CSERNUSNÉ ORTUTAY KATALIN: Nyelvtörvények, elnemzetlenítés
A francia nemzeti nyelv kialakulása
Európa csaknem valamennyi országát nyelvi és etnikai sokféleség jellemzi. Ennek ellenére a modern európai nemzetállamok többsége csupán egy, a domináns etnikai csoport nyelvét ismeri el hivatalos nyelvként és - kevés kivételtől eltekintve - egynyelvű államnak tekinti önmagát. [...]
Ha ma Franciaországra gondolunk, csak nagyon keveseknek jut eszébe a "többnyelvűség" és a "kisebbségek" fogalma. Ez nem is csoda, hiszen ennek az európai országnak a történelme mintapéldája az erős, egységes, szilárd politikai nemzettudat kialakításáért folytatott, évszázadokon keresztül tartó következetes harcnak. Maga a nemzetállam fogalma is, mint jogi kategória, francia eredetű.
Mégis, a 20. század elején a franciák többsége még mindig kétnyelvű volt: [...] Az elmúlt évszázadok során megszülető nyelvtörvények teremtették meg a francia nyelv diadalútjának feltételeit.
A király nyelve
A reneszánsz király, I. Ferenc (1515- 47) volt az, aki megtette az első lépést a francia nyelv "állami nyelv" rangjára történő emelésének útján. A francia nyelv a 16. században még csak egy volt a dialektusok között. Ám nem lehetett volna közös nyelvvé, ha a francia királyok nem a Capeting-dinasztia tagjai közül kerülnek ki 987 és 1328 között, akik Párizs és környéke hercegei voltak. Mivel itt a francia nyelv volt a regionális nyelv és a dinasztia uralkodói innen próbálták kiterjeszteni hatalmukat az egész birodalomra, a király nyelvének presztízse túlszárnyalta a többiét.
Az adminisztráció, a törvénykezés nyelve évszázadokig a latin volt. De I. Ferenc korán észrevette, hogy a hatalom valódi gyakorlásához olyan nyelvre van szükség, amelyet mindenki ért és beszél, amelyet érdemes megtanulni, mert a társadalmi felemelkedés záloga. Erre a legalkalmasabb a király nyelve, a francia lehet. [...] 1539 augusztusában Guillaume Poyet kancellár közreműködésével megszületett a 192 törvénycikkből álló rendelet, amelynek célja az egyházi jog megreformálása volt. A rendelet 111. cikke előírta a francia nyelv kötelező használatát a jog, valamint a közigazgatás területén: [...]
Ezzel elindult egy folyamat, amelynek eredményeként a francia felváltotta az egyéb regionális nyelveket. Előbb csak az elit, a nemesség, a kiválasztottak, majd fokozatosan mindenki nyelve lett, bár ez a folyamat sokkal tovább tartott, mint azt gondolták.
A francia forradalom nyelvpolitikája
A forradalom nyelvpolitikája három, komoly különbségekkel jellemezhető periódusra tagolható. Az 1789-92 közötti periódust még viszonylag toleráns, a kisebbségi nyelvhasználatot is elfogadó, eltűrő nyelvpolitika jellemzi. A második periódus, 1792-94 között, már a jakobinus diktatúra radikális, a francia nyelv kizárólagosságát célzó dekrétumairól vált híressé, míg az utolsó szakasz, 1795-1806 között, a jakobinusok bukása utáni korszak és Napóleon korának nyelvpolitikája.
A forradalom kitörésekor a francia nyelvet még mindig csak minden tizedik polgár beszélte anyanyelvként, és még mindig nagy számban éltek az ország területén a nyelvet egyáltalán nem ismerő emberek.
A forradalmi eszmék elterjesztésének eszköze először a regionális nyelvekre történő fordítás volt. [...]
A jakobinus diktatúra a nyelvi kérdést egyszer s mindenkorra meg akarta "oldani", és ehhez az iskolán keresztül vezetett a legegyenesebb út. 1792-ben még taníthattak kisebbségi nyelveken a Köztársaság elemi iskoláiban, ám a következő évben a Vendémiaire-törvény a francia nyelv kizárólagos tanítási nyelvként történő használatát írja elő az egész országban. [...]
A korzikai anyanyelvű Napóleon korántsem bizonyult a kisebbségi nyelvek támogatójának, hiszen a hatalom nyelve már a francia volt (amelyet azért sosem beszélt hibátlanul), és ő, mint a hatalom legfőbb birtokosa, ezt a nyelvet igyekezett elterjeszteni háborúi során Franciaország határain kívül is. A napóleoni háborúk során a kisebbségi nyelvek beszélőinek száma fokozatosan csökkent, a francia nemzeti nyelv meghódította az egész országot.
Jules Ferry iskolapolitikája, 1879
A centralizációs törekvések tovább folytatódtak a 19. században. 1833-ban döntött Guizot közoktatási miniszter az elemi iskolák megszervezéséről. A központi felügyelet alá tartozó elemi iskolai hálózatban országszerte ugyanazt és ugyanolyan nyelven, azaz franciául tanították. Két évvel később jelenik meg az akadémia helyesírási szótára, amely a franciául tanulók és tanítók bibliája lesz. [...]
Jules Ferry közoktatási miniszter 1879-ben nyújtotta be törvényjavaslatát a parlamentben a kötelező, világi és ingyenes elemi iskolai oktatásról, amely 1883-ban emelkedett törvényerőre. Ezzel eldőlt a kisebbségi nyelvek sorsa. [...]
A társadalmi felemelkedés útja kizárólag a francia tanítási nyelvű központi iskolarendszeren át vezetett, ezért ezentúl mindenki közös nyelvének tekintette a franciát. A kisebbségi nyelveket anyanyelvként beszélő gyermekek évtizedeken keresztül megszégyenítő büntetéseket szenvedtek el az iskolában, ha megszólaltak anyanyelvükön.
A regionális nyelvek tovább veszítettek vitalitásukból a 20. század első felében, amihez még az első világháború francia hadserege is hozzájárult, ahol a "lingua franca" a különböző régiókból besorozott katonák között természetesen a francia volt.
A kisebbségi nyelvek ébredése, 1951, 1974
A második világháború után a kisebbségi nyelvek támogatásáért folyó küzdelem intenzívebbé vált, több törvényjavaslat született a regionális nyelvek fakultatív bevezetésére. Maurice Deixonne szocialista képviselő törvényjavaslatát végül 1951 januárjában megszavazta a parlament, így lehetővé vált négy regionális nyelv: a breton, a baszk, a katalán és az okszitán nyelv fakultatív oktatása az elemi iskolákban.
A Deixonne-törvény gyakorlati alkalmazása azonban kudarcot vallott, még húsz évet kellett várni arra, hogy újabb törvényjavaslatokban foglalkozzanak a kisebbségi nyelvek kérdésével. 1974-ben az oktatható nyelvek köre kibővült a korzikaival.
Központosítás kontra régiók
Minek köszönhető ez a hosszú hallgatás után jelentkező érdeklődés a kisebbségi nyelvek és kultúrák iránt? Ennek oka egyértelműen a regionalizációs törekvések fölerősödésében kereshető. [...] 1984-ben a róla elnevezett törvényben valódi reformot kívánt megvalósítani a kisebbségi nyelvek oktatása terén. Ekkor kötöttek megállapodásokat a különböző egyesületi iskolák képviselőivel is, amelynek alapján a máig működő és állami finanszírozásban is részesülő iskolákban kétnyelvű oktatási programok alapján folyik a tanítás.
Mindez valódi előrelépést jelentett ezen a téren, de túl későn érkezett. A kisebbségi nyelvek anyanyelvi beszélőinek száma rohamosan csökken, csupán az idősebb és főként kis településeken élő generáció őrzi még az anyanyelvét, a fiatalok többségének elsődleges szocializációja már francia nyelven történik, bár az egyesületi iskolákba egyre több gyermek jár, hogy megtanulja a nagyszülők nyelvét.
A francia nemzeti nyelv diadalútja mára befejeződött, hegemóniája vitathatatlan.
Kisebbségi nyelvek, dialektusok
A francia népszámlálások nem tartalmaznak a nyelvre vonatkozó adatokat, az utolsó nyelvi felmérés még a 18. század végén, 1790-94 között folyt.
A baszk nyelv, Franciaország legrégebbi nyelve, amelynek eredete máig nem tisztázott a nyelvészek körében, viszonylag kedvező helyzetben van a spanyolországi támogató nyelvpolitika jóvoltából. Franciaországi beszélőinek száma csekély, százezerre tehető, de a közel hárommillió spanyolországi baszk közelsége mindenképpen segíti e nyelv franciaországi életképességét. Az Ikastola, azaz az egyesületi alapon szerveződő baszk tanítási nyelvű iskolák hálózata nagy szerepet játszik a nyelv megőrzésében.
A breton nyelv jelentős múlttal és, úgy tűnik, elég ígéretes jövővel rendelkezik, amely szintén egy egyesületi iskolahálózat, a Diwan tevékenységének köszönhető. Az egykor jelentős kulturális, irodalmi hagyományokkal büszkélkedő Bretagne-ban ma már alig található breton anyanyelvű beszélő, bár a nyelv iránti érdeklődés egyre erőteljesebb a fiatalok körében.
A katalán nyelv helyzete Franciaországban korántsem olyan privilegizált, mint a nagy szomszédban, Spanyolországban, ahol társ-hivatalos nyelv Katalóniában. A Bressola nevű katalán tanítási nyelvű iskolák megpróbálják a nyelv megőrzését biztosítani, de a katalán beszélők száma elég csekély.
Az okszitán, amely összefoglaló elnevezése több dél-franciaországi dialektusnak, óriási irodalmi, kulturális hagyományokkal rendelkező nyelv, beszélőinek száma még ma is a legjelentősebb a többi kisebbségi nyelvéhez képest. Az Okszitán Tanulmányok Intézete (Toulouse) jelentős központja a kulturális és nyelvi örökség megőrzésének. A Calandreta iskolahálózat keretében sok gyermek tanulja a nyelvet, számuk egyre nô, de anyanyelvi beszélőinek száma egyre kevesebb.
Az elzászi dialektus egy sokat szenvedett régió nyelve, a történelem viharai sajnos a dialektus helyzetét is sokban befolyásolták. Elzász kétnyelvű régió, a francia mellett az elzászi a család nyelvének szerepét tölti be, az irodalmi német nyelv, mint a magasabb presztízsű változat, minden téren fontos szerephez jut. Az elzászi dialektusnak csak szóbeli formája létezik, az írott nyelvi megfelelő a német, ebből következően az idősebb generáció eltűnésével valószínűleg az elzászi is el fog tűnni mint anyanyelv. Az irodalmi német nyelv viszont az első idegen nyelv a régió iskoláiban.
A moselli (frank) dialektus egy germán dialektus, lotharingiai plattnak is nevezik. Franciaországi helyzetét hátrányosan befolyásolja, hogy amíg Luxemburg egyik hivatalos nyelve, addig itt még a nyelvtörvények sem vonatkoznak erre a dialektusra. Mivel germán dialektus, a magasabb presztízsű változat, a német, jelentősebb szerepet játszik az iskolai nyelvoktatásban, mint maga a platt. (Robert Schuman, az egyesült Európa egyik megálmodója, szintén ezt a nyelvet beszélte anyanyelveként.)
A korzikai az olasz nyelv egyik dialektusa, leginkább a toszkán nyelvre hasonlít. Korzika különleges státust élvez Franciaországon belül, ennek ellenére a nyelv sokat veszített vitalitásából. 2000-ben született egy megállapodás a francia kormány és a sziget vezetése között, amelynek értelmében a korzikai nyelv oktatását minden iskolában kötelező felajánlani a gyermekeknek és biztosítani is, ha a szülők ezt nem ellenzik. Gyakorlatilag azonban nincs elég tanár és az órarendi változtatások is sok kérdést vetnek fel.
A flamand dialektus beszélőinek száma rohamosan csökken. Jogi státusa is bizonytalan.
A tengerentúli területek nyelvi helyzete összetett, a nyelvtörvényeket csak igen későn, az 1980-as években terjesztették ki az itt beszélt nyelvekre. A kreol hétköznapi nyelvként történő használata széles körű, ám a formális beszédhelyzetekben kizárólagos a francia nyelv jelenléte. A kreol nyelv oktatása gyakorlatilag nem létezik, az iskola nyelve a francia, ami a kreol szocializációs nyelvű gyermekek iskolai sikereit hátrányosan befolyásolja. Az analfabétizmus igen magas aránya ennek a rossz oktatási stratégiának is köszönhető.