DEL MEDICO IMRE: A középosztály magatartásformái
Megszólítás, tegeződés, levelezés egykor
A nyelvi illem, a köszönésmód, az egymással írásban és szóban történő érintkezés
annak a társadalomnak a viszonyait tükrözi, amelyet a politika határoz meg.[...]
Tegeződés a családban
Családomban és rokonságomban szülők és gyerekeik között a tegeződés volt szokásban. Ez azonban nem a tekintély rovására történt. A nagynénik és nagybácsik megszólítása nem volt egységes. Inkább a bácsizás-nénizés volt szokásos, de nem kevés esetben keresztnéven szólítva tegeztük első és másodfokú nagynénéinket és nagybátyáinkat. A felnőtteket bácsizni-nénizni illett. [...] A gyerekek egymást szervusszal köszöntötték. De már akkor, elemista (ma általános iskolás) koromban találkoztam a mostanában szinte minden korosztályban használatos sziával.
"Kezicsókolom"
A szülőknek (függetlenül a tegeződéstől) kezicsókolommal illett köszönni, de ez a köszönés járt ki a felnőtteknek általában. A lerövidült forma: csókolom, nem volt divatban, kivéve a hölgyeket, akik egymást már akkor is csókollakkal üdvözölték. Nagyobb lányok szerfölött tudtak örülni egy-egy kezicsókolomnak, ami olyantól is eredhetett, akivel gyerekkoruk óta tegeződtek. Ilyenkor a szervuszt felváltotta a nagylányságot mintegy bizonyító kezedet csókolom. A fiatalok közötti tegeződés nem volt általános. Kezicsókolommal csak annak köszöntünk - követve a felnőttek példáját -, aki úrinő volt. Soha, senki nem mondta nekünk, hogy pl. a szakácsnőnek, a szobalánynak ne mondjunk kezicsókolomot. Mégis az volt a természetes, hogy őket jó napot!-tal, jó estét!-tel, jó reggelt!-tel köszöntöttük. Ők is elcsodálkoztak volna akkor, ha akár a család férfitagjai, akár férfivendégei kezicsókolomot mondtak volna. Házmesternőnek, bolti eladónak sem járt ki a kezicsókolom. [...]
"Te" a hivatalban
A 20. század végére a fiatalok körében általánossá vált a tegeződés. Gyerekkoromban ez csak bizonyos keretek között volt meg - kivéve az oktatás különböző fokú intézményeiben tanuló diákságot. Elképzelhetetlen volt, hogy a bolti eladó tegezze vásárolni óhajtó kortársát, vagy hogy a vállalati gépkocsivezető tegeződjék a vele egyívású tisztviselővel. Ám a tisztviselők körében sem volt általános a tegeződés, főleg nem a közhivatalokban. 1948-ig minisztériumi tisztviselő voltam, segédfogalmazó rangban. Az akkori közhivatali szervezetben a hivatalnak mintegy tisztikarát képezte a fogalmazói kar, aminek legalsó fokán a segédfogalmazók, csúcsán az államtitkárok, végső fokon a miniszterek és a miniszterelnök álltak. A minisztériumokban két másik kar is működött: a számvevőségi és a segédhivatali kar. E két testület tagjaival a fogalmazói kar tagjai nem tegeződtek, kölcsönösen urazták egymást. Ismeretes, hogy a magázva történő urazás azt jelentette, hogy az a magasabb rangú, aki nem tegezi az alacsonyabb rangút, hanem urazza, nem tekinti azt igazi úrnak. [...]
Az 1920-as években jött divatba, sajnos, és elterjedt az alázatos tiszteletem, ami engem mindig irritált. A tisztelet mindenkit megillet(het), de nem kell alázattal párosulnia. Sohasem köszöntem így. Napjainkra ebből a valóban nem kifogásolható tiszteletem maradt meg. De az már kifogásolható, hogy a pl. Tiszteletem, igazgató úr!-ral köszönő gépkocsivezetőnek az előbbi Jó reggelt, Józsikám!-mal köszön vissza. Pedig Józsikának van vezetékneve, amihez hozzáfűzhető az úr szócska. Ezzel eltűnnék a különbségtételnek az a nem rokonszenves módja. Ebben a tekintetben, sajnos nincs különbség a feudális és kapitalista "góré", a pártállami elvtárs "góré" és a jelenlegi "górék" között. Nagyok vagyunk a különbségtételben.
Tekintetes, nagyságos, méltóságos, kegyelmes
A megszólítások és címzések sokszínűek voltak. A főleg falun használatos tekintetestől a nagyságoson és méltóságoson át a kegyelmesig terjedt a skála. A vitézi cím viselőinek kijárt a nemzetesi címzés. Nem volt könnyű a megszólítások tengerében kiigazodni. Mindmáig legjobb módszer a felültitulálás. Ha kétségem volt aziránt, hogy egy hölgyet nagyságosnak kell-e szólítani, vagy férje netán elérte már azt a rangot vagy megkapta azt a címet, amivel a méltóságos megszólítás jár, utóbbi mellett döntöttem: méltóságos asszonyom! Nemigen tiltakoztak. Ezen emberi gyarlóság alól az egyetem tudós professzorai sem képeztek kivételt. [...]
A formalitás előnyei
Annak a nagyon tagolt, a rangokat és címeket végtelenül komolyan vevő társadalomnak volt előnye is: az emberek tudták, hogy kit, hogyan kell szólítani. Kevesebb volt a bizonytalankodásból eredő, olykor bizalmaskodásnak ható családiaskodás, amit sokszor rossz néven is vesznek. Felnőttnek felnőtt által történő bácsizásának, nénizésének csak családi és baráti körben lehet helye. Másképpen van ez napjainkban. Boszszantó, amikor idős embereket lenéniznek, lebácsiznak a riporterek. [...]
A trágárság kerülése
Szándékosan hagytam e dolgozat végére azt, ami nagy súllyal terheli a társadalom magatartását: a trágár kifejezések használata az életnek szinte minden területén. Nem azt tartom bajnak, hogy az emberek indulatukban ilyen szavakat és kifejezéseket használnak, hanem azt, hogy ezek a szavak a mindennapi beszédben az indulatos állapoton kívül is elhangzanak. Gyerekkoromban - abban a körben, amelyben nevelkedtem - voltak olyan szavak és kifejezések, amelyeket csak felcseperedőben, középiskolás koromban "tanultam" meg. A felnőttek vigyáztak arra, hogy ne csak nők előtt ne, hanem gyerekek előtt se mondjanak trágár szavakat és kifejezéseket. [...]
Társadalmunk nyelvi illemén, a megszólítások és a köszöntések módján csak akkor
tudunk változtatni, ha magunk is megváltozunk.
A köszönés, a megszólítás, az udvarias, illemtudó beszédmód ne a rangban, pozícióban
vagy vagyonban fölöttünk, illetve alattunk levőnek szóljon, hanem annak az embernek,
aki nem más, mint felebarátunk.