SZILI SÁNDOR: Az orosz ortodox egyház viszonya a "latinhoz"

"Kelet" és "Nyugat" a 11-17. században

A"nagy skizma" (a keleti és a nyugati keresztény egyház szétválása, 1054) évszázadok alatt kialakult dogmatikai, liturgiai, teológiai, egyházszervezeti és egyházpolitikai ellentétek miatt következett be. Konstantinápoly és Róma vitájának végül kölcsönös kiátkozás vetett véget. A szakadás a 13. században vált visszafordíthatatlanná, amikor a pápa kiterjesztette fennhatóságát a bizánci birodalomtól a keresztes hadjáratok során elfoglalt területek keresztényeire. A keresztes lovagok által Konstantinápolyban megalapított Latin Császárság idején (1204- 61) a római pápa kinevezési jogkört gyakorolt a keleti püspökségek és a konstantinápolyi patriárkátus felett, amivel megsértette a pentarchia elvét. [...]

A "nagy skizma" és a keleti szlávok

A skizma híre élénken foglalkoztatta az egyházi vezetést, és a 11. század második felében eljutott a keresztény világ perifériáján élő, nemrég krisztianizált nyugati és keleti szláv népekhez. Katolikus és ortodox részről egyaránt nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy tudatosítsák a különbségeket. A hívők felekezetek szerinti szétválasztása a 12. század elejére befejeződött. A 13. század közepéig Rusz területén elterjedt keleti vallási vitairatok a "latinok" dogmatikai és liturgiai tévedéseire mutattak rá. [...]

A hitbéli ellenségkép kialakulása

A mongolok betörése Európába gyökeresen átformálta a "latinok" és a keleti szláv ortodoxok viszonyát. A pápa védelmi szövetséget helyezett kilátásba, ha egyházjogi főségét az orosz metropólia elismeri. A halicsi, a csernyigovi és a szuzdali fejedelem kapcsolatban állt Rómával az 1240-es években. [...]
A tatár hordák uralma Rusz fölött az 1230-40-es években kezdődött, és északkeleten (Vlagyimir, Szuzdal, Moszkva, Tver) 1480-ig tartott. A pravoszláv egyház keresztényi összefogásra biztatta fejedelmeit, így a "latinoktól" elválasztó különbségek hangsúlyozása elvesztette aktualitását.
A katolikus világ kollektív ellenségképének motívuma először csak a 14. században bukkant fel a lengyel, litván, német szomszédok támadásairól beszámoló pszkovi és novgorodi forrásokban.
Az óorosz elbeszélések a hitbéli megkülönböztetésre utaló formulákat a külháborúk leírása esetén használták. Az ilyen kifejezések a 14. század végéig csak szórványosan fordultak elő, számuk a kulikovói csata (1380) nyomán nőtt meg ugrásszerűen. Az orosz harcosok - a legtöbbször alkalmazott szókapcsolat szerint - a "keresztény hitért" küzdöttek. A vallásos pátosz eluralkodása annak volt a következménye, hogy az ellenségek más vallásúak voltak: a mongol Horda a 14. század első felében fölvette az iszlámot, Litvánia pedig a 14. század végén-15. század elején katolizált.

A firenzei uniós kísérlet után

Egyházpolitikai és világi hatalmi érdekek összeütközése vezetett a Szentszék és az orosz metropólia közötti ellenséges viszony elmélyüléséhez. A firenzei zsinaton (1439) az oszmánok előnyomulásától megrettent bizánciak beleegyeztek a pápa primátusának elismerésébe, Moszkva azonban elutasította a vallási uniót és saját metropolitát választott (1448). Róma jelöltjét (1458) a Litván Nagyfejedelemségben élő pravoszláv püspökök elfogadták, ezzel Rusz egyháza kettészakadt. A moszkvai metropólia gyakorlatilag autokefál (önálló) lett, a kijevi viszont a konstantinápolyi patriárkátus fennhatósága alatt maradt, amely ismét deklarálta önállóságát.
Az egyházi harccal keveredett a világi hatalomért folyó küzdelem is: a katolikus litván és az ortodox orosz nagyfejedelem egymással rivalizált a keleti szláv államalakulatok ("egész Rusz") feletti hegemóniáért. A moszkvai egyház püspökeinek 1461 és 1511 közötti beiktatásuk alkalmával fogadalmat kellett tenniük, hogy nem engedelmeskednek Konstantinápolyban vagy Rómában kinevezett metropolitának.

Szent Oroszország - a harmadik Róma

A 16. század eleje-17. század első fele a "Szent Oroszország" kora. Az ortodox egyházak közül a moszkvai (és a grúziai) működött független pravoszláv államban. Bizánc bukását (az oszmánok elfoglalták és birodalmuk fővárosává tették, 1453) a Kremlben azzal magyarázták, hogy a pátriárka fejet hajtott a latinok előtt. Az orosz főpapok meggyőződése szerint az ortodox hit csak az ő felügyeletük mellett tudta megőrizni valódi tisztaságát. [...]
Az orosz állam 1547-ben kinyilvánította szuverenitását, amikor IV. Ivánt a moszkvai metropolita felkente császárrá (cárrá).
Császár és pátriárka az ortodox kánonjogi fölfogásban egymást kölcsönösen föltételező intézmények. A konstantinápolyi egyházfő erre hivatkozva ismerte el de jure az orosz egyház autokefalitását (önálló nemzeti létét), amikor az 1589-ben létrehozott moszkvai patriárkátust a pentarchia ötödik helyére rangsorolta. Moszkva azonban Rómához mérte önmagát: 1592-ben a harmadik, a 17. század közepén az első helyet követelte magának a világegyházat szimbolikusan irányító katedrák között azon a jogcímen, hogy az - eretneksége miatt kizárt - pápai kúria pozícióját foglalta el. [...]
A 17. század elején kirobbant trónviszály és a lengyel-svéd katonai intervenció miatt elhúzódó polgárháború ("zavaros időszak") morális válságba taszította az orosz társadalmat. A közerkölcs megszilárdítására irányuló erőfeszítések a pravoszláv tradicionalizmus szellemében fogantak. A szertartásrend "visszagörögösítése" azonban szakadáshoz vezetett: azok, akik görcsösen ragaszkodtak "Szent Oroszország" sajátos hagyományaihoz, előbb defenzívába, majd illegalitásba kényszerültek.

A "latin" hatás erősödése

Az egyházpolitikai fordulat végrehajtásához módosítani kellett a vallásos könyveket, hogy szövegeik összhangba kerüljenek a konstantinápolyi mintákkal. Erre a feladatra ortodox felekezetű ukrán, belorusz és görög szerzeteseket hívtak Oroszországba, és engedélyezték a kijevi metropólia területén készült művek kiadását (1640-es évek). A Moszkvába érkező tudós papok képzettsége magán viselte a "latin" hatás jegyeit. A két irányzat (a latin és a görög "párt") nézetei főként oktatási kérdésekben ütköztek. Az 1690. évi zsinat végül elítélte a "latinos" ortodoxokat, a vád szerint külföldi tanulmányaik alatt fölesküdtek az unióra.

A protestánsok megítélése

Az ortodox egyház kezdettől fogva veszélyesnek tartotta a reformációt. 1561- ben József konstantinápolyi pátriárka levélben hívta fel Makarij orosz metropolita figyelmét a kálvini és lutheri tanok rohamos terjedése elleni közös védekezés szükségességére Litvániában, illetve a Baltikummal szomszédos területeken. A moszkvai államban a 17. század folyamán ukrán és belorusz szerzők műveiből összeállított protestánsellenes vitairatok jelentek meg. 1644-ben a pravoszláv egyház nyílt disputába bocsátkozott lutheránus lelkészekkel.
A világi hatalom pragmatikusan viszonyult a problémához. IV. Iván cár 1560-ban azzal az ürüggyel indokolta a livóniai háború folytatásának szükségességét I. Ferdinánd német-római császárhoz írt levelében, hogy a lovagrend városai "lutheri eretnekségbe estek". A 17. században viszont, amikor a katolikus Rzeczpospolita (a lengyel nemesi köztársaság) elleni revans állt a moszkvai külpolitika homlokterében, a Kreml előszeretettel kereste a protestáns hatalmak szövetségét és toborzott náluk zsoldosokat.

Vissza a tartalomjegyzékhez