GLATZ FERENC: A természettörténet
Javaslat egy új kutatási irány önmeghatározására
Atermészettörténet tárgya a Földön létezõ “élõ” és “élettelen” világ alakulása, változásai. Feltárni kívánja a világegyetemben (jelenlegi ismereteink szerint) sajátos életforma kifejlõdésének körülményeit, és e sajátos életforma résztényezõinek (föld, víz, levegõ, növény- és állatvilág, ember) egymásra hatását. A természettörténet egyidejûleg ún. “természet-”, “élet-” és “embertudomány”. Összefoglalja és szembesíti a földre - a talajra, az ásványokra, a vízre, levegõre -, valamint az élõvilágra vonatkozó ismereteinket. Kutatja mindenekelõtt azokat az emberi életaktivitásokat, amelyek az embert magát és a természeti, valamint épített környezetét befolyásolják. Az embert mint az élõvilág részét mutatja be, mint a geoszféra, a bioszféra egyik egységét. Mint teremtményt és teremtõt.
A természettörténet, magától értetõdõen, részletesen kutatja az utolsó jégkorszak óta eltelt idõszak történelmét (az utóbbi 14-12 ezer évet) és ezen belül kiemelten is az ipari-technikai forradalmak (18-20. század) korának eseményeit, természettörténeti folyamatait. Azt a korszakot, amelynek “végén” ma az egyik földi élõlény képessé lett arra, hogy akár az egész földi élõvilág lassú, de biztos halálát elõidézze. (És az egyetlen élõlény, amely képes a Föld természettörténetileg elrendelt pusztulását talán megakadályozni!)
A természettörténet kutatója tanulmányozza természetesen az embernek a természetrõl, valamint ember és természet viszonyáról alakuló felfogását.
Megmutatni kívánjuk az emberi értékrendek változásait is. Ennek során rámutatni kívánunk az emberi történelemben a technikai-technológiai fejlõdés, a vagyonosodás elõrehajtó (romboló és építõ) szerepére. De célunknak tekintjük, hogy rámutassunk: mai mércénken mérve a legmaradandóbbnak az az értékrend bizonyult, amelyik az emberi cselekvés minõsítésében az ember és természet harmóniáját tekintette alapnak. (Évezredeken át kimondatlanul is tisztelve, igazodva ehhez a követelményhez.) E “rejtõzködõ” felfogás embert megtartó voltának megmutatása és tudatosítása különösen fontos a 21. század elején, amikor az ember képessé vált arra, hogy technikai eszköztárának segítségével átlássa a földi életfolyamatok egészét, és ugyanakkor képessé vált ezen életfolyamatok befolyásolására, esetleg deformálására, elpusztítására. A természettörténet kiemelt mûvelésével elérni kívánjuk: minden emberi aktivitás értékelésekor a természet és ember viszonyának alakulása jelenlévõ szempont legyen. Beszéljünk akár a társadalmi-politikai erõk, akár politikai-uralmi formák, akár gazdasági-technikai újítások, akár a szellemi élet történelmérõl.
A természettörténet mûvelése egy új típusú, totálisnak nevezhetõ történelmi értelmezés kialakítását is célozza. Kiterjeszteni kívánjuk a történetkutatás és a történelemkönyvek, tankönyvek tematikáját a föld, növény- és állatvilág történelmére, elsõsorban az ember és természet mindenkori együttélésének és kölcsönhatásának folyamataira. Tudatosítani: e kölcsönhatás elkerülhetetlenül jelen volt, jelen van és jelen lesz az emberiség és a Föld történelmében. Feltárni, leírni, tudatosítani kívánjuk ezen kölcsönhatások legfontosabb eseményeit.
A természettörténet nem önálló diszciplína, hanem szempont. A természettörténet kutatója: természet-, élet- és embertudomány mûvelõje egy idõben. Magától értetõdõen “mûveli” a “fizikát”, a “kémiát”, a “biológiai”, az “alkalmazott természettudományokat” és az embertudományt.
Új szintézis teremtése a célunk. Ezért is a természettörténet egészében történettudomány, de mûvelõit ugyanúgy toborozza a természetkutatók, mint az emberi viszonyokat kutatók körébõl. A természettörténet rákényszeríti a céhes történettudományt a természetkutatók eredményeinek és módszereinek megismerésére: mind az anyag-, mind az élettudomány alaptudományként (segédtudományként) való használatára. Ezek tényleges ismerete és használata nélkül nem tudja elhelyezni a mindenkori emberi tevékenységet az élõvilág egészében. A természettörténet ugyanakkor rákényszeríti a természetkutatókat és a technikai tudományok mûvelõit, hogy az “anyag” megváltoztatására, formálására irányuló tevékenységükben éppúgy, mint az ember fizikai-biológiai alkotórészeinek “alakításakor” az “emberi voltunk” megõrzésére állandóan és fokozottan figyeljenek. Megköveteli a természetkutatóktól és a technikai tudományok mûvelõitõl, hogy elsajátítsák az emberi viszonyokat vizsgáló tudományok módszereit.
Atermészettörténet kutatói akadémiai bizottságba tömörülnek, magukba foglalják mind a természet, mind a társadalom kutatóit. Alapoznak az utóbbi évtizedekben megújult földtudományi, ökológiai, technikatörténeti kutatásokra, a fizikusok, kémikusok munkájára, akik a földi életet a világmindenségben elhelyezték, az anyagot elemeire bontották, és új módon összerakták, a biológusokra, akik az emberi szervezetet az élõvilág részeként leírták és a földi élet közös elemeire irányították figyelmünket.
Az utóbbi években mind külföldön, mind itthon értékes összefoglaló és részmunkák jelentek meg a Föld, a világóceán, a fauna, a légköri viszonyok és a földfelszín, az épített környezet történelmérõl. Ezek is jelzik az összefoglaló szempontú természet- (és ember-) történet mûvelésének igényét.
A bizottság ösztönzi konferenciák szervezését, amelyek alkalmakat nyújtanak a különbözõ tudományágakban iskolázott kollégák találkozásaira, ismereteik, kutatói tapasztalataik kicserélésére. Mûhelytanulmányok sorozatát indítja, amely a természettörténet kutatóinak eredményeit adja közre.
A bizottság, melynek az MTA Társadalomkutató Központ ad otthont, 2002. december 1-jén kezdi meg munkáját.
Régi tervünk és törekvésünk a természet és ember történelmének együttlátása és a közöttük lévõ kölcsönhatás feltárása. 1972-tõl követjük nyomon a környezetvédelem kibontakozását; ösztöneinket követtük. Csak most látjuk - történészként -, hogy ösztönös törekvésünk mennyire nem állt egyedül annak idején a világban. Most látszik, hogy ez az emberiségtörténelmi szempont szétszórtan a világban, egymásról nem is tudó emberek fejében, egy idõben megszületett. Bennünk is. Nyilvánosságot elõször a civil mozgalom keretei között kapott, majd az ENSZ égisze alatt.
Igyekeztünk a kialakuló ökológia és környezettudomány szakmai megfontolásait párosítani a környezetvédelem politikai rendszerkritikájának igazságával. És természetesen feltárni az emberiség történelmében a természet meghatározó és megtartó erejét. Mint ahogy minden egyoldalú technokrata történetszemléletet (köztük az ilyen irányú marxi tévedéseket is) megfelelõ kritikával kezelni. Már az 1980-as évek második felétõl - éppen a hatalmas méretû természetátalakító politika bírálataként - folyamatosan támadtuk írásainkban az egyoldalúan gazdagodási és technikai központú “haladás-” és (a nyugaton használt) “fejlõdés-” elméleteket. (Amelyhez sajátosan járult a szovjet zónában az a történetfelfogás, amelyik a “kommunista” rendszert a folytonos politikai és gazdasági-technikai haladás végpontjának tekintette.) És ma ugyanígy kérdezzük és kérdeztük: vajon a “fenntartható fejlõdés” Rióban (1992) elfogadott elve nem “fából vaskarika” volt? Úgy gondoljuk, helyes kompromisszumot akart teremteni az ökológiai értékek megõrzése és a technikai civilizáció között. De anélkül, hogy felismerte volna: a “fejlõdés” fogalmát kell teljesen másként értelmezni ahhoz, hogy az emberiség és a földi élet fenntartható legyen. Amíg a “fejlõdés” csak a termelés mennyiségi és egyoldalú technikai mutatóinak emelését jelenti, addig kibékíthetetlen ellentét lesz az élõvilág megõrzése és a “fejlõdés” között. A mi értelmezésünk szerinti “fejlõdés” az volna, ha az ember rádöbbenne: a természet és ember még meglévõ (?) egyensúlya kell, hogy legyen a mérce. És ennek alárendelni fogyasztásunk céljait - ez lenne az igazi “fejlõdés”.
De hát ez már kortörténet! És indulat. Keserû indulat, amely a kutatót, értelmiségit elfogja, ha megoldhatatlannak tûnõ feladványokat tárnak elé. Aggódva figyeljük az augusztusban összeülõ johannesburgi csúcsértekezletet, amely a “Rió +10” címet viseli. Örömmel látjuk, hogy a Földgolyó természeti megóvásáért indult mozgalmak ma társulnak a szociális mozgalommal. Hiszen korunk egyik technikai- kulturális lényeges sajátossága: nem lehet a jelenlegi óriási szociális szakadékkal (az Észak jólétének, a Dél szegénységének ellentéte mellett) a “világfalu” egyetlen ellentmondását sem feloldani.
Örömmel látjuk, hogy bontakozik egy olyan erõ, amelyik figyelmezteti az “északi” civilizációt a jelenlegi világfelfogás hiányosságaira.
De aggódva figyeljük, hogy ebbõl a “fehér-” és “színesbõrûek”, a technikailag fejlettek és elmaradottak harca, egy technikaelleneség radikalizmusa fejlõdik ki. Amit azután a technikailag fejlettebb Észak arrogáns értelmiségei könynyedén söpörnek le a tárgyalóasztalról. Hangoztatva igazukat: nem lehet a barlangba, fáklyafényhez visszatérnünk.
Csak reméljük: az egyik fél belátja, hogy technika
nélkül a Föld sebeit sem gyógyíthatjuk. Csak reméljük: a másik fél is belátja,
hogy újra kell gondolni az emberi civilizáció céljait...