KERTÉSZ ISTVÁN: A "tisztességes játék" Olümpiában

Versenyszabályok, sportszerűtlenségek, büntetések

A "tisztességes játék" fogalma - az ennek megfelelő angol kifejezés, a fair play és német megfelelője, a Fairness - a 19. században vált általánosan elfogadottá ama sportoló tevékenységének értékelésére, aki a játék/ verseny szabályait pontosan betartja.

Versenyszabályok, Kr. e. 6. század

Az olümpiai játékok szervezői sokat tettek azért, hogy megőrizzék a versenyek tisztaságát. Rögzítették a versenyszabályokat, bírói testületet képeztek ki ezek betartatására, és még ezt a testületet is ellenőrizték az Olümpiai Tanács révén. Ezenkívül a küzdelmek első napján megkövetelték a versenyzőktől, hozzátartozóiktól, az edzőktől és a bíráktól azt, hogy esküt tegyenek a tisztességes játék szabályainak betartására. A Kr. e. 6. században, minden részletre kiterjedően, írásban rögzítették az olümpiai versenyszabályokat. [...] A periódus négy nagy küzdelemsorozatán, vagyis Olümpia, Delphoi, Nemea és az Iszthmosz versenyjátékain azonos szabályok szerint folytak a vetélkedések.

A birkózás szabályait tartalmazó - Olümpiában 1964 és 1965 folyamán előkerült - töredékek első, megfelelően kiegészített sorai a következőképpen szólnak: "A birkózó nem törheti el ellenfele ujjait. Ha így tesz, a versenybíró azonnal üssön rá botjával, mindenhova üthet, kivéve a fejre. A vétkes csak a büntetés kifizetése után folytathatja a versenyt..."

Ez a szabálytöredék nemcsak a versenyző, hanem még a versenybíró viselkedését is szabályozza. [...]

A bírák

A szabályok betartatása a bírák (Hellanodikai) feladata volt. A törvényőrök (nomophülakesz) kezdték meg betanításukat 10 hónappal a játékok megnyitása előtt, miután Élisz tartomány arisztokráciájának tagjai közül sorshúzással kiválasztották a bíráskodásra megfelelőnek ítélt férfiakat. Ezek létszáma változott, a legnagyobb szám 12 volt. [...]

Általános ókori vélemény szerint a bírák igazságosságával nem is volt probléma. Mindössze egyetlen olyan konkrét esetről tudunk, amikor a bírák talán megalapozottan kerültek elfogult döntés gyanújába. [...]

A versenybírák ellenőrző-felügyelő tevékenységét nagymértékben elősegítette az a körülmény, hogy az atléták esküt tettek a játékok megnyitása után: egyrészt megfelelnek a részvétel feltételeinek, másrészt szigorúan tartják magukat a verseny szabályaihoz.

A versenyzők

A részvétel feltétele a következő volt: csak teljes jogú hellén szülők gyermekei indulhattak a küzdelmekben, olyanok, akik nem követtek el le nem vezekelt vérbűnt vagy istenkáromlást, és szabályszerűen készültek fel. Más-más tartalommal esküt tettek az edzők és a versenybírók is. Az előbbiek talán alátámasztották versenyzőik esküjét, esetleg garantálták, hogy a játékok idején alkalmazkodnak a szabályokhoz, illetéktelenül nem befolyásolják a küzdelmek kimenetelét. Az elsődleges forrás, Pauszaniasz szerint az esküt tévők harmadik csoportját "a versenyzőket és a lovakat korcsoportokba osztó" férfiak alkották. Ezek csakis a bírák lehettek, akik pártatlanságot ígértek, és azt, hogy nem fogadnak el senkitől sem ajándékot. Azt is megfogadták, hogy a versenyzőkkel lefolytatott tudakozódó beszélgetések tartalmát senkivel sem közlik. [...]

Az eskütétel meglehetősen fenyegető díszletek mellett történt. A Tanácsház (Bouletérion) 24 × 14 méteres udvarában állt az Esküvédő Zeusz (Zeusz Horkiosz) kezeiben villámot tartó szobra, és emellett egy kizsigerelt vadkan véres belső részei intették az esküvőt arra, milyen sorsra juthat, ha esküszegése révén megsérti az istenséget. Növelte az eskü súlyát az, hogy az atléták egyenként járultak eskütételre a szobor elé, másrészt velük lévő hozzátartozóik mint eskütársak csatlakozhattak hozzájuk, így osztozva az eskü által vállalt felelősségen.
Durvaság

A sportszerűtlenségek egyik fajtája a küzdősportokhoz kötődik, ahol nemegyszer előfordult, hogy az egyik sportoló szándékosan okozott halálos sérülést ellenfelének. Kiváltképp ökölvívásban történtek ilyen szörnyűségek. A 71. olümpián például, amely Kr. e. 496-ban zajlott le, az Asztüpalaia szigetéről származó Kleomédész a döntő mérkőzésen agyonütötte az epidauroszi Ikkoszt. A versenybírák úgy ítélték meg, hogy a halálos szerencsétlenség Kleomédész tudatosan szabálytalan versenyzése miatt következett be, és ezért megfosztották őt első helyezésétől. [...]

A szabálytalanságon kapott versenyzőknek pénzbírságot kellett fizetniük. Az így befolyt összegen azután az élisziek bronzból Zeusz-szobrokat öntöttek az istenség kiengesztelésére, és a műalkotásokat a Stadion boltíves bejárata közelében helyezték el. A szobrok talapzatára rávésték felirat formájában az atléta nevét, aki a szobor árát büntetésből kifizette, valamint azt is, mit követett el. Az ilyen feliratokat mindenkinek el kellett olvasnia, aki a Stadionba belépett, akár nézőként, akár versenyzőként. Így azután évszázadokon át fennmaradt egy-egy sportszerűtlenség rossz híre, szégyent hozva sportolóra és hazájára egyaránt.

Korrupció, vis maior

A híradások szerint a korrupció nyilvánosságra került vétkeseinek sora a thesszáliai ökölvívóval, Eupólosszal kezdődött. Ő Kr. e. 388-ban, a 98. olümpiai játékokon indult, és ajándékaival rávette három ellenfelét, hogy engedjék át neki a győzelmet. Ám a csalás valahogyan kitudódott, és a vesztegetőt meg a vesztegetettet egyaránt súlyos pénzbírságra ítélték. Mivel a bírsággal összeszedett összeg hat Zeusz-szobor felállításához volt elegendő, a büntetés riasztó hatása vitán felül állt.

Kr. e. 332-ben az athéni Kallipposz nem akarta a sors kezére bízni olümpiai győzelmét. Ő a pentathlonban (öttusa) indult, és valamennyi vetélytársát pénzzel megvesztegette. Természetesen az ügy nyilvánosságra kerülése után a vétkesek súlyos pénzbüntetést kaptak. [...]

A pénzsóvárság a megvesztegetéseken kívül egyéb szabálytalanságok kiváltó oka is volt. Az Augustus császár korában alapított nápolyi Sebasta játékokat az olümpiai mintájára rendezték meg. A nápolyi szabályzat ismerte a vis maior fogalmát. Ha a versenyző elháríthatatlan akadály miatt nem tud időben megjelenni a játékokon, csak késve, akkor a versenybíróság eltekinthet a sportoló kizárásától. Minden bizonnyal Olümpiában is érvényesült ez a szemlélet. [...]

Az elvtelen pénzszerzés módja volt az is, hogy sikeres versenyzők megtagadták hazájukat, és pénzt fogadtak el gazdag államoktól annak fejében, hogy a vesztegető város polgárának vallják magukat. Ilyen típusú vesztegetés kétes értékű hőse volt a krotóni Asztülosz. Ő Kr. e. 488-ban győzött először Olümpiában. Ekkor megnyerte a kétszeres stadionfutást és a hosszútávfutást. Bajnokságát Krotón polgáraként ünnepelte, és mint ilyen vett részt a Kr. e. 484-es játékokon. Itt sikerült mindkét győzelmét megismételnie, a nyertesek listájára azonban már Szürakuszai képviselőjeként iratkozott föl. [...] A viselkedésén joggal felháborodott krotóniak azzal álltak bosszút a "hazaárulón", hogy köztéri szobrát ledöntötték, házát pedig börtönné nyilvánították.

*

A sportszerűtlenségeket, ha felfedték azokat, szigorúan büntették. Az nyilvánvalóan az örök emberi természetből fakad, hogy sokan mégis megkockáztatták a szabályok áthágását. Durva szabálysértések éppúgy előfordultak az antik versenyek történetének korai, mint későbbi szakaszaiban. Ám éppen az, hogy a vétkesek nevét nyilvánosságra hozták, büntetésüket ország-világ előtt közhírré tették, mutatja: a "tisztességes játék" megvalósítása vágyott és legtöbbször teljesült célja volt az ókor emberének.

Vissza a tartalomjegyzékhez