VIDA ISTVÁN: Parasztpolitikus az úri Magyarországgal szemben

Kovács Béla valós történelmi szerepe
Ez év február 25-én avatták fel az egykori kisgazdapárti politikus, Kovács Béla bronzszobrát a Miniszterelnöki Hivatal előtti kis téren, az Országház épülete mellett, abból az alkalomból, hogy a szovjet hatóságok 55 évvel ezelőtt (1947) tartóztatták le. Később koholt vádak alapján Moszkvában bíróság elé állították, s csak 1955 őszén kerülhetett haza. A szobrot nem tartom sikerültnek sem esztétikai szempontból, sem azért, mert - néhány arcvonástól eltekintve - alig árul el valamit arról a személyről, történeti szerepéről, jelentőségéről, akit ábrázolni hivatott. Csalódottságom tárgya azonban nemcsak ez, hanem sokkal inkább az, hogy a talapzaton található felirat nem utal arra: Kovács Béla nem pusztán ártatlanul elhurcolt államférfi volt, hanem a Független Kisgazdapárt főtitkára is.

A "polgárparaszt" cipőben, pantallóban
Kovács Béla - Nagy Ferenc révén - az 1930-as évek elején kapcsolódott be a birtokos paraszti politikai mozgalomba, s lépett be az ellenzéki Független Kisgazdapártba. Kisparaszti családból származott. Bár kitanulta a pincér szakmát, 1945-ig a felesége által örökölt 14 hold földön gazdálkodott, amelyet vásárlásokkal később gyarapított; a háború végére már kb. 30 holdas birtoka volt. A felemelkedni, polgárosodni akaró, a világ dolgai iránt érdeklődő parasztember típusát testesítette meg, a Baranyában eléggé általános ún. polgárparasztot. Nem csizmában, hanem többnyire cipőben és pantallóban járt.
A politika iránti érdeklődése korán megnyilvánult, már huszonegynéhány éves korában szerepet kapott a helyi közösség életében, 31 évesen a kisgazdapárt országos főtitkárhelyettese és képviselőjelölt. Demokratikus beállítottságú ember, aki fő feladatának a parasztság életviszonyainak javítását, társadalmi, kulturális felemelkedésének elősegítését, öntudatának megalapozását és politikai szervezettségének előmozdítását tekintette. Erősen kötődött osztályához, nem volt mentes az iránta való elfogultságtól, a paraszti sovinizmustól; meggyőződéssel vallotta, hogy a parasztság a "nemzet törzse", amelyre támaszkodni lehet.

Szemben a Horthy-rendszerrel
Hatott rá a kor hivatalos ideológiája, de politikai gondolkodásának alakulását érdemben a népi írók nézetei befolyásolták, akik közül többeket személyesen ismert, s olvasta műveiket. A Horthyrendszert feudális jellegű, antidemokratikus rezsimnek tekintette. "A felszabadulás napjáig Magyarországon nem volt demokrácia - nyilatkozta a háború után. - [...] Magyarországra ránehezedett a nagybirtok, a nagykapitalizmus, a politikai jogfosztottság, egy kitűnően szervezett irgalmatlan bürokrácia, és egy gyökeréig egészségtelen társadalmi rend." Nagybirtok-ellenessége nem volt olyan erős, mint az Alföldön élő parasztoké. A mindenkori kormányzatot kiszolgáló közigazgatásról s a köztisztviselői rétegről különösen lesújtó véleménye volt.
Az 1930-as évek második felétől növekvő aggodalommal figyelte Magyarország sodródását a hitleri Németország felé. 1940 őszén helytelenítette, hogy a Teleki-kormány csatlakozott, ráadásul elsőként, a fasiszta államokat tömörítő Háromhatalmi Egyezményhez. A kisgazdapárti körökben azon kevesek közé tartozott, akik kétellyel fogadták a területszerzéseket, a Felvidék, majd Erdély egy részének visszakerülését, mert attól tartott, hogy a háború után annak meglesz a böjtje. Helytelenítette, hogy Magyarország a hitleri Németország oldalán megtámadta a Szovjetuniót. Kiállt az ország függetlensége mellett; számtalanszor állást foglalt a háború folytatása ellen. Nyugtalansággal töltötte el a gazdasági, társadalmi és politikai életben egyre erőteljesebben érvényesülő német befolyás és a nyilas, nemzetiszocialista mozgalmak térnyerése.
Nagy Ferenccel, Tildy Zoltánnal és a kisgazdapárt más vezetőivel együtt Kovács Béla is meg volt győződve arról, hogy a háború után elkerülhetetlenül demokratikus "átrendeződésre" kerül sor, s erre a parasztságnak és a kisgazdapártnak fel kell készülnie. Bár kifogásolta a politikamentes szervezkedés tervét, végül elfogadta az 1941 szeptemberében megalakult Magyar Parasztszövetség főtitkári tisztségét, s nagy szerepe volt abban, hogy a társadalmi-kulturális szervezet az ország községeinek egynegyedében létrehozta helyi csoportjait, több megyében kiépítette megyei központját. Nemcsak azt igyekezett elősegíteni, hogy a fiatal, mezőgazdasági szaktanfolyamokat végzett gazdák bekapcsolódjanak a szövetség munkájába, hanem abban is részt vállalt, hogy a balodali befolyás alatt álló Földmunkás Szakosztályt is felállítsák. A Parasztszövetség révén a háborús körülmények között tétlenségre kényszerült kisgazdapárt valamelyest fenn tudta tartani kapcsolatait tagságával. Ha nem szorgalmazta is, de egyetértett a Szociáldemokrata Párthoz való közeledéssel, majd az 1943 nyarán a háborúból való kilépés és az új demokratikus Magyarország érdekében megkötött parlamenti szövetséggel.
Kovács Béla kapcsolatot tartott a népi írókkal, a Szabad Szó körével és a Györffy-kollégium diákjaival. Jelen volt az 1943. évi szárszói találkozón. Részt vett az 1944. februári rendszerellenes vésztői földmunkáskongresszus megszervezésében. A német megszállás idején értelmetlennek tartotta, hogy a parasztság körében fegyveres ellenállási csoportokat szervezzenek, ő maga viszont bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba, az illegalitás körülményei között is igyekezett fenntartani az érintkezést az FKgP vezető személyiségeivel.

A paraszti demokrácia hirdetője
Kovács Béla a háború után vált országosan és nemzetközileg is ismert politikussá, azt követően, hogy 1945 augusztusában a Független Kisgazdapárt főtitkára, nemzetgyűlési képviselő, majd 1945. november 15-től néhány hónapra a Tildy-, illetve a Nagy Ferenc-kormány földművelésügyi minisztere lett. Az 1945-47 közötti évek politikusi pályájának is a csúcsát jelentették. Ekkor még nincs 40 éves. A kisgazdapárt élén álló "négyes fogat" tagja, a paraszti szárny Nagy Ferenc mellett másik népszerű vezetője. Természetes paraszti intelligenciával rendelkezett, külpolitikai, közgazdasági ismeretei azonban hiányosak voltak. Dinamikus egyéniség, lobbanékony, nagyon érzékeny, nyílt és bátor, de sokszor meggondolatlan. Tartotta magát a paraszti politikai és erkölcsi értékrendhez. Jó szónok volt, de nem szeretett a nyilvánosság előtt szerepelni, a személyes érintkezést, a szűk körben folytatott beszélgetéseket jobban kedvelte. A pártban elsősorban pártszervezési kérdésekkel foglakozott, 1946. február 23-án lemondott a miniszteri posztról, hogy átvegye az FKgP központi apparátusának az irányítását.
Nagy Ferenchez és a paraszti származású kisgazdapárti politikusok többségéhez hasonlóan társadalmi-politikai ideálját egy független, demokratikus parasztállam képezte. A paraszti demokrácia - az agrárdemokrácia, ahogy ő nevezte - fogalmát közelebbről nem világította meg, de nyilatkozataiból arra lehet következtetni, hogy olyan politikai rendszert értett alatta, amelyben többpártrendszeren alapuló parlamentáris kormányzás van, a parasztság és politikai képviselői részt vesznek a kormányban, a parlamentben és a helyi önkormányzatokban többséggel rendelkeznek. Az emberi és politikai szabadságjogok korlátozás nélkül érvényesülnek. Nagybirtok nincs, gazdaságpolitikában az agrárérdekek kapnak elsőbbséget, a tőkés monopóliumok háttérbe szorulnak. A mezőgazdaság az egyéni gazdálkodáson alapul, de nagy szerepet kapnak a dán típusú fogyasztási és értékesítési szövetkezetek.

Szemben a kommunistákkal

A Pécs környékéről származó kisgazda tudomásul vette a háború után lezajlott társadalmi-politikai változásokat, a régi rendszer széthullásának, eltűnésének örült, a háború elvesztésével járó szovjet megszálláshoz alkalmazkodott. Támogatta a koalíciót, a munkáspártokkal való együttműködést, s tudatában volt annak, hogy ennek érdekében engedményeket kell tenni.
A kisgazdapárt önállóságát, függetlenségét azonban védelmezte, nem engedte, hogy a munkáspártok beleszóljanak a párt belső életébe. Úgy vélte, hogy a koalícióban a pártoknak egyenrangúnak kell lenniük, de az 1945. őszi választási győzelem fényében igényt tartott a kisgazdapárt vezető szerepének érvényesítésére. A nagy- és középbirtok felosztását, a földreformot helyeselte, bizonyos mértékű államosítást is el tudott fogadni. A köztársaság kikiáltását pártolta, bár ő is azt szerette volna, ha Nagy Ferenc lesz a köztársasági elnök. A régi úri világ és hívei elleni harcot nem kifogásolta, de kétségbe vonta, hogy a kialakuló demokratikus rendet jobboldalról komoly veszély fenyegetné.
Ugyanakkor 1946 nyarától, kora őszétől egyre növekvő aggodalommal figyelte, hogy a munkáspártok, különösen az MKP, balra kívánják fordítani az ország szekerét. Számára a szocializmus és a proletárdiktatúra nem volt elfogadható perspektíva. Azt nem kifogásolta, hogy a munkáspártok a szocializmus eszméje mellett agitáljanak, de azt hangoztatta, hogy "nekünk, mint sok millió magyar paraszt képviseletének, kötelességünk szilárd öntudattal megmaradni a demokrácia útján". Sőt azt sem titkolta a nyilvánosság előtt, hogy a kisgazdapártnak és a polgári erőknek frontot kell nyitniuk, mozgósítaniuk kell a tömegeket a "szocializmus türelmetlen úttörőivel", a kommunistákkal szemben.

Az "erős ember kiemelése"
1947 tavaszán a hatalom megszerzéséért vívott kiélezett küzdelemben Kovács Béla a politikai erők összeütközésének középpontjába került. A Rákosi-Gerő-féle pártvezetés közbenjárására vették őrizetbe a szovjet hatóságok, majd hurcolták el. "Kiemelésére", hogy a korabeli kommunista zsargont használjam, azért került sor, mert ő volt a kisgazdapárt erős, paraszti körökben népszerű embere, ő tartotta kezében a pártapparátust. Személyi konfliktusai is támadtak a kommunista vezetőkkel, s egyre nehezebb volt vele megegyezésre jutni. Kovács Bélában erősödött a szándék, hogy vállalja a nyílt konfrontációt az MKP-val, s ezt Rákosiék veszélyesnek ítélték a maguk szempontjából.
Valójában a kisgazdapárt főtitkárával való együttműködés lehetősége távolról sem merült ki. A Szovjetunió magyarországi képviselőivel normális volt a viszonya, a Tildy-kormányban Moszkva jóváhagyásával kapott tárcát. Az akkori kommunista vezetők számára egyszerűbb megoldásnak látszott a szovjet hatóságok igénybevétele, de az MKP presztízse és a demokratikus átalakulás szempontjából súlyos károkkal járt, és egy ember - ráadásul koalíciós partnerük egyik vezető személyisége - életét, karrierjét is kettétörte. 1953-ig a gulagon volt, 1953-ban került a moszkvai központi állami börtönbe, a Ljubljankába.
Kovács Bélát a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnöksége 1955. szeptember 7-i határozata alapján november 8-án átadták a magyar kormánynak. Szabadságát azonban nem nyerte vissza, az ÁVH november 22-én a Jászberényhez közeli börtönbe szállította; innen 1956. január 18-án a BM Budapesti Központi Börtönébe vitték. Végül Dobi István és mások közbenjárására 1956. április 2-án érkezett vissza a családjához. Visszavonultan élt.

Aktivizálódás 1956-ban
Az 1956. október 23-i fegyveres nemzeti felkelés kirobbanása után azonban szerepet vállalt. 1956. október 27-én földművelésügyi miniszterként tagja lett a Nagy Imre-kormánynak, november 2-4. között pedig az államminiszteri tisztséget töltötte be a szintén Nagy Imre vezette koalíciós kormányban. Az október 30-án újjáalakult kisgazdapárt ideiglenes intézőbizottsági tagjává, majd november 2-án a párt elnökévé választották. A fővárosba csak október 31-én jött fel Pécsről.
Az események idején megfontoltan nyilatkozott és cselekedett. A "tiszta, demokratikus Magyarország" megteremtése mellett foglalt állást; elhatárolta magát mind az ókonzervatív horthysta restaurációtól, mind az 1945-höz, a háború utáni újrakezdéshez való visszatéréstől. "A régi világról ne álmodjon senki - mondotta az október 30-i pécsi nagygyűlésen. - Nem kisgazda az, aki ma 1939-ben, vagy 1945-ben gondolkodik." Helyeselte a Rákosi-féle diktatúra, az önkényuralom intézményes felszámolását, s a parlamentáris demokrácia helyreállítását. Támogatta az egypártrendszer megszüntetését, a pártok, a szakszervezetek és az érdekképviseletek (közöttük a Magyar Parasztszövetség) szabad szervezkedésének lehetővé tételét, új választások kiírását és a koalíciós kormányzáshoz való visszatérést. A maga részéről kész volt a kommunista Nagy Imrével és az újonan alakított MSZMP-vel együttműködni; természetesen a kommunista párt vezető szerepét továbbra sem fogadta el.
Ugyanakkor úgy vélte, hogy az 1945, illetve az 1948 után lezajlott változásokból olyan fontos reformokat, mint a nagybirtokrendszer felszámolása vagy a nagyüzemek, bankok, bányák államosítása, meg kell őrizni. Külpolitikai téren egyetértett azzal, hogy helyre kell állítani Magyarország teljes nemzeti függetlenségét, ki kell lépni a Varsói Szerződésből, s el kell érni, hogy a szovjet csapatok kivonuljanak Magyarországról. Ugyanakkor fontosnak tartotta a jó viszony fenntartását a Szovjetunióval.
A kisgazdapárti politikust az 1956. november 4-i szovjet invázió nem lepte meg, számított rá, hogy be fog következni. Barátaival az amerikai követségen keresett menedéket, de Washington nem adott számára menedékjogot...

A megbékélés útjának keresője
Ellentétben a demokratikus pártok és csoportok többségével, a súlyos helyzetből való kibontakozás érdekében a kiegyezést kereste a Kádár-kormánnyal, sőt, az első hetekben, egy koalíciós kormány megalakításának lehetőségét sem zárta ki. Hivatalos kezdeményezésre két alkalommal tárgyalt Kádár Jánossal. Kovács Béla feltételei, amelyeket politikai barátaival egyeztetett - közöttük a szovjet csapatok teljes kivonása, szabad választások megrendezése, alkotmányozó nemzetgyűlés összehívása s a politikai szabadságjogok helyreállítása -, az MSZMP első titkára és a szovjetek számára elfogadhatatlanok voltak.
Amint 1957. január elejére kiderült, hogy - zömében külső nyomásra - kisebb módosításokkal a régi politikai struktúra visszaállítására került sor, Kovács Béla teljesen visszavonult, s a pártelnökségről is lemondott. A konszolidáció folyamatát azonban támogatta. 1958-ban képviselőséget vállalt, de tényleges politikai tevékenységet - elhatalmasodó betegsége miatt - nem fejtett ki. A mezőgazdaság kollektivizálását célzó kampányban igyekeztek felhasználni nevét, sőt az is előfordult, hogy halála előtt aláírásával megjelentettek egy a téesz-szervezést pártfogoló cikket, amelyet nem ő írt. A letartóztatásokról, Nagy Imre és társai kivégzéséről értesült, de nem látta értelmét, hogy tiltakozzon. Miután egykori kisgazdapártiak közül sokan igazodtak hozzá, a belügyi szervek megfigyelés alatt tartották, levelezését ellenőrizték.
1959-ben, 51 éves korában hunyt el. Halálával az MSZMP Politikai Bizottsága is foglalkozott. Temetésekor Kádár János részvéttáviratot küldött a családnak, amelyet a korabeli lapok nyilvánosságra hoztak. 1989. május 26-án a Szovjet Legfelsőbb Katonai Ügyészség rehabilitálta a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnöksége 1989. január 19-i rendelete alapján, amely kimondta, hogy az 1930-1950-es években elkövetett törvénysértések áldozatait fel kell menteni.
*
A Miniszterelnöki Hivatal előtt felállított szobor szememben nemcsak annak a közéleti személyiségnek állít emléket, akit - minden bizonnyal hazai politikai ellenfelei kezdeményezésére - a szovjet hatóságok ártatlanul elhurcoltak, hanem annak az alulról jött parasztpolitikusnak is, aki perben állt az úri Magyarországgal. Aki a háborús katasztrófa után az ország újjáépítése, a társadalom demokratizálása érdekében összefogott a kommunistákkal és a szociáldemokratákkal, de szembe fordult velük, amikor a politikai demokrácia korlátozása felé vettek irányt; s aki 1956-ban kész volt a kommunista Nagy Imrével együttműködni, kormányába belépni a politikai demokrácia érdekében, majd a szovjet beavatkozás, a nemzeti felkelés leverése után késznek mutatkozott a kibontakozás lehetőségeit és a megbékélés útját keresni.

Vissza a tartalomjegyzékhez