek erre.

Mályusz nem sokkal az intézet megalakulása után, A magyar történettudomány címmel cikksorozatban intézett átfogó, éles bírálatot a szakma intézményei és - főleg - Hóman ellen. Ez a szélsőjobboldali, imrédysta Egyedül vagyunk c. folyóiratban látott napvilágot 1941. december és 1942. június között, majd utóbb, 1943-ban, külön, könyvalakban is. Ez utóbbi változatban Mályusz már válaszolt cikkei bírálóinak, így Deér József megnyilatkozásaira is, szemükre vetve, hogy magyar nemzetfogalomnak "a zsidóságot és minden jött-mentet a magyarság kárára dédelgető liberális politikai elv"-et tekintik. Az általa helyesnek tartott új, "népi" nemzetfogalom ugyanis, az ő szavai szerint, "gyökeresen eltér a XX. század elején uralkodótól, és pontosan megegyezik a hitleri Németországnak a népről alkotott felfogásával". Ebből kiindulva Mályusz már "az Új Európáért folytatott közös küzdelemről" beszélt, de közben kitért néhány más politikai kérdésre is. Így egyebek közt azt vetette Hóman szemére, hogy hatalmi pozícióját nem használja fel az általa kívánatosnak tartott "reform" keresztülvitelére, "úgy, ahogyan Hitler Német- országa megcsinálta".

Hóman e támadásokra a Századok hasábjain, a Magyar Történelmi Társulat elnökeként tartott megnyitó beszédében higgadtan, személyek megnevezése nélkül, úgy válaszolt, hogy a támadást visszautasítva a hagyományos magyar nemzetfogalmat védte meg, Klebelsberg kultúrpolitikai hagyományait méltatta, elutasította a "fajiság" német meghatározását és felkérte a történészeket, hogy óvakodjanak "a történet szemléletébe napi politikai szempontokat vegyíteni". (Századok, 1942:129, 372; 1943:137).

Újabb jele volt a szélsőjobb akciónak, hogy a Századok (1942: 329-331) alapjában véve elismerő recenziót közölt, Komáromy György tollából, a kolozsvári egyetemen működő, hangsúlyozottan és ismerten hitlerista szimpatizáns Baráth Tibor Magyar történet című, szerény terjedelmű és mondaszerű könyvének 2. kiadásáról, azzal, hogy a szerzőt "értékelésében általában józanság, meggondolás" jellemzi. Azt a mondatát, hogy "a rendi alapú tekintélyállam egyenes vonalban kapcsolódik az ősi magyar kormányzás, a századok tekintélyuralmi rendszerében", bírálta ugyan a középkort illetően, de egyetértett a szerzővel abban, hogy "a mai államrendszer" jellemzője "az államtotalizmus tisztelete".

E feltűnő jelleg, az egyébként hagyományos szellemű Századok hasábjain, arra késztetett, hogy Hómant, mint a Történelmi Társulat elnökét, intézkedésre kérjem. Bejelentettem, hogy amennyiben helyreigazításra nem kerül sor, vagy éppen a lap hasábjain az ilyen megnyilatkozások folytatódnak, barátaimmal kénytelenek leszünk kilépni a társulatból és indokainkat a nyilvánosság előtt kifejteni. S Hóman valóban intézkedni kezdett. Ennek első eredményeként Hajnal István, a Századok egyik szerkesztője igen részletes, kemény bírálatot közölt Baráth Tibor egy kis dolgozatáról, amely Az új Magyarország történetírása címmel az Új Európa hasábjain és különnyomatként látott napvilágot. Hajnal az egyetemes történet, az európai társadalmi fejlődés egyik legkitűnőbb, legeredményesebb magyar kutatója volt, azzal együtt, hogy hajlamos volt arra, hogy a romantikus antikapitalizmus szellemében a középkor "törvényszerű" fejlődését tekintse eszményeinek a "ráció" törekvéseivel szemben. A hitlerizmussal természetesen szemben állt, de a szakmán belül jelentkező feszültséget nemigen tudta feloldani, már Mályuszhoz fűződő régi kapcsolata miatt sem, ezért kompromisszummal próbálkozott.

Az eset végül is azzal zárult, hogy Hajnal és a Századok egész addigi szerkesztősége távozott helyéről. A Századok szerkesztését 1943-ban, a 7. számtól, Eckhart Ferenc, a jeles jogtörténész, Szekfű barátja vette át, helyettesének teendőit pedig az intézet munkatársa, Berlász Jenő.

G. F.: Professzor úr közfigyelmet keltő szerepet vállalt a Hóman-perben. Kérem, elevenítse fel, hogyan élte át Ön a Hóman-pert, a korabeli népbírósági pereket? Kérem, ismertesse annak indítékát, hogy Ön - sokakkal együtt - Hóman tudománypolitikai szerepéről méltánylóan beszélt.

K. D.: Egy olyan iszonyú világégés, sok millió ember pusztulása, országok rommá tétele után mondhatni elkerülhetetlen volt a felelősségrevonás követelése. Itthon és nemzetközileg, a szövetséges hatalmak részéről egyaránt. Ami persze az adott viszonyok közt nem mindig ment végbe teljesen jogszerűen és méltányosan. Emlékezetem szerint ezúttal is, mint korábban, Weil Emil keresett fel Rákosi üzenetével, aki arra kért fel, hogy vállaljam el a népügyész szerepét Hóman perében. Ezt természetesen határozottan elutasítottam azzal, hogy nem kívánok részt venni embervadászatokban, és különösen nem ebben az esetben. Az 1946. március 20-án tartott tárgyalásra viszont elmentem, azzal a szándékkal, hogy a túlzott méltánytalanságot, ha lehet, mérsékelni próbáljam, és egy pár emberi szót váltsak az egykori elnökkel, keserves helyzetében. Amikor Katona Jenő, a Korunk Szava c. katolikus lap szerkesztője, aki a népügyész szerepét vállalta és igen harciasan viselkedett, meglátott a közönség soraiban, azonnal megidéztetett tanúnak a vád nevében. Vallomásom lényege az egykorú viszonyokra jellemző szűkszavú, elég gyatra jegyzőkönyvből is kitűnik, amely azóta megjelent a Solt Pálék által közzétett kötetben (Iratok a magyar igazságszolgáltatás történetéhez. Bp. 1992, 95-98). Katona Jenő első kérdése, hogy Hóman miként reagált a fiatalok németországi, náci nevelésére, azt válaszoltam, hogy erről nincs tudomásom, mert én akkoriban az általa adott ösztöndíjjal Franciaországban meg Angliában tartózkodtam. A népügyész további kérdései sem arattak sokkal több sikert. Hangsúlyoztam, hogy Hóman nem világnézeti okokból, hanem a hatalmi erőviszonyok tévesnek bizonyult felmérése miatt tartotta ajánlatosnak a Németországgal való jó viszony fenntartását, és előadtam, amit tisztességes emberi magatartásáról a nehéz időkben el tudtam mondani. Az indokolatlanul súlyos - életfogytiglanra szóló - ítélet után, a terem bejáratánál, Illyés Gyulával beszélgettünk, aki keserű szemrehányásokkal kezdte szidni a közelbe érő Katona Jenőt. "Hát így vagyunk keresztények? Egyáltalán keresztények vagyunk?" - kérdezte tőle.

A Magyar Tudományos Akadémia, az 1949-ben kizárt többi taggal együtt, rehabilitálta Mályusz Elemért, aki 1945 után habilitációját elvesztette ugyan, de szakmai munkalehetőséget rövidesen kapott, és jeles, újabb művekkel tette történetírásunkat gazdagabbá. Az Akadémia tehát helyesen járt el. De a jogerős népbírósági ítélet miatt az Akadémia nem rehabilitálhatta azt a Hóman Bálintot, aki, Mályusz egykori szemrehányásait bírálva, nem volt hajlandó a hitleri "reformot" Magyarországon végrehajtani, és aki történetíróként ugyancsak jelentős tudósi életművet hagyott maga után, és kultúrpolitikusként sem csak elvetendőt. Politikusi felelősségéért alighanem a méltányosnál súlyosabb mértékkel kellett megfizetnie.

Vissza a tartalomjegyzékhez