CSORBA LÁSZLÓ: Egy politikus "remete" Turinból

Turin - az Alpok lábánál fekvő olasz nagyváros, Torino német neve - egykor ismerősen csengett a magyar fülnek. Mára egyetlen szókapcsolatban maradt meg (és megmarad, amíg emlékezni akarunk): a "turini remete": a száműzött Kossuth Lajos.

I. Torino, a támaszpont

Érdekpolitika

A független magyar állam 1849. évi kormányzó-elnöke 1861-ben költözött az alpesi "hegyek lábához" (Piemonte tartomány nevében a "piede dei monti" kifejezés rejlik). De "remetévé" csak 1867 - a kiegyezés megkötése - után vált. Addig, ha koronként változó mértékben is, de benne élt az olasz politikai élet fő áramában, amelyet javarészt innen, Torinóból, a szárd-piemonti királyság fővárosából irányítottak az olasz egyesítésért küzdő államférfiak. Körükben a magyar politikus nem vendég volt, érzelmi szimpatizáns, netán a szalonokban a társaság "szabadelvűségének" kétlábon járó transzparense. Éppen ellenkezőleg. A kapcsolatba lépő partnerek mindegyike kifejezetten arra törekedett, hogy "kihasználja" a másikat. Kossuth korabeli leveleiben számtalanszor figyelmeztetett arra: addig vagyunk tényezők, amíg partnereinknek érdekükben áll együttműködni velünk. Ő egy újabb magyar szabadságküzdelem nagyhatalmi támasztékaként akarta "használni" Torinót (és a nagy pártfogót, III. Napóleon francia császárt). Cserébe azt ajánlotta, hogy partnerei a magyar felkelést "használják" fel, mert ez a Habsburg-ármádia döntő részét lekötné a Duna mentén, és így jelentősen meggyengítené a korabeli Európa legerősebb katonai koncentrációját, a lombardiai osztrák várnégyszöget (Verona, Peschiera, Mantova, Legnago).

Torino és Párizs megértette, mi több, értékelte a kossuthi ajánlatot. [...] Egy későbbi levelében így vallott: "ellenzem és ellenezni fogom mindig azt, hogy akár Garibaldi, akár Cavour, akár Viktor Emánuel, akár Napóleon, akár a nagy mogul, akárki a világon hazámat puszta diversioképpen vérbe, lángba borítsa; hazámat célnak akarom, nem majomkörmöknek, melyekkel más magának a parázsból a gesztenyét kikaparja".

Francia-olasz-osztrák konfliktus, 1859-60

III. Napóleon méltányolta Kossuth feltételeit, de végül nem vállalta teljesítésüket. A francia császár lemondott Ausztria teljes tönkretételéről, sőt 1859 nyarán már magát az olasz egyesítési folyamatot is fékezni igyekezett, a villafrancai fegyverszünettel leállítva a győztes háborút. A magyar emigráció csalódása a különlegesen kedvező történelmi alkalom elmulasztása miatt keserű volt és fájdalmas, de becsapásról - hála Kossuth előrelátásának - nem beszélhetünk. Feltételeinek köszönhetően a magyar felkelés elmaradt, így nem nehezedhetett vállára az itáliai hadműveletek váratlan végével odahaza nyilván bekövetkező leveretés és megtorlás súlyos erkölcsi felelőssége. Az olasz kormány ugyanakkor késznek mutatkozott a szorosabb együttműködésre.

1860 szeptemberében a szinte teljes északolasz haderővel II. Viktor Emánuel király elindult délre, hogy Garibalditól a frissen elfoglalt Dél-Itáliát átvegye. Védtelenül maradt az elmúlt esztendő során egyesített észak, tálcán kínálva az alkalmat Ferenc József osztrák császárnak a visszavágásra. Nos, ekkor a Cavour gróf vezette torinói minisztertanács - királyi megerősítéssel - titkos egyezségre lépett a Kossuth vezette ideiglenes emigráns "kormánnyal", a Magyar Nemzeti Igazgatósággal. Az osztrák támadás azonban elmaradt: az olaszellenes megtorló akcióhoz sem Szentpétervár, sem Berlin nem járult hozzá. A Habsburg-ellenes nagy európai háború ettől kezdve egyre késett.

Készenlét - illúziók nélkül, 1860-66

Kossuth ettől kezdve tisztában volt azzal, hogy a hazai vezető politikai csoportok mindinkább a kiegyezésre hajlanak a Habsburg-hatalommal. Elkeseredéssel tapasztalta azt is, hogy demokratikus bel- és nemzetiségpolitikai programja - amelynek alapvonalait a kütahyai alkotmányterv (1851) és a Duna-konföderációs terv (1862) tartalmazta - nem jut el a társadalom döntő többségéhez. [...] Ám bízott abban, hogy a "nép" milliós tömegei még változatlanul hűek az 1849-ben proklamált függetlenségi programhoz, így dacára a nehezítő körülményeknek, Ausztria szükségképpen bekövetkező újabb nemzetközi kudarcai még kirobbanthatják odahaza az általános népfölkelést.
Gyöngülő reménnyel, de erre várva vállalt szerepet 1866-ban is, az újabb olasz és porosz kombinációk résztvevőjeként [...]

A kiegyezés, 1867

Ennek a perspektívának - és így a ráépülő politikai stratégiának - vetett azután véget az osztrák-magyar kiegyezés 1867-ben. Nem jött tehát váratlanul, de mégis megrázó, egész életére kiható élményként formálta át a nagy száműzött életét. A cselekvő politikus pályája véget ért - helyét átvette az immár csak szavakkal, levéllel, újságcikkel, nyilatkozattal politizáló értelmiségi. [...] Halálra ítéltnek látta a Habsburg-államot, mert szerinte 1848 óta elzárja a határai között élő népek nemzeti fejlődését. [...] E népek azonban - a század uralkodó eszméjét, a nemzeti önrendelkezést megvalósítva - szét fogják robbantani a birodalmat, és az elkerülhetetlen felbomláskor áldozatul esik Magyarország is. Ahogy megfogalmazta: "mi legyünk a máglya, melyen az osztrák sas megégettetik - égve magunk is"!

Kossuth ajánlatát - a várakozást és készenlétet a Habsburg Birodalom újabb válságperiódusának kihasználására, és addig a kialakított demokratikus társadalmi és nemzetiségi program népszerűsítését - még maga a nagy ellenfél, Deák Ferenc is ugyan "káros, sőt helytelen számítás"-nak mondta, de semmiképp sem lehetetlennek!

A két nagy államférfi tehát nem a másik döntésének lehetőségét, hanem "csupán" a célszerűségét vitatta, elsősorban annak alapján, hogy eltérően ítélték meg a Habsburg Birodalom aktuális állapotát, s így további nagyhatalmi létének esélyeit. Deák hitt Ausztria jövőjében, így felelősséggel vélte hozzákötni a magyarság sorsát, és nem érezte végzetes áldozatnak a nemzeti önrendelkezés ebből fakadó, bizonyos fokú korlátozását. Kossuth viszont kereste a halálraítéltnek vélt államalakulattól való szabadulás lehetőségét, a nemzeti önrendelkezésnek teljes állami függetlenséggé való kiteljesítésében látva annak esélyét, hogy az ország saját jövőjének ura maradhasson.

II. Torino, a remetelak, 1867-94

Iratrendezés, herbárium

A kiegyezést követően a magyar száműzöttek zöme hazatért. Kossuth, aki addig sem nagyon járt emberek közé, most még inkább visszahúzódott. Torinói bérlakásokban élt 1874-ig, majd kertes, emeletes házat vásárolt a város melletti Collegno falucska Barracone nevű részén. A legszűkebb személyzeten túl csak barátja, Ihász Dániel volt honvédtiszt, olasz királyi ezredes tarthatott vele. Mérnökember fiai csak a hétvégeken keresték fel, vendéget alig fogadott - a kor társasági szokásaihoz képest valóban "remeteéletet" élt. [...]

Nekilátott, hogy az Atheneum Kiadó számára kiadásra előkészítse "Irataim az emigráczióból" című, hatalmas dokumentum-sorozatát. És sajnos a házról is le kellett mondania - Ihász ezredes halála után, 1884-ben eladta és visszaköltözött Torinóba. Ezután a Via dei Mille 22. számú házban lakott; háztartását hozzáköltöző húga, Ruttkayné Kossuth Lujza vezette. (Az erkély melletti falon ma márványtábla őrzi a legnevesebb lakó emlékét.)

A magyar történelem egyik legelső professzionista politikusának életmódjában nem drámai módon következett be a változás. Szabad idejében már Angliában is érdekelte a természet és a természettudomány. Az arányok változtak meg lassan: napi időbeosztásában a hazaküldendő politikai levelek és a kiadónak készülő kézirat robotja mellett fokozatosan jutott több idő földrajzi, földtani, csillagászati, vegyészeti és elektronikai szakmunkák olvasására és herbáriuma négy és félezer darabjának összegyűjtésére. [...]

A hazai politikai küzdelmektől a pártpolitikáig

Mivel a dualizmus körülményei között nem lehetett az 1849. április 14-i Függetlenségi Nyilatkozat alapjára helyezkedni, Kossuth egyetlen hazai politikai irányzattal sem azonosította magát. Kritikája tüzét a közösügyes államszerkezet bírálata, az állami szuverenitás döntő elemeiről (hadügy, külügy, a gyakorlatban a gazdasági ügyek jelentős része) való lemondásra irányította. Álláspontja nem volt doktriner vaskalaposság - sok mindenben hajlandó volt engedni, az elvi republikanizmusból éppúgy, mint személyes elfogultságaiból. [...]

A hazai politikai életben rendkívül fontos alkalmakkor hallatta még mindig súlyos szavát, így segítette az antiszemita mozgalom elleni fellépést éppúgy, mint az egyházpolitikai törvények meghozatalát. Az államszerkezet demokratizmusának fejlesztése érdekében számos esetben bírálta a kialakuló közigazgatási rendszert, hiányolva a helyi önkormányzatok intenzív fejlesztését. [...]

A szocialisztikus mozgalmakról

Bár egyedülállóan sokoldalú politikai tapasztalatai és kivételes intelligenciája folytán Kossuth rendkívül széles skálán és tagolt összefüggésrendszerben jelölte ki a hazai teendőket, a társadalmi feszültségek kezelése terén valahogy kisebb érzékenységgel rendelkezett. Így pl. igen korán felismerte a szocialista mozgalmak jelentőségét, s hátterükben az ipari társadalom életében azokat a problémákat, amelyekre ez a szervezkedés válaszolni akart. Társadalompolitikai téren mégis csupán az 1848-ban elkezdett, főképp a jobbágyfelszabadítás irányát folytató, az agrártársadalom egy részének gondjaira reagáló javaslatokkal fordult hazai elvbarátaihoz.

Arra pedig 27 esztendőn át mindvégig hiába figyelmeztette a 48-as pártvezéreket, hogy a magyar függetlenség elérése csakis a nemzetiségek megnyerésével párhuzamosan lehetséges. [...]

Kossuth és a Kossuth-kultusz

A "remete" hajlandó volt elviselni a személye körül kibontakozó kultusz bizonyos következményeit, mert úgy vélte: ez is a szabadság eszméjének hazai jelenlétét erősíti. A főképp kerek évfordulókon garmadával érkező személyes magasztalásokat hol keserűen, hol gúnyosan, de mindig határozottan elutasította. [...] Kossuth a kultusz hozzá eljutó jelenségeiből jó érzékkel kiemelte a politikai céljai szempontjából "PR-értékű" elemeket, ezeket felhasználta, a többit pedig elhárította magától.

Anyagi gondok

A "remete" utolsó éveiben ismét anyagi gondokkal küzdött, míg végül barátai megtalálták a megoldást: hazai adakozásból összegyűjtött pénzből "lábon" megvették a könyvtárát, és a Nemzeti Múzeumnak ajándékozták, azzal a feltétellel, hogy csak a száműzött halála után lehet beszállítani. Kossuthnak komoly lelki fájdalmat okozott az 1879-ben elfogadott honossági törvény, amely szerint tíz év után elveszíti magyar állampolgárságát az az egyén, aki valamelyik osztrák-magyar külképviseleti szervnél nem kéri annak megtartását. Kossuth erre nem volt hajlandó, így 1889-től állandósultak leveleiben a hontalanságára vonatkozó keserű célzások. Ugyanakkor nagyszerű pillanatokkal ajándékozták meg azok a nagy létszámú látogatócsoportok, amelyek az otthoni milliók rokonszenvéről, ragaszkodásáról, mi több, politikai eszméinek terjedő népszerűségéről biztosították. [...]

A múlt és a jövő embere

Kossuthnak, mint bárki másnak, természetesen voltak emberi gyöngéi, hibái: maga ostorozta a leginkább emberismeretének fogyatékosságát, hiúságát, kisebb elfogultságait. De "remete"-kitartásának, egész torinói életének "ars poeticá"-ját, politikai értelmét senki nála pontosabban nem fogalmazta meg. "Mondják, hogy én a múltnak vagyok embere - írta talán legutolsó feljegyzésében, amelyet 1894. február- március táján vethetett papírra. - Hát az igaz, hogy a jelennek nem vagyok embere; az oltár, amelynél ez imádkozik (rosszul beszélek, nem imádkozik, hanem számolgat), nem az én oltárom. [...] Mondják, hogy az a kegyelet, mely nevem említésénél a magyar nép szívében fel-fellobban, nem fér meg azzal, amit loyalitásnak [értsd: a Ferenc József iránti lojalitásnak] neveznek. Loyalitás! mi annak értelme? hűség. Minek tartozik a nép hűséggel mindenek felett? Hazájának. Adassék meg mindenkinek a tisztelet, a ragaszkodás, mely a haza iránti hűséggel összefér, de a hűséget a haza iránt más hűségnek alárendelni annyi, mint hűtlennek lenni a haza iránt. Az óramutató nem szabályozza az idő folyását, de jelzi; az én nevem óramutató; jelzi az időt, mely jönni fog, melynek jönni kell, ha a magyar nemzet számára még tartottak fel jövőt a végzetek, és annak a jövőnek neve: szabad haza Magyarország szabad polgárainak, annak a jövőnek neve: állami függetlenség."

Vissza a tartalomjegyzékhez