Glatz Ferenc: Államvédelem a hidegháború korában
A történész kérdései
Az ún. államvédelem az állam évezredes funkciói (ún. belső erőszakszervezeti
feladatai) közé tartozik: az állam területén található javak és személyek, valamint
az állam intézményeinek védelme. A mindenkori politikai rendszerek - akár a
teokratikus, akár a hűbéri, a demokratikus, a diktatórikus rendszerek - ezt
a "szolgálatot" mindig kifejlesztették. És minden politikai rendszerben
ez a "szolgálat" az államszervezet tudott, de "láthatatlan"
része volt. Láthatatlan, hiszen feladata többek között: a bel- és külföldi kémelhárítás,
a hírszerzés, a haderő, a stratégiai jellegű víz- és energiaszolgáltató központok,
majd a tömegkommunikációs intézmények védelme. S ezek mind-mind szükségszerűen
a "szigorúan titkos" tevékenységek közé tartoztak. Ha nem tartanák
őket titokban, nem lenne értelme a szolgálatoknak.
A hatalom belső magja
Minden politikai rendszerben az államvédelmi titkosszolgálatok a hatalom legbelsőbb magjához tartoznak. Az már azután a politikai rendszer hatalomtechnikáját minősíti, hogy az éppen hatalmon lévők mennyire veszik igénybe a "szakszolgálatot" a belpolitikai ellenfelek (ellenzék) megfigyelésére vagy felszámolására is. Míg a diktatórikus rendszerek nyíltan használták ezen államvédelmi gépezetet a belpolitikai ellenzék felszámolására, addig a demokratikus rendszerekben az államvédelmi apparátus bevonása a hatalomért folyó pártpolitikai harcokba tiltott. Tiltja az alkotmány és gátolja a közmegegyezés. A hatalom e legbelsőbb, láthatatlan kemény magját jobbára függetlenítik az éppen uralkodó párt vagy csoport politikai elitjétől. Ehhez - történelmi tapasztalatból - hozzátehetjük: a politikai demokráciákban is háborús, hidegháborús vagy kiélezett belpolitikai ellentétek idején az uralmon lévő politikai adminisztráció nehezen tud ellenállni a csábításnak: vegye igénybe a titkosszolgálatok információs és végrehajtó erejét a hatalom megőrzése érdekében - nemcsak a "külső", hanem a "belső ellenség" kiszorítása vagy kordában tartása érdekében is.
Államvédelem, rendfenntartás, politika
A szovjet rendszer bevallottan diktatórikus rendszer volt: a proletárdiktatúra rendszere. Ez, többek között, az erőszakszervezet belső szerkezetében is megmutatkozott. Abban is, hogy az államhatalom a rendfenntartó, államvédelmi és politikai funkcióit ténylegesen egyesítette. A szovjet rendszer egyes típusainak elkülönítése (megkülönböztetése) azon az alapon is elvégezhető: mennyire maradtak egy kézben vagy váltak szét egymástól a politikai, rendfenntartó és államvédelmi funkciók az erőszakszervezetben? Vagy: mennyire használták fel az államvédelmet a belső ellenzék ellen. (Mint ahogy az is történelmi kutatások tárgya lesz majd: a belső ellenzék egyes csoportjai - tengeren túl vagy éppen itthon - mennyire tartottak kapcsolatot a hidegháborúban "ellenséges" hatalom titkosszolgálataival, vagy éppen követségeivel, államilag is finanszírozott "fellazító" civil szervezeteivel. És tették ezáltal ellenzéki tevékenységüket, a hidegháborúban valóban az "államvédelem" tárgyává. Amikor a politikai rendszerhez kötődő identitás - demokratikus, vagy diktatórikus - erősebb, mint a szülőföldhöz kötődő identitás. Ez esetben a demokratikus hatalom éppen úgy viselkedik belső ellenzékével szemben, mint a diktatórikus. Nyugaton éppúgy, mint Keleten. Így azután feltehetően a történetkutatás különbséget fog tenni a belső ellenzéki csoportok között aszerint is: igénybe vette-e külső hatalom titkos támogatását, vagy sem. Nyugaton éppúgy, mint Keleten...
A kutatás forrásadottságai
A szovjet rendszer ezen titkos, kemény magjának működését a kutatók még nem tárták fel. Az átélők - és akik e rejtett nómenklatúra, "titkos hatalom" részesei, működtetői voltak - többet tudnak magáról a rendszerről, mint a kutatók. (De remélhetően nem sokáig.) A szovjet rendszer titkos szférájáról, mint minden politikai rendszer titkos szférájáról, igen kevés - elérhető - írásos dokumentum maradt fenn. Azok jelentős része is csak az operatív akciók írásos nyomai, vagy a formális - és ezért az éppen uralkodó politikai szólamokat ismétlő - "jelentések". A szolgálatok működésének utólagos tanulmányozása így igen nehéz. Ezért is a kutatók közül jobbára azok választják e szolgálatok tanulmányozását témaként, akikben a politikai kriminalitás iránti érdeklődés a meghatározó. (Többnyire nem is történészek.)
Ügynöktörvény, 1994
Úgy látszott Magyarországon is: az 1994. évi ún. "ügynöktörvény" évszázadra homályban hagyja a magyarországi szovjet rendszer e titkos magját. Egyedül a beszervezettek ügyei (az ún. III/III-as ügynökök) váltak részben nyilvánossá. De azok, akik őket beszervezték, titokban maradtak. Úgy látszott: számunkra örökre. (A történetkutatás egyik témája lesz majd: miért halasztotta Antall József 1990-93 között az ügynöktörvény megalkotását, és hogyan, miért hozták létre "gyors munkával" azt 1994 tavaszán, még az 1994. évi választások előtt?) A titkosszolgálat szervezetének "eltemetése" indokolható is volt: az állam kül- és belpolitikai érdekei megkívánták - és ma is megkívánják -, hogy az államvédelem egyes területein a titkok titkok maradjanak.
A társadalomban viszont sajátos kép alakulhatott ki a Kádár-korszak hatalmi viszonyairól, nómenklatúrájáról. 1994 után végképp úgy lehetett láttatni az 1949-90 közötti hatalom szerkezetét: az 1990 előtti hatalom birtokosai és működtetői azok voltak, akik annak idején a nyilvánosság előtt szerepeltek: állami, kormányzati, tanácsi tisztviselők, pártfunkcionáriusok, párttagok, vagy nem párttagok, de szakszervezeti, népfrontos, esetleg munkásőri aktivisták. Így látszott ez, tegnapig...
A rejtett nómenklatúra felszínre kerülése
Most azután, 2002-ben - a politikai hatalom körüli harcokban - felpattant egy burok: a korábbi államvédelmi szerveket, a "titkos hatalmat" védő burok. Valaki(k) megszegte(k) az 1994. évi politikai "paktumot". Lassan világossá válik: az 1990 előtti hatalmi gépezetnek nemcsak két szférája volt, úgymint az állami adminisztráció és a pártadminisztráció, hanem ott volt az a bizonyos harmadik szféra is: az államvédelem. Az államvédelem, amely átszőtte, keresztüljárta mind az állami, mind a pártadminisztrációt, amelynek szereplői között voltak az adminisztráción kívüli párttagok és pártonkívüliek is! Az államhatalom "kemény magja" válik talán most láthatóvá.
E burok szétpattanása megrázza a régi rend valamikori adminisztrációját éppúgy, mint a rendszerváltó erőket. Új alapon indul meg a régi hatalom régi birtokosainak csoportosítása. Lassan, de visszavonhatatlanul. Ugyanakkor látszik: ez a "kemény mag" az 1980-as években már nem valami ördögi, emberellenes cselekedetek végrehajtója volt, hanem technikájában jobbára a polgári demokráciákhoz hasonlóan gyakorolta az államvédelmi funkciót. Vagyis: ez a hatalom már nagyon is "puha" volt, nem sokkal keményebb - például a tüntetőkkel szemben -, mint akármelyik nyugati demokráciában. Igaz, megvonhatta a kutatás, a publikálás szabadságát, az utazás szabadságát. Ezt megtette egyébként a nem nyílt ellenzékiekkel is. Leértékelődik ugyanakkor sok hivatkozott ellenzéki életpálya is. Láthatóvá válik: annak a bizonyos korábbi belső, titkos hatalmi gépezetnek egyaránt voltak részesei az 1990 utáni konzervatív vagy szocialista, liberális meg szélsőjobb erők emberei közül. Részesei azon hatalom belső magjának, amely hatalmat korábban bírálni vagy bukása után szidalmazni mai pozíciók elnyeréséhez képezett alapot.
A történelmi kép változása
A történelem tanulmányozásának szépsége - kutatóknak, nem kutatóknak - abban áll: újabb adatcsoportok előkerülése szükségszerűen rendezi át a múltról kialakított képünket. Legyen szó magánéletünk múltjáról, vagy a nemzeti közösség múltjáról. És az új adatsorok új kérdéseket indítanak el. Így van ez most, a burok szétpattanása után az elmúlt 50 év történelmével is: változik egyének, intézmények tetteinek egymáshoz viszonyítása, értékelése.
A történészek (legalábbis a nem pártelkötelezettek) már a III/III-asok sporadikus nyilvánosságra kerülése után mondták - mondtuk -, hogy a proletárdiktatúrában a hatalom belső magja a nyilvánosság előtt többnyire nem jelent meg valódi hatalombirtokosként, hatalomgyakorlóként. Ez a belső mag nagyobbrészt más volt, mint a közszereplőként megjelent funkcionáriusok. Mondták, mondtuk: az állami, a pártadminisztráció mellett kellett léteznie egy mindeddig rejtőzködő, titkos nómenklatúrának.
Emellett az "átélők" nap mint nap felhívták a figyelmet: bizonyos biztonságpolitikai - hírszerzés, elhárítás, magas szintű káder- - funkciók betöltésénél nemhogy megkívánt lett volna a párttagság, de éppen a párton kívüliség volt az "érték".
A hatalom belső magja, a rejtett nómenklatúra elvált a látható hatalomtól. Mondták ezt történészek, volt átélők - de nem írták meg, mert dokumentumok erről nem voltak a kezükben. Így fordulhat(ott) elő, hogy korábbi vállalatigazgatók vagy miniszterek, pártközpontos funkcionáriusok, sőt egyes miniszterelnökök is most (vagy informálisan "tegnap") meglepődve látják: beosztottaik - párttagok, nem párttagok - a hatalom egy másik, belső szférájának is a tagjai voltak.
A nyilvánosság oldja a misztifikációt
A történész természetesen örül, mert végre nem kell attól tartania, hogy az 1945-90 közötti korszak tanulmányozásakor a nagyhangú őrségváltók és pozícióhajhászok befolyása alá kerül. Most már tudja, van kiindulópontja annak rekonstruálásához: hogyan működött a "hatalom". (Függetlenül attól, hány valós vagy hamisított listát, s a listákon hány nevet fognak nyilvánosságra hozni.) Azaz nem lehet az 1989 előtti rendszert puszta "kommunistázással" elintézni...
És örül a történész azért is, mert a nyilvánosság őszinte híve: meg van győződve, hogy a nyilvánosság oldja a misztifikációt. Azt a misztifikálást is, amely a szovjet hatalmi rendszer említett rejtett nómenklatúráját körülvette. És segít szembenézni azzal a történészi-történeti kérdéssel: vajon az államhatalmat kinek az érdekében használták azok, akik működtették? Valóban úgy van-e, ahogy a politika mai művelői közül többen állítják, hogy e hatalmat csak "elnyomásra", "idegen érdektől vezetve" gyakorolták? Vagy pedig az itt élő "tényleges" nemzet, az itt maradtak érdekében is működtették.
A történész aggodalmai
Az állampolgár - a történész is, mint államának hű polgára - természetesen aggódik is. Vajon nem sérülnek a mai - immáron demokratikus - államhatalom érdekei? Hiszen - ismerve a nyugat-európai és részben az amerikai állammodelleket - tudja: "szt. tisztek" éppen a gazdasági, energetikai vagy külpolitikai stratégiai pontok védelme érdekében - a nyugati demokráciákban éppúgy voltak, vannak, mint... És a hidegháború korában a "másik oldal" éppúgy építgette kisszerű, "fellazító", elhárító osztagát, szervezett be Keletre utazó kutatókat, tisztviselőket, igyekezett lazítani a keleti hatalmat az itteni belső ellenzék titkos segítségével, mint megtette ezt a szovjet hatalom odaát. És tudja: az államtitkok egész sora maradt államtitok (valós gazdasági-stratégiai államtitok) a rendszerváltás után is. Mindennek felfedése valóban állami érdeksérülésekhez vezethet... De hát - válaszolja önmagának ezen aggodalomra - meg lehet különböztetni a nemzetbiztonsági szempontból ma is fontos pontokon szolgált és rejteni szükséges személyeket. De kik legyenek ezek, ki állítja össze ezek "jegyzékét"? A nyilvánosságot sem a "büntetés" (vagy megdicsőülés) céljával sürgetjük, hanem az őszinte szembenézés, a demisztifikálás érdekében.
Aggódik a történész mint állampolgár, mert megkezdődött - egyelőre még a szóbeszéd szintjén - a különböző listák állítása: gazdag, fékezhetetlen fantáziával. Kérdezik: mi lesz, ha a szovjetek listáit nyilvánosságra hozzák azokról, akik éveken keresztül nemzetközi politikai szervezeteknél vagy szovjet stratégiai kutatóintézeteknél dolgoztak? Vagy azokról, akik a külügyi (külkereskedelmi, kultúr-külkapcsolati) adminisztráció álcázott nómenklatúrájában? Azokról, akik a magyarországi stratégiai fontosságú minisztériumok szovjet biztonsági tisztjeinek voltak hivatalosan munkatársai, informátorai a rendszer fennállásának utolsó hónapjaiig? És hol van azok listája - kérdezik -, akik felügyelték ezt a hálózatot? Kik voltak a látható nómenklatúrából azok, akiknek parancsait a rejtett nómenklatúra teljesítette? A párt, vagy a Kül- és Belügyminisztérium legfelső tisztségviselői közül? Akik semmiféle listán nem szerepelnek. Hogyan rajzolható le a rejtett nómenklatúra hierarchiája?
És megkezdődött a hatalom "informális kedvezményezettjeinek" sorolgatása: azok emlegetése, akik e rejtett nómenklatúrához (például az államvédelmi szervezethez) családi-baráti kapcsolatuk révén közel álltak. (Még ha éppen valakit e nómenklatúra belső csoport- vagy generációs harcai egy időre a rendszer valamelyik ellenzéki csoportjába taszították is?) Ha így megy tovább, a politikacsinálók mindegyike besározódhat, azok is, akik eddig magukat az önmaguk alkotta "tisztaságmérce" szerint makulátlannak gondolták...
Megtisztulás? Erővesztés? Erőnyerés?
Fél is tehát a történész mint állampolgár. Egyrészt fél attól: az emberek azt hiszik, hogy a történelem nem más, mint a hatalom megszerzésének és a hatalom gyakorlásának történelme. Fél, hogy egy nemzet történelmét kriminalizálják, lakásokon, titkos találkozókon tartott megbeszélések, egymástól is tartó tucatnyi "derék" ember illegális cselekedeteiként mutatják be ismét, ahogy tették ezt 1949 után. (Az illegális kommunista párt néhány tucatnyi harcosa érdemeként mutatva be a Horthy-rendszer megingásait.) Fél, hogy mindezzel azt sugallják a társadalomnak: a mai élet célja sem más, mint a hatalom birtoklása. Feledésbe merül mindazon napi építő, szellemi-teremtő munkának az értéke és értelme, amiből valójában felépül egy társadalom anyagi és szellemi gazdagsága. Ahogy ebből épült fel a szovjet megszállás idején is. Mert a társadalom - az iparos, a földműves, a tisztviselő, a tanár - értéket termelt, amelyből ma is élünk.
Másrészt fél a történész attól is: felerősödik a kölcsönös gyanúsítgatás, a bizalmatlansági hullám. Újabb alkalom - mint 1989 óta annyiszor - az erő szétforgácsolásra. Tudomásul kell venni: sajnos a múlttal való nyílt szembenézést a politikai elit elmulasztotta 1990-ben, majd 1994-ben is. Tegnap még radikálisan "nyilvánosságpártiak" voltunk, mára megfáradtunk. Szomorkodunk, amikor látjuk a sok megélhetési ellenállót. Szomorkodunk, amikor halljuk a magukat üldözöttnek beállító honfitársunk önsajnálatát. És belefáradtunk abba, hogy a valódi felelősök (például a hosszú távú gazdasági romlás előidézői) néha meg is dicsőülnek.
Tartunk attól, hogy ez a múltba nézés tömeges, nyílt vádaskodásokhoz vezet, vezethet. Múltba forduláshoz, múlt-magyarázathoz, múlt-átfestéshez. Felerősödik hajlamunk a viktimológiára. Hogy magunkat mindig áldozatnak tüntessük fel! Vagy felerősödik a vádaskodás. Vagy felerősödik - a becsületeseknél - az önvádaskodás. Mert a végső mérce mégiscsak magad vagy! Magaddal kell szembenézned és magaddal tisztáznod: ártottál-e vagy használtál-e embertársaidnak? Azon a helyen - emigrációban vagy itthon, "szolgálatban" vagy szolgálaton kívül -, ahol voltál? Tömeges történelmi önmarcangolás és mások marcangolása.
Eközben feledésbe merül a jövőbe tekintés igénye. Épp most, amikor nem azokat az embereket kellene csapatba gyűjteni, mozgósítani, akik a múlt valós vagy csak "igazolt" partizánjai! Most azokat kellene keresni, akik a jövő leleményes, okos vezetői tudnak lenni.