HELD JÓZSEF: Klímaváltozás és a történelem

Brian Fagan, a Los Angeles-i állami egyetem régészprofesszora legutóbbi könyvében (Floods, Famines and Emperors. El Nino and the Fate of Civilisations. - Árvizek, éhínségek és császárok. El Nino és a civilizációk sorsa. Boston, 1999) olyan összefüggésekre mutat rá, amelyek sokban megváltoztathatják a történészek nézeteit a civilizációk fejlődéséről és hanyatlásáról.
Először állnak ugyanis rendelkezésre megfelelő klimatológiai adatok a civilizációk fejlődésének és hanyatlásának vizsgálatához.

Fagan részleteiben tárgyalja ezeket a tényezőket a mezopotámiai, az egyiptomi s a közép- és észak-amerikai, rég eltűnt civilizációk esetében. Olyan kérdésekre keres választ, hogy milyen hatása volt a múltban a természeti katasztrófáknak, a hosszan tartó szárazságnak, az ezt követő éhínségnek, az áradásoknak, s hogyan befolyásolták ezek az események a népek hitét vezetőikben és társadalmuk intézményeiben.

Az egyiptomi, a mocha és a maja civilizációk példája azt mutatja, hogy két választása volt a régmúlt társadalmainak: földjük kimerülése után elhagyják szállásterületüket (mint a maják, a mochák és az észak-amerikai indiánok egy része tette), vagy olyan újításokat vezetnek be, amelyek növelték földterületük eltartó képességét (mint az egyiptomiak tették).

Kimutatható ugyanis a kapcsolat a föld termékenysége, a népszaporulat és a társadalom vezetőinek legitimációja között. A vezetők által szorgalmazott technikai újítások nagyban hozzájárulhatnak egy társadalom fennmaradásához és fejlődéséhez, és saját helyzetük megerősítéséhez.

Minden választásnak azonban megvannak a határai. Fagan rámutat arra, hogy ha sikerül tartósan fenntartani egy aránylag magas életszínvonalat, ez a népszaporulat korlátlan növekedéséhez vezet. Ilyenkor az illető társadalom elér egy olyan ponthoz, amikor a föld termékenysége már nem növelhető tovább. A fellépő feszültségeket az éghajlat abnormális változásai a robbanásig feszíthetik, s a következmények a múltban a civilizációk pusztulásához, népeik kihalásához vezettek.

A korai perui civilizáció leghamarabb érezte meg az El Nino hatását. Először hatalmas esőzések okoztak óriási károkat, elmosták a nagy fáradtsággal teraszolt termőföldeket, elpusztították a lakosság élelmezéséhez szükséges talajt. Ez annak is volt a következménye, hogy a túlnépesedés miatt olyan földeket is művelés alá vettek, amelyek erre nem voltak alkalmasak, s közben kiirtották a fákat és más növényeket, amelyek némi védelmet és takarót nyújtottak ezeknek a földeknek.

Hasonló kríziseken ment át a korai Egyiptom, a dél-amerikai moche társadalom és az észak-amerikai indián társadalmak egy része. A tipikus eset a maják civilizációja. Ez a nép a végletekig kizsákmányolta településhelyének talaját, s amikor az esők hosszabb időre elmaradtak az El Nino következtében, nem volt más választásuk: szétszóródtak és otthagyták településeiket. Ebben az összeomlásban nagy szerepet játszottak a társadalom vezetői, a papok, akik nem voltak hajlandók mérsékelni követeléseiket és a beszedett adókat (amiket többnyire terményben követeltek a néptől). Tehát az alacsony terméshozam mellett az adók állandó szintje először a föld teljes kizsákmányolását, majd terméketlenné válását hozta magával. Vagyis az éghajlat időleges változása csak egyike volt azoknak a tényezőknek, amelyek ezeknek a civilizációknak az összeomlását hozták magukkal.

Hasonló volt a helyzet az anaszazik esetében, a mai Új-Mexikó és Arizona területén, akiknek pueblói mind a mai napig fennmaradtak - lakóik nélkül. A 900-as évek folyamán a lakosság valószínűleg szétszóródott, nem pusztult el. Menedéket kerestek a szárazság és éhínség elől rokonnépeknél, akik délebbre laktak tőlük, s akiknek szállásterülete kívül esett az El Nino hatókörén.

Hogy milyen következményekkel járt a középkorban az időjárás változása, azt az ún. kis jégkorszak mutatta meg. Az 1300-as évek közepétől ugyanis a Golf-áramlat hosszabb útvonalon melegebb vizet szállított az Északi-tengerbe. A jégtakaró egy része megolvadt, a hidegebb víz pedig lehűtötte a levegőt. Hidegebbre fordult az idő, s ez a lehűlés a 19. század elejéig egész Európát érintette, éhínséget és betegségeket idézett elő. A hollandiai csatornákat évente hónapokig borította jég, a hajók hónapokon keresztül voltak kénytelenek a kikötőkben vesztegelni; Svájcban pedig falut falu után sodortak el az egyre terjeszkedő gleccserek. Öt évszázad hideg esztendei az európai mezőgazdaság átalakulásával jártak, elterelték a világkereskedelem központját a Földközi-tenger partjainak kikötőiből a nyugati kikötők irányába, és hozzájárultak az európai társadalmi feszültségek növekedéséhez, amelyek aztán a francia és más forradalmakban csúcsosodtak ki.

1850 és 1893 között aztán a kis jégkorszak véget ért, de ez nem jelenti azt, hogy nem térhet újra vissza.

A modern ipari civilizáció sem oldotta meg azt a problémát, amit a hirtelen bekövetkező éghajlati változások idéznek elő. Ez megfigyelhető minden olyan elmaradt országban, ahol az iparosítással együtt jár a népszaporulat hirtelen növekedése, a hosszabb élettartam, de ugyanakkor a földek kizsákmányolása és a környezetrombolás is. Vagyis hasonló helyzet áll elő, mint amely a korai civilizációk pusztulásához vezetett.

Fagan nem ad receptet arra, hogyan lehetne elkerülni a hasonló sorsot a modern világban. A megoldást ráhagyja a népekre és vezetőikre.

Vissza a tartalomjegyzékhez