ÉVFORDULÓ

A doni hadsereg pusztulása

Megbékélést keresve

A második világháború egyik legnagyobb magyar katasztrófája volt a 2. magyar hadsereg pusztulása a Don-kanyarban. A háború a Szovjetunió ellen folyt, így 1945 után az orosz emberek a 2. magyar hadseregre úgy tekintettek, mint a szülőföldjükre benyomuló "fasiszta hordák"-ra. És a Szovjetunió összeomlása után, ma is igen nehéz az egyszerű orosz emberek - a háborúban elesettek leszármazottai vagy a feldúlt falvak volt lakói - lelkében a megbékélést elérni. Itthon mi gyászolunk, ott ők gyászolnak.

1945 után, a szovjet megszállás idején a kölcsönös gyászt nem lehetett őszintén kibeszélni. Nemcsak nálunk, hanem a Szovjetunióban sem. A győztesek és a legyőzöttek "új barátsága" őszintétlenségből fakadt: nálunk kötelezővé tette az 1945 utáni megszállók "szeretetét", a Szovjetunióban pedig az 1945 előtti megszállók - a magyarok - "szeretetét".

Nemeskürty István műve, majd az abból készített színdarab (Requiem egy hadseregért, 1972), azután Sára Sándor tévésorozata (1981-83) törte meg a jeget. Ezek már őszintén beszéltek. A magyar politikai vezetés "természetesen" ki akarta "számítani" a megszálló szovjetek érzékenységét, de "természetesen" tisztában volt az itthoni helyzet tarthatatlanságával: az ember természetével ellentétes, emberi jogainak megtagadása, ha egy nép nem gyászolhatja saját halottait. De nem nyílt arra sem lehetőség, hogy a magyar társadalomban meglévő belső feszültségek, kölcsönös ellenérzések feloldáshoz jussanak. A magyar társadalomban ugyanis nagy számmal voltak jelen akkor azok, akik a Horthy-rendszer hadicéljainak 1945 előtt politikai ellenfelei vagy éppen céltáblái voltak. Mint ahogy jelen voltak azok is, akik annak idején, 1941-45 között őszintén azonosultak a háború politikai céljaival, s közöttük sokan nem fogadták el, csak tudomásul vették - mert kénytelenek voltak - a háborús vereség tényét, vagy azt a szemrehányást, hogy hibás politikai célokért áldozták fel több mint százezer ember életét...

A História annak idején Nemeskürty István és Sára Sándor vállalkozásait méltatva igyekezett a maga piciny erejével - 50 ezres példányszámával - a doni katasztrófa történelmét tárgyszerűen feltárni és a doni hadsereg katonáinak végtisztességet adni.

A 40. évfordulón, 1983-ban, ez még vitakérdés volt. (Ezt mutatta, hogy Sára Sándor "Pergőtűz" c. filmjét rövidre vágva ugyan bemutatta a televízió 1983-ban, de a szövegekből készült könyvet a megjelenés után néhány héttel bezúzták.) Azután 1993-ban az 50. évforduló, Sára Sándor teljes filmsorozatának bemutatása meghozta a nyílt kibeszélést. A szovjet rendszer összeomlott, a megszállás megszűnt.

Ma, 2003-ban, a 60. évfordulón már valós nemzeti egyetértés uralkodik a közgondolkodásban. Ma már csak az hiányzik, hogy megértessük az ukrán és orosz emberekkel: ne azokra az egyszerű magyar emberekre haragudjanak, akik szemben álltak apáikkal a fronton, egymásra szuronyt szegezve, vagy akik meggyötörten a hóba fagytak sebesülten, legyengülten... S hogy engedjék apáink sírjait gondozni, nékik emléket állítani...

Az alábbiakban a doni hadsereg pusztulásának 40. és 50. évfordulójára folyóiratunkban megjelentett cikkekből közlünk részleteket.

Glatz Ferenc


Pergőtűzben (1983)

Hogyan lehetséges az, kérdik jogosan, hogy a magyar történetírás oly keveset mondott eddig az ország 20. századi történetének egyik legnagyobb katasztrófájáról, a 2. magyar hadsereg elpusztulásáról a Don-kanyarban. Hiszen Horváth Miklós okmányválogatása mintegy negyedszázada, Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című publicisztikai írása egy évtizede jelent meg. A hiányérzetet, gondolom, nem is az eseménytörténet feldolgozatlansága okozza. Hiszen a puszta tények igen röviden összefoglalhatók. Néhány hónap alatt minden lezajlott: a mozgósítás, a felvonulás a hadszíntérre, a tűzkeresztség, a hídfőcsaták, majd az áttörés és a vereség. [...]

A két átellenes lövészárokban küzdők ellenségnek tekintették egymást, a háború természetes logikája szerint. Persze egészen más jellegű kapcsolatok alakultak ki a 2. hadsereg által megszállt területen élő orosz és ukrán néppel. A több hónapos beszállásolás, a közös élet következtében szükségszerűen kialakult az együttélés valamilyen közmegegyezésen alapuló rendje, amelyet mindkét fél igyekezett betartani. Érthetően emberi szálak is szövődtek, amelyek mindmáig becses emléket jelentenek. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy több volt katona tanúsága szerint a helyi lakosság támogatása nélkül a visszavonulóknak még a töredéke sem tudott volna megmenekülni. A film ezeknek a kapcsolatoknak a bemutatásával a 2. hadsereg történetének eddig még egyáltalán nem ismert oldalait világította meg.

Több megszólaltatott volt katona töpreng azon mindmáig: kik voltak ők, hősök vagy áldozatok? Úgy tűnik, még nem sikerült egyértelmű, meggyőző választ adni erre a kérdésre sem. Talán azért, mert elsősorban a publicisztika és az oktatás egysíkúan, sematikusan, a háború hullámzását figyelmen kívül hagyva közelítette meg a hadsereg sorsát. Közkeletű tévedés volt, hogy ezeket a csapatokat már eleve halálra szánták, tehát minden értelmetlen volt, bármit is tettek a fronton. S ezt a megállapítást a résztvevők érthetően nehezen fogadják el. Ugyanis 1942 tavaszát és nyarát nem lehet egybemosni a háborúban fordulatot jelentő esztendő késő őszével-telével. Amikor sor került a mozgósításra és a hadsereg kiérkezett a frontra, a fasiszta tengelyhatalmak a tetőponton állottak, győzelmük már nem is a távoli jövő lehetőségének tűnt. A 2. hadsereg akkor vált valóban áldozatnak szánt embertömeggé, amelyet a magyar katonai és politikai vezetés leírt, amikor Sztálingrádnál kibontakozott a fordulat. A fronton lévő csapatok ez időtől már a német-magyar barátságnak, egymásrautaltságnak, mint a magyar uralkodó osztályok egyik alapvető politikai princípiumának, megőrzéséhez szolgáltak zálogul. Arra ugyanis, hogy Németország többé nem lesz számottevő erőhatalmi tényező Közép- Európában, senki sem számíthatott.

Noha a teljes győzelem már nem tűnt valószínűnek, a legpesszimistább megítélés is egy 1918-19-eshez hasonló befejezést tartott valószínűnek a magyar fővárosban, s ebbe még a hitleri rendszer esetleges bukása is belefért. A versailles-i béke után azonban csupán 15 évvel, tehát történelmi mércével szinte egy pillanat alatt, Németország már ismét a revans jelszavát hirdette. S a magyar vezető körök, a dolgok ilyen ismétlődésében bízva, nem akarták "árulással" eljátszani a jövő eshetőségeit. (Gondoljuk meg: Horthy még tíz évvel a világháború befejezése után is szükségesnek tartotta, hogy mentegesse magát Adenauernél 1944. október 15. miatt.)

Az interjúkból kiderül, hogy igen sok tiszt, katona gondolkodásában jelen volt bizonyos németellenesség, amit a visszavonulás tapasztalatai még tovább mélyítettek. Ez az érzület azonban valójában az ősi kuruc "huncut ez a német" szemlélet volt, amely nem jelentett politikai, világnézeti meggyőződést, nem ötvöződött hozzá a náci rendszer elutasítása, az antifasizmus, még kevésbé ösztönzött 1942-43-ban aktív ellenállásra, tettekre. Persze a németellenesség még fent említett formájában sem váltott ki automatikusan szovjetbarátságot, hanem inkább a hungarocentrizmust, az "egyedül vagyunk" hitet erősítette. Az egymást követő emlékezők szavai nemcsak a 2. hadsereg, hanem a korabeli magyar társadalom túlnyomó többségének érzelmeit, hangulatát idézik fel. Sára filmje ily módon a vállalt feladatot messze meghaladó mélységű, dokumentatív erejű történeti alkotás.

SIPOS PÉTER
Sára Sándor filmsorozata
a 2. magyar hadseregről(História 1983/1. szám)

Krónika a 2. magyar hadsereg pusztulásáról (1992)

1979-ben gondoltunk arra: a 2. magyar hadsereg történetét fel kell dolgozni. Kezdetben egy kétrészes dokumentumfilmnek indult, de hát elég gyorsan kitűnt az, hogy két részben ez nem oldható meg. A filmgyár egy ideig tolerálta a nyújtást: először három rész, majd négy rész vagy öt rész. De tovább már nem mehettek. Ekkor kerestük meg a televíziót, koprodukciós tárgyalásokat kezdtünk. Megegyeztünk: tíz rész. Nem akarom most nyújtani a mese fonalát, végül is 25 rész lett. Miért? Mert szerintem minden film egy kaland, egy dokumentumfilm különösen az. És nem lehet előre meghatározni, hogy éppen mikor és hogy tud befejeződni.

Kezdték sugározni a sorozatot. A harmadik vagy a negyedik rész után nagy botrány keletkezett. A botrány tárgya az volt: ábrázolható-e, vagy egyáltalán képernyőre kerülhet-e annak bemutatása, hogy egy magyar karpaszományos őrmester és egy ukrán tanítónő szerelmesek lesznek egymásba. Ráadásul a tanítónő férje kint harcol a fronton! Ez akkora ideológiai robbanást okozott, hogy a sorozat rögtön abba is maradt... Majd adódtak más problémák is. El is kezdték, abba is hagyták, hol az egyesen vetítették, hol a kettesen vetítették. Egy töredékes kép jutott el a nézőkhöz. Aztán abba is maradt a sorozat. A televízió vezetői azt mondották, hogy ekkora, tehát ilyen sokrészes sorozat még a magyar munkásmozgalomról sem készült. Igazuk is volt, valóban nem készült. A sugárzás megszűnt. Tíz éven keresztül mindent megtettünk, megpróbáltunk, erőltettünk, mondván: mégiscsak le kéne egyszer ezt a filmet vetíteni. (Zárójelben jegyzem meg: ugyanaz lett a sorsa különben az ötrészes Pergőtűz c. filmünknek is.) A könyvet bezúzták.

Most is késéssel mutatják be, persze. Én azt gondoltam: jó, hát a pártállam idején nem lehetett ezt különböző okok miatt sugározni, akkor most, amikor ez a változás itt megtörtént, akkor most lehet. De hát már két, lassan három év is eltelt addig, amíg a nézők elé kerül ez a film.

Persze az azért nagy dolog - azt is el kell itt mondani -, hogy egyáltalán erre a filmre akkor azt a pénzt meg lehetett szerezni, mert azért 25 rész nem 25 krajcárba került. Nem vagyok benne biztos, hogy ma, bármilyen furcsa, ma, egy ekkora vállalkozáshoz meg tudnánk-e ezt szerezni. De még fontosabb az, hogy azóta, amióta ehhez hozzákezdtünk, eltelt tíz év, és ha az ember megnézi vagy én megnézem azt a névsort, azt a nyolcvan vagy kilencven embert, nem is tudom pontosan, hányan mondják el a történeteiket, hát abból, sajnos, manapság már nagyon kevesen vannak életben...

SÁRA SÁNDOR
(História, 1992/9. szám)

[...] Azt hiszem, ahogy Nagy Imrét és vértanú társait újra kihantoltuk és eltemettük, nekünk az egész második világháborús korszakot ugyanígy kell kihantolnunk és újra eltemetnünk. Ezt követeli tőlünk az Új Magyarországban közölt halott magyar katonák több tíz- ezres névsora is. Látom, olvasom a neveket: mindegyik egy-egy elpusztult család és elpusztult jövő-lehetőség. Ennél a névsornál fájdalmasabb olvasmányt lehetetlen elképzelni. De a megrendülés mellett úgyis kell olvasnunk ezt a névsort, mint figyelmeztető parancsolatot. Mert ha egy nép képtelen tisztán emlékezni, képtelen gondolkodni is. Nem tudja meg soha, mi történt vele, és összemosódik benne a hamis áldozat és az igazi áldozat értéke; a tragédia és a balszerencse. Illyés Gyula mondja nagyon okosan: nemcsak a jövőt, a múltat is teremteni kell. Folyton helyre kell tenni, ki kell igazítani. Sajnos, az elmúlt negyven év tömérdek emléket engedett jóvátehetetlenül elpusztulni. Ez a fölismerés akkor rendített meg, amikor már nagyon kevés második világháborús szemtanút tudtunk a felvevőgép lencséje elé leültetni. Ha még egy-két évet késünk, Sára Sándor 25 részben elkészített Krónikája ma nem létezik. A történészek minden bizonnyal kiásták volna az eseményeket igazoló dokumentumokat, és megteremtették volna ennek a háborús időszaknak valódi arcképét, de az igazit soha. Mert más a történelmi igazság, mint az, ahogy az ember végigéli és végigszenvedi a történelmet. A történelmi esszékből és tanulmányokból kimaradnak az idegrendszer katasztrófái, kimarad a gyilkosok hideg tekintete. Íróként sajnálom, sőt röstelkedem is, hogy az elmondhatatlan sok háborús szenvedésből nem született igazi, nagy irodalom. Nem születtek drámák és regények. Holott nagyon sokan teli vagyunk megrázó történetekkel.

CSOÓRI SÁNDOR
(História, 1992/9. szám)

A doni katasztrófa a magyar történelemben (1993)

A rideg számadatok ismeretesek. A doni katasztrófa során, 1943 januárjában százezer magyar állampolgár lelte halálát. A második világháború a mai államterületre vetítve hatszázezer, az akkorira számítva egymillió emberéletet követelt. Alig akadt család Magyarországon, amely ne öltötte volna magára a gyász fekete színét. [...]

A háború lehetőségét a független államiságát 1918-ban visszanyert Magyarország kezdettől magával hurcolta. Részint történelmi okokból. Trianon következtében a nemzet elveszítette etnikai állományának egyharmadát, és nincs példa a történelemben arra, hogy ilyen mértékű veszteség fölött bárhol is napirendre tudtak volna térni. [...]

De a háború a geopolitikai adottságokból következően is leselkedett Magyarországra. A közép- kelet-európai térség peremén nagy- hatalmak helyezkedtek el, amelyek képesek voltak arra, hogy egymás elleni háborúikban magukkal vigyék az itt elhelyezkedő államokat. [...]

A háborúba lépés különös esete volt 1941. június 27-e. Ugyanis amikor a magyar kormány kinyilvánította, hogy a Szovjetunióval beállt a hadiállapot, és ezzel mintegy előre megszövegezte százezer ember halálos ítéletét, a háborút kiváltó két ok közül egyik sem játszott szerepet. A magyar területi revízió listáján a Szovjetunió nem foglalt helyet, és a Szovjetuniónak sem voltak területi követelései Magyarországgal szemben. Magyarországot az 1940 novemberében aláírt háromhatalmi egyezmény nem kötelezte a háborúban való részvételre, és ilyen igényt a német kormány sem támasztott. Az indítékok más természetűek voltak. [...]

A magyar kormány türelmetlen tettvágya a premisszában gyökerező eleve hibás következtetésekből adódott. Az egyik - bizonyos politikai körökben ma is méltánylást találó - konklúzió az volt, hogy Magyarország nem maradhat távol a bolsevista diktatúra elleni keresztes hadjárattól, és részt kell vállalnia az európai civilizáció megmentésében. A külpolitika kategóriarendszerén teljességgel kívül álló szempont volt ez. [...]

A másik következtetés úgy hangzott, hogy Magyarország csak a háborús részvétellel tarthatja meg Németország oldalán elért területi gyarapodását, és reménykedhet további revíziókban, és megfordítva: a kimaradással nemcsak a további revíziót kockáztatja, de az eddigieket is elveszítheti. Külpolitika-idegen feltételezés volt ez is. [...] A magyar külpolitikai gondolkodásba valahogy mégis megrögzült és makacsul tartja magát az a hiedelem, hogy a hatalmak nem az érdek, hanem az érdem szerint jutalmaznak és büntetnek. [...]

De ha a háborúba lépés pillanatában volt is még helye az esélylatolgatásnak, 1941 decemberére nem kellett és nem is lehetett többé feltevésekre hagyatkozni. Minden tisztázódott. A moszkvai csata megmutatta, hogy a Szovjetunió gyors legyőzéséhez fűzött német remények nem egyebek, mint hiú ábrándok, a szovjet-angol-amerikai szövetség létrejötte rávilágított, hogy a nyugati hatalmak mitsem törődnek az ideológiai szempontokkal, a három nagy szövetséges megnyilatkozásai pedig nem hagytak kétséget abban a tekintetben, hogy a háborút Németország teljes leveréséig szándékoznak folytatni. A kör ezzel Magyarország számára be is zárult. [...]

A magyar kormány mentségére azt szokás felhozni, hogy ha 1941 júniusában nem is siet a csatlakozással, a németek oldalán való háborús részvételt a későbbiekben úgysem kerülhette volna el. Azt is szokás emlegetni, hogy a csatlakozással a Magyarországra nehezedő német nyomást mérsékelte, és legalább annyit elért, hogy 1944. március 19-e, a maga szörnyűségeivel együtt, nem korábban következett be. Ezeket az ellenvetéseket valóban nem lehet kézlegyintéssel elintézni. A nagyhatalmak egymás elleni harcából az ütközőzónában egyetlen európai kis ország sem maradhatott ki, és a német erőtérben elhelyezkedő államok vagy csatlósok lettek, vagy áldozatok.

A döntéshozók szándékai azonban ettől nem kerülnek kedvezőbb megvilágításba. A háborúba lépés részükről nem kényszerből történt, hanem hibásnak bizonyult számításból, és nincs nyoma annak, hogy a német megszállás várható legnagyobb szörnyűségének elhárítása - mint motiváció - valaha is szerepelt volna a számvetésekben. A magyar állam közegeinek részvétele a deportálásokban mindenesetre nem erre mutat. A végkifejlet ismeretében sem lehet azt mondani, hogy az ország teljesen ki lett volna szolgáltatva a sors szeszélyének. Ha a kormány 1941 júniusában megmarad a fegyveres semlegesség álláspontján - és nyugodtan megmaradhatott volna -, egészen más pozícióból tárgyalhatott volna 1942 januárjában, amikor a németek a fokozottabb magyar háborús részvételt először reklamálták. Hiszen akkor nem a 2. magyar hadsereg frontra küldése, hanem a magyar hadüzenet lett volna a tárgyalás témája. Az előremenekülésnek mint ténynek a legitimációja is erősen problematikus. A német megszállásra 1944 tavaszán a magyar magatartástól függetlenül, a sikeres brit dezinformáció következtében került sor, amely elhitette a németekkel, hogy a második front megnyitása a Balkánon esedékes. A keleti front véráldozata és a német megszállás késlekedése között nincs és nem is mutatható ki semmiféle összefüggés.

A magyar állam több mint ezeresztendős története nem szűkölködik véráldozatokban. [...] A magyar politikának a 2. hadsereg frontra küldésének idején nem volt olyan elgondolása, amelyből az országnak bármiféle haszna származhatott, ezért a meghozott áldozat csak értelmetlen áldozat lehetett. A Don-kanyarban süppedő százezer jeltelen sír ennek az értelmetlen áldozatnak az örök mementója.

DIÓSZEGI ISTVÁN
(História, 1993/3. szám)

Vissza a tartalomjegyzékhez