PAPP JÚLIA: "Mit nem tör le idő, emberi kéz letöri"
Az európai képrombolások történetéből - III. rész
A háborúk győztesei a fosztogatások mellett ősidők óta gyakran megsemmisítették a leigázott ellenség vallásos hitét, kultúráját, közösségi tudatát, etikai értékrendjét jelképező épületeket és műalkotásokat is. A rombolások szándéka gyakran az, hogy a tárgyi és szellemi értékek elpusztításával a hódítók elmélyítsék a legyőzöttek alávetettségérzetét, növeljék megaláztatásukat, látványosan demonstrálják uralmi igényeiket.
A legyőzöttek megalázása
A jelenség egyik "őstoposza" Cato római államférfi híressé vált mondata,
mellyel a pun háború idején minden beszédét befejezte: "Ceterum censeo
Carthaginem esse delendam" - magyarul: egyébként azt tanácsolom, hogy Karthágót
el kell pusztítani. (A pun birodalom fővárosának ostromára és feldúlására végül
a III. pun háborúban [Kr. e. 149-146] került sor.) De ugyanúgy értelmetlen,
hadászatilag nem indokolt vad pusztításként írta le a történetíró, Josephus
Flavius azt, hogy a rómaiak a jeruzsálemi templomot Kr. u. 70-ben felgyújtották.
A városok feldúlása az újkorban is az ellenfél megalázásának, megbüntetésének
eszköze volt. Rómát 1527-ben (Sacco di Roma) az I. Ferenc francia király és
itáliai szövetségesei ellen harcoló V. Károly német császár seregei, Antwerpent
1567-ben, a németalföldi felkelés és szabadságharc során a spanyol zsoldosok
dúlták fel és rabolták ki. Az első világháborúban a pétervári német követségi
palotát a rendőrség és a katonaság szeme láttára fosztották ki. A hadászati-stratégiai
jelentőséggel alig bíró, művészeti emlékekben rendkívül gazdag Drezdát 1945
februárjában az amerikai-angol szövetségesek azért bombázták porrá, hogy megrázkódtatást
okozzanak a hátországban, és szétzúzzák a német nép harci morálját. [...]
A hazai művészeti emlékekben tett török pusztításokat is részben az iszlám képellenessége motiválta. [...]
Az, hogy az elfoglalt városok, országok elrabolt kincseit a győztesek gyakran
diadalmenetben vitték végig fővárosukban, az otthoniaknak is demonstrálta a
hazai fegyverek diadalát. Titus római diadalívének egyik ábrázolásán a császár
katonái a jeruzsálemi templomból elrabolt kincseket viszik. Konstantinápolyban
(Isztambul) az egykori Hippodrom területén, az At mejdanin az antik emlékek
között állították fel az 1526-ban Budáról győzelmi jelvényként elhurcolt Mátyás
kori bronzszobrokat.
1798. thermidor 9-én Párizsban nagyszabású, az antik triumfusok hagyományait
átvevő forradalmi győzelmi menetben mutatták be az Itáliából elhurcolt műremekeket.
A szekerek előtt feliratok tájékoztatták az érdeklődőket a rajtuk lévő kincsekről:
a két első szekéren a velencei érclovakat, huszonhaton az elrabolt antik szobrokat
- közöttük a Belvederei Apollót és a Laokoon- csoportot -, két másikon pedig
festményeket helyeztek el.
Az elődök emlékezetének eltörlése
A politikai indítékú képrombolás sajátos típusaként az új uralkodók gyakran
megsemmisítették, átalakították vagy eltávolították az előző fejedelem képmásait,
hatalmi jelvényeit. Előszeretettel jártak el így akkor, ha nem legitim módon,
törvényes örökösként, hanem trónbitorlóként jutottak hatalomra, vagy ha a korábbi
politikai irányvonaltól gyökeresen eltérő újat akartak bevezetni. A nyilvános
helyeken található uralkodóképmások - később a politikai jelképek, emlékművek
- elpusztítása, a damnatio memoriae (az emlékezet eltörlése) a legkorábbi idők
óta a múlt "kiigazításának" eszköze volt. [...] Az uralkodó legitimitásának
elvesztése ugyanakkor - a kép és az ábrázolt szimbolikus azonossága miatt -
épp ilyen szükségszerűen járt együtt a képek eltávolításával. [...]
Kölcsönösen megsemmisítették egymás ábrázolásait, s a legyőzött ellenség szobrainak
elpusztítás szokásban maradt. Rómában a rituális repertoárhoz tartozott a deformált,
megcsonkított szobrok elsüllyesztése a Tiberisben.
Az emlékrombolás a középkorban nem volt igazán elterjedt - részben azért, mert a királyi hatalom jelképe nem elsősorban a képmás, hanem maga az uralkodó volt. Néhány politikai indítékú uralkodókép-rombolásnak azért megőrződött az emléke. [...]
A forradalmak képrombolása
Az európai történelem egyik legnagyobb hatású politikai-ideológiai képrombolása a francia forradalom alatt zajlott le. [...] A politikai helyzet radikalizálódásával - a monarchia megdöntése, a köztársaság kikiáltása, illetve XVI. Lajos kivégzése után - a spontán képrombolás szervezett formát öltött. A Nemzetgyűlés 1793-ban törvénybe hozta a régi jelképek, szobrok, festmények, címerek, az "emlékeztetők" lerontatását. [...]
A régi rendszer jelképeinek nyilvános, gyakran reprezentatív keretek között történő megsemmisítése - mint a feudális eszmerendszer felett aratott győzelem kifejezése - nemcsak a forradalmi propagandának, hanem az új képi szimbólumrendszernek is része lett. 1793-ban az augusztus 10-i "Szövetség-ünnepen" a királyi és nemesi méltóságok liliomos zászlóval letakart jelképeit a Forradalom terén, a Szabadság szobra előtt elégették. A konvent elrendelte hogy IV. Henrik szobra helyett "egy Collossális nagy álló kép készíttessék, a' melly a' Frantzia népet ábrázolván, a' maga lábai alatta' Vallásnak és Királyságnak öszve omlott maradványait mutatja". A Világosság, a Természet, az Igazság, az Erő és a Bátorság jeleivel ékesített szobor kezében "egy buzogánt tart, mellyel az Oltárokat és Trónusokat töri öszve". [...]
A francia forradalom idején a templomok oltárairól eltávolított szentképek helyére ünnepélyes keretek között a forradalom mártírjainak, Lepelletier-nek és Marat-nak a mellszobrait helyezték el. A királyszobrok helyére a szabadság tiszteletére állított emlékműveket akartak állítani, a nemzeti tulajdonba vett templomokat az Ész templomává alakították át.
A pusztítások egy részét ugyanakkor a forradalmi vezetés gazdasági, pénzügyi kényszerei motiválták. [...] Számos templomot lóistállóként, raktárként vagy építési anyagot adó "kőbánya"-ként hasznosítottak. [...]
A 19-20. századi képrombolásoknak is gyakran váltak áldozataivá a városok kitüntetett pontjain felállított, szimbolikus térfoglalást jelző köztéri szobrok. Az 1848-49. évi szabadságharc leverése után Magyarországon felállított, az osztrák hadsereg diadalát, illetve Ausztria területi-hatalmi igényeit reprezentáló emlékművek (a budai Hentzi-szobor, a Brassó melletti Cenk hegyen felállított, az osztrák seregek Bem feletti győzelmét hirdető emlékmű) annyira sértették a lakosság érzelmeit, hogy eltávolításukra, átalakításukra mozgalmakat kezdeményeztek, vagy megrongálták őket. A trianoni békeszerződés (1920), azaz a magyar területek egy része feletti uralom elvesztése után éppígy erőszakos akciók áldozatai lettek azok a szomszédos országok területén a századfordulón állított millenniumi emlékművek, amelyek az új román, csehszlovák, szerb-horvát hatalom szemében a magyarok esetleges területi igényeit reprezentálták.
Az 1919-es kommün, a náci vagy a kommunista uralom alatti - a "múltat
végképp eltörölni" akaró - képrombolások ugyancsak a politikai-ideológiai
harc részei voltak. A második világháború után a megdöntött régi rendszert jelképező
számos építészeti emléket - kastélyokat, kúriákat - hagytak elpusztulni vagy
alakították át úgy - mint például az 1950-es években a pilisszántódi Orosdy-kastélyt
-, hogy elveszítsék eredeti kastélyjellegüket. A Ferenc Józsefet és Erzsébet
királynét ábrázoló, 1906-ban a Parlamentben felállított Hódolat című monumentális
márvány szoborcsoport két alakját az 1950-es években a Képzőművészeti Főiskola
hallgatói márványfaragási gyakorlataik "alapanyagaként" használták
fel...
A történelem tehát tegnapig folytatódott.