SZILI SÁNDOR: Az orosz ortodox egyház viszonya a "latinhoz"
"Kelet" és "Nyugat" a 11-17. században
A"nagy skizma" (a keleti és a nyugati keresztény egyház szétválása,
1054) évszázadok alatt kialakult dogmatikai, liturgiai, teológiai, egyházszervezeti
és egyházpolitikai ellentétek miatt következett be. Konstantinápoly és Róma
vitájának végül kölcsönös kiátkozás vetett véget. A szakadás a 13. században
vált visszafordíthatatlanná, amikor a pápa kiterjesztette fennhatóságát a bizánci
birodalomtól a keresztes hadjáratok során elfoglalt területek keresztényeire.
A keresztes lovagok által Konstantinápolyban megalapított Latin Császárság idején
(1204- 61) a római pápa kinevezési jogkört gyakorolt a keleti püspökségek és
a konstantinápolyi patriárkátus felett, amivel megsértette a pentarchia elvét.
[...]
A "nagy skizma" és a keleti szlávok
A skizma híre élénken foglalkoztatta az egyházi vezetést, és a 11. század második felében eljutott a keresztény világ perifériáján élő, nemrég krisztianizált nyugati és keleti szláv népekhez. Katolikus és ortodox részről egyaránt nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy tudatosítsák a különbségeket. A hívők felekezetek szerinti szétválasztása a 12. század elejére befejeződött. A 13. század közepéig Rusz területén elterjedt keleti vallási vitairatok a "latinok" dogmatikai és liturgiai tévedéseire mutattak rá. [...]
A hitbéli ellenségkép kialakulása
A mongolok betörése Európába gyökeresen átformálta a "latinok" és
a keleti szláv ortodoxok viszonyát. A pápa védelmi szövetséget helyezett kilátásba,
ha egyházjogi főségét az orosz metropólia elismeri. A halicsi, a csernyigovi
és a szuzdali fejedelem kapcsolatban állt Rómával az 1240-es években. [...]
A tatár hordák uralma Rusz fölött az 1230-40-es években kezdődött, és északkeleten
(Vlagyimir, Szuzdal, Moszkva, Tver) 1480-ig tartott. A pravoszláv egyház keresztényi
összefogásra biztatta fejedelmeit, így a "latinoktól" elválasztó különbségek
hangsúlyozása elvesztette aktualitását.
A katolikus világ kollektív ellenségképének motívuma először csak a 14. században
bukkant fel a lengyel, litván, német szomszédok támadásairól beszámoló pszkovi
és novgorodi forrásokban.
Az óorosz elbeszélések a hitbéli megkülönböztetésre utaló formulákat a külháborúk
leírása esetén használták. Az ilyen kifejezések a 14. század végéig csak szórványosan
fordultak elő, számuk a kulikovói csata (1380) nyomán nőtt meg ugrásszerűen.
Az orosz harcosok - a legtöbbször alkalmazott szókapcsolat szerint - a "keresztény
hitért" küzdöttek. A vallásos pátosz eluralkodása annak volt a következménye,
hogy az ellenségek más vallásúak voltak: a mongol Horda a 14. század első felében
fölvette az iszlámot, Litvánia pedig a 14. század végén-15. század elején katolizált.
A firenzei uniós kísérlet után
Egyházpolitikai és világi hatalmi érdekek összeütközése vezetett a Szentszék
és az orosz metropólia közötti ellenséges viszony elmélyüléséhez. A firenzei
zsinaton (1439) az oszmánok előnyomulásától megrettent bizánciak beleegyeztek
a pápa primátusának elismerésébe, Moszkva azonban elutasította a vallási uniót
és saját metropolitát választott (1448). Róma jelöltjét (1458) a Litván Nagyfejedelemségben
élő pravoszláv püspökök elfogadták, ezzel Rusz egyháza kettészakadt. A moszkvai
metropólia gyakorlatilag autokefál (önálló) lett, a kijevi viszont a konstantinápolyi
patriárkátus fennhatósága alatt maradt, amely ismét deklarálta önállóságát.
Az egyházi harccal keveredett a világi hatalomért folyó küzdelem is: a katolikus
litván és az ortodox orosz nagyfejedelem egymással rivalizált a keleti szláv
államalakulatok ("egész Rusz") feletti hegemóniáért. A moszkvai egyház
püspökeinek 1461 és 1511 közötti beiktatásuk alkalmával fogadalmat kellett tenniük,
hogy nem engedelmeskednek Konstantinápolyban vagy Rómában kinevezett metropolitának.
Szent Oroszország - a harmadik Róma
A 16. század eleje-17. század első fele a "Szent Oroszország" kora.
Az ortodox egyházak közül a moszkvai (és a grúziai) működött független pravoszláv
államban. Bizánc bukását (az oszmánok elfoglalták és birodalmuk fővárosává tették,
1453) a Kremlben azzal magyarázták, hogy a pátriárka fejet hajtott a latinok
előtt. Az orosz főpapok meggyőződése szerint az ortodox hit csak az ő felügyeletük
mellett tudta megőrizni valódi tisztaságát. [...]
Az orosz állam 1547-ben kinyilvánította szuverenitását, amikor IV. Ivánt a moszkvai
metropolita felkente császárrá (cárrá).
Császár és pátriárka az ortodox kánonjogi fölfogásban egymást kölcsönösen föltételező
intézmények. A konstantinápolyi egyházfő erre hivatkozva ismerte el de jure
az orosz egyház autokefalitását (önálló nemzeti létét), amikor az 1589-ben létrehozott
moszkvai patriárkátust a pentarchia ötödik helyére rangsorolta. Moszkva azonban
Rómához mérte önmagát: 1592-ben a harmadik, a 17. század közepén az első helyet
követelte magának a világegyházat szimbolikusan irányító katedrák között azon
a jogcímen, hogy az - eretneksége miatt kizárt - pápai kúria pozícióját foglalta
el. [...]
A 17. század elején kirobbant trónviszály és a lengyel-svéd katonai intervenció
miatt elhúzódó polgárháború ("zavaros időszak") morális válságba taszította
az orosz társadalmat. A közerkölcs megszilárdítására irányuló erőfeszítések
a pravoszláv tradicionalizmus szellemében fogantak. A szertartásrend "visszagörögösítése"
azonban szakadáshoz vezetett: azok, akik görcsösen ragaszkodtak "Szent
Oroszország" sajátos hagyományaihoz, előbb defenzívába, majd illegalitásba
kényszerültek.
A "latin" hatás erősödése
Az egyházpolitikai fordulat végrehajtásához módosítani kellett a vallásos könyveket, hogy szövegeik összhangba kerüljenek a konstantinápolyi mintákkal. Erre a feladatra ortodox felekezetű ukrán, belorusz és görög szerzeteseket hívtak Oroszországba, és engedélyezték a kijevi metropólia területén készült művek kiadását (1640-es évek). A Moszkvába érkező tudós papok képzettsége magán viselte a "latin" hatás jegyeit. A két irányzat (a latin és a görög "párt") nézetei főként oktatási kérdésekben ütköztek. Az 1690. évi zsinat végül elítélte a "latinos" ortodoxokat, a vád szerint külföldi tanulmányaik alatt fölesküdtek az unióra.
A protestánsok megítélése
Az ortodox egyház kezdettől fogva veszélyesnek tartotta a reformációt. 1561-
ben József konstantinápolyi pátriárka levélben hívta fel Makarij orosz metropolita
figyelmét a kálvini és lutheri tanok rohamos terjedése elleni közös védekezés
szükségességére Litvániában, illetve a Baltikummal szomszédos területeken. A
moszkvai államban a 17. század folyamán ukrán és belorusz szerzők műveiből összeállított
protestánsellenes vitairatok jelentek meg. 1644-ben a pravoszláv egyház nyílt
disputába bocsátkozott lutheránus lelkészekkel.
A világi hatalom pragmatikusan viszonyult a problémához. IV. Iván cár 1560-ban
azzal az ürüggyel indokolta a livóniai háború folytatásának szükségességét I.
Ferdinánd német-római császárhoz írt levelében, hogy a lovagrend városai "lutheri
eretnekségbe estek". A 17. században viszont, amikor a katolikus Rzeczpospolita
(a lengyel nemesi köztársaság) elleni revans állt a moszkvai külpolitika homlokterében,
a Kreml előszeretettel kereste a protestáns hatalmak szövetségét és toborzott
náluk zsoldosokat.