GLATZ FERENC: Megszállók, megszálltak
Megjegyzések Rákosi és az MSZMP küldöttségének tárgyalási jegyzőkönyvéhez
Megszállt ország
Magyarország 1944. március 19. és 1990. március 10. között megszállt ország volt. Mindenkinek, aki ebben az országban élt, e tényből kellett kiindulnia: az egyszerűen életét megtartani akaró embernek, a közösségileg aktív polgárnak vagy politikusnak egyaránt. Igaz, választhatta az itthon maradást vagy a külföldre távozást, az emigrációt. 1944. március 19-én a németek szállták meg az országot és kérték számon a nemzetiszocializmus elveit és gyakorlatának követését. Azután 1945 áprilisában a szovjetek lettek a felszabadító-megszállók, akik először a szövetséges hatalmak (USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Szovjetunió) megállapította polgári demokratikus normákat vezették be, majd 1949-től a szovjet típusú proletárdiktatúra rendszerét.
A történetírás itthon és külföldön is vitázik a "megszállás" idején követett lehetséges életelvekről. Amely életelvek szerint a megszállt ország lakosai alakíthatták életcéljaikat. A vitákban értékrendek csapnak össze: vannak, akik a legfontosabbnak azt tartják, hogy a kultúra a megszállás körülményei között is tovább élt, voltak, akik azt művelték. Ők dicsérik azokat (politikusokat, tanárokat, mérnököket, tisztviselőket, munkásokat, parasztokat), akik megkötötték a megszállókkal a kompromisszumot és megalkudtak a maguk ellenkező vágyaival. Otthon maradtak, törték a földet, működtették-éltették a nyelvi kultúrát, anyagi gyarapodáshoz segítették a honi társadalmat. És értékelik azokat is, akik ideológiai (kommunista, nemzetiszocialista) alapokon álltak a megszállók oldalára, amennyiben nem követtek el emberiségellenes bűntettet. Mások az egyéni szabadságot és boldogulást tartják a legfontosabb értéknek, és hőseikként inkább az emigránsokat tisztelik. Ők az otthon maradottak kisebb-nagyobb kompromisszumait kollaborációnak nevezik. Ismét mások a politikai uralmi rendszereket tartják az igazi mércének és a polgárok cselekedeteit aszerint értékelik, hogyan viszonyultak azok a "polgári demokrácia", a "kommunizmus" vagy a "fasizmus" rendszeréhez. Egyaránt jogos megközelítések. Feltűnően kevés munkában tárgyalják azonban: mi is volt a megszállás oka? Legyen szó az 1944. évi német vagy az 1945. évi szövetséges - illetve szovjet-orosz - megszállásról.
Elkerülhetetlen volt a megszállás? Netán nemzetközi katonai-stratégiai tényezők eredményezték? S a helyi közösség sorsáért felelős politikai vezetők csak a megszállás késleltetését, esetleg elviselhetőségét célozhatták meg? Akár 1944-ben, akár 1945-ben?
Vagy elkerülhető volt vagy lett volna a megszállás, és az előző korszak politikusainak hibája is hozzájárult a megszálláshoz? Amely megszállás után már a megszállt társadalom minden tagja "kényszerpályán" mozgott? Mind a második világháború alatti történelmünknek, mind az 1945-90 közötti történelmünknek kulcskérdése ez! Ki volt a felelős (volt-e felelős?) Magyarország 1944. március 19-i és az ország 1945. áprilisi megszállásáért?
A megszállás okozói és a következmények viselői
A kérdés firtatásának mellőzése odavezet, hogy szinte azokat tesszük felelőssé a megszállásért, akik a megszállás tényét kénytelenek voltak tudomásul venni, és jól vagy rosszul megkísérelték a helyi közösséget megtartani. Sajnos, legyen szó akár az első világháború vagy a második világháború elvesztéséről, jóval kevesebb kritikával illetjük azokat, akik rosszul gyakorolták a hatalmat, és így felelősek az összeomlásért, a háborús vereségért, mint azokat, akik a vereség után jöttek és kényszerű módon "nyakukba kapták" a háborús vereség következményeit, a megszállást, s netán próbálták menteni, ami menthető.
Nem, nem! Egy mondattal sem kívánhatjuk elvonni a sok "ellenálló" vagy éppen "együttműködő" érdemeit, netán csökkenteni felelősségüket hibáikért! Csak a nemzeti történelem értékelésében eluralkodó egyensúlyvesztéstől féltjük közgondolkodásunkat! Csak a történész lámpásainak fényeit szeretnénk a megszállás okaira, vagy okozóira irányítani. (Ugyanezt a veszélyt érezheti a kutató az 1848-49-es szabadságharc bukása utáni, vagy az 1914-18-as világháború utáni helyzet értékelésekor. Amikor a háborút vállalók-elvesztők felelősségéről jóval kevesebbet beszélünk, mint a vesztett háborúk utáni kényszerpályán - akár a forradalom, akár a behódolás kényszerpályáján - politizálók tévedéseiről.)
Rákosi Mátyásról a rendszerváltás másnapján, 1992-ben a História kezdett vitát: egy egész számot szentelve a kommunista politikus egyéni életpályájának, közéleti tevékenységének, az általa követett elvek és elkövetett tettek csődjének. Azóta Feitl István tanulmányai, Pünkösdi Árpád monumentális Rákosi-életrajza, majd Rákosi Mátyás többkötetes emlékiratai láttak napvilágot. (Ez utóbbi a Rákosi család emberi magatartását és a Politikatörténeti Intézet kitűnő szakmai teljesítményét dicséri.). Akkor, 1991-92 telén Rákosi Mátyást a magyar történelem "legnépszerűtlenebb hősé"-nek neveztük, de igyekeztünk megmutatni a "hús-vér" embert is: a kiváló képességű, tehetséges, polgári családból származó, erős akaratú fiatalembert éppúgy, mint a kommunista hitelveket kitartóan követő és ugyanakkor szónoki, a tömeghangulat-keltő képességét csak a hatalom érdekében használó és a hatalmat cinikusan gyakorló diktátort. Aki - mint annyi más diktátor a történelemben - élete delén már keserűen csalódott ember lett. Aki egyéni életpályáját tekintve - fényesnek ígérkező kereskedelmi-tisztviselői, netán bankári karrier helyett - egy szenvedésekkel teli öregkort ért meg, amikor szülőhazájába sem engedték vissza, s a világtól elzárt, félnomád (vezetékes víz nélküli) körülmények között kellett élete utolsó másfél évtizedét leélnie. (S mindezt az élete végéig követett kommunista eszmék idealizált "hazájában", a Szovjetunióban.) Az 1992-2002 között megjelent tanulmányok és a Rákosi emlékiratok azután azt is megmutatják: Rákosi nem is gondolkodott a "megszállás" és "szabadság" fogalomvilágában, mind saját, mind embertársai életét kizárólag a munkásmozgalom, illetve a szűkebb kommunista mozgalom "világtörténelmébe" illesztve tárgyalta. (A História 1992. évi számának szerzője, amikor az öreg Rákosi szovjetunióbeli sorsát mutatta be, még nem tudhatta, mi is lett a Rákosi-emlékiratok sorsa.)
Pedig 1960-ban, amikor - a most közreadott jegyzőkönyv szerint - tárgyalt a magyar párt vezetőivel, legalább akkor, 1960-ban lehetett volna arra gondolnia: mindkét magyar fél - a kádárista MSZMP vezetői, mind Rákosi - egy harmadik tényező, a szovjet megszállók függvénye. A helyzet szinte drámaíró tollára kívánkozik. Csak a forrásoktól szabadon elkalandozó drámaíró fantáziája világíthatná meg a kérdést: vajon Kádár - a szovjetek kiválasztotta új vezető - felismerte, hogy neki egy megszállt ország kényszerű reálpolitikusának kell lennie? S szándékosan követett-e a Rákosiétól diametrálisan eltérő politikát? (Huszár Tibor Kádár-monográfiája okadatoltan gondolkodtat el erről a kérdésről.) Vagy pedig Rákosiban valóban csak hatalmi riválist látott? Hiszen kétségtelen: a megszállás adottságai közepette a magyar nemzet érdekeinek a kádári politika sokkal inkább megfelelt, mint akár Rákosié, akár a szovjet megszállás körülményei között kialakult más nemzeti - német, bolgár, román, csehszlovák, lengyel - életstratégiák. (Hacsak nem keverjük össze a megszállást előidéző politikát a megszállás alatti politikával. S nem tekintjük kimondatlanul is a kádári politikát a megszállás okának, s tesszük érte őt egyedüli felelőssé.)
P.S.
Már korrektúrában áll a szöveg, amikor a napi politika, a választások körüli
hatalmi harcok kirobbantják az ügynökvitát. S feltárulkozik ezzel a megszállt
Magyarország addig titokzatosan elhallgatott hatalmi "kemény magja".
S feltárulkozik a napi vitákban nemcsak a politikai osztály tegnapi (1990-94
közötti) rövidlátása, amikor elmulasztották tiszta lapokkal kezdeni a játszmát,
hanem a magyar társadalom egészséges önértékelése és múltértékelése is. Az utca
embere lehet, hogy bölcsebb a történelemértékelésben, mint a politikai harcok
katonái, tisztjei? És érettebben veszi tudomásul a történelem ellentmondásait,
nyugodtabban és történetibben értékel egyéni cselekedeteket, mint a túlérzékenységre
mindig hajlamos politikai értelmiség?
De ez már a napi történelem tárgya...