PAPP JÚLIA: Fejezetek a képrombolások történetéből, I. rész
"Mit nem tör le idő, emberi kéz letöri"

A képrombolás története az ótestamentumi időktől fogva árnyékként kíséri a művészet történetét. Évezredeken keresztül az ideológiai és politikai hatalomváltások, az új "világrendek" - vagy legalábbis a változtatásra irányuló törekvések - kifejezésének hatékony és látványos eszköze volt. Elfogadottsága koronként változott, de ismételten megjelent politikai szinten: a római császárkorban, a bizánci képrombolás, a reformáció vagy a francia forradalom idején a hivatalos, állami propaganda kitüntetett eszköze volt. Az egyéni akciókért ugyanakkor halálbüntetés, börtön vagy száműzetés járt.
A képrombolások ideológiai megalapozását jelentő képellenes elméletek és érvrendszerek koruk nagy szellemi teljesítményei közé tartoztak. Kidolgozóik - a képhasználatot támogató teoretikusokhoz hasonlóan - legtöbbször alapos teológiai képzettséggel és elmélyült történeti ismeretekkel rendelkeztek.

I. A képrombolás típusai

Démonűzés, bálványrombolás, csonkítások
Mivel a képrombolás alapvetően egy megtisztítási folyamat, "kisöprési" akció része, fogalma a legkorábbi idők óta gyakran a démonűzéssel kapcsolódott össze. Asa király - olvashatjuk a tisztító rituálé leírását az ószövetségi Királyok I. könyvében (15, 12-13) - "lerontá mind a bálványokat, a melyeket csináltak volt az ő atyái... És Maakát, az ő anyját is megfosztá a királynéságtól, mivelhogy egy iszonyú bálványt csináltatott a berekben; és elrontá Asa az ő bálványát, és megégeté azt a Kidron pataknál." Jósiás király is kivitte az Úr házából az Asera bálványt, megégettette, porrá zúzatta, majd a port a község temetőhelyén szétszóratta.
Az ördög szemfényvesztő műveinek, a hamis bálványoknak a kisöprése az ótestamentumi királyok és próféták bálványromboló indulatai mellett azzal az újszövetségi jelenettel is rokonságot mutat, melyben Jézus kiűzte a kufárokat a templomból. Az, hogy a keresztények gyakran kikaparták az antik istenszobrok szemét, levágták kezüket, orrukat, fülüket, fejüket, jelzi, hogy a bálványszobrokat ellenséges erők "edényeinek" tartották. Néhány képi ábrázoláson a keresztények által széttört szobrokból ördögök, démonok ugrálnak ki.
A képrombolás sajátos formáját jelenti a műalkotások szimbolikus megsebzése, kigúnyolása, meggyalázása, megszentségtelenítése. A karneváli-farsangi "kifordítások", gúnyolódások keretében például a szentek szobrait szamárfüllel "díszítették", a női szenteknek vagy a Mária-szobroknak bajuszt mázoltak. 1543 januárjában Perth-ben kivégeztek három embert, akikre rábizonyították, hogy Szent Ferenc szobrát felakasztották egy kötélre, miután fejére kosszarvat helyeztek, hátára pedig tehénfarkat ragasztottak.
A képek elleni szóbeli és tettbeli cselekedetekkel a képrombolók be akarták bizonyítani, hogy a bálványok nem rendelkeznek azzal a hatalommal, melyet az egyház rájuk ruházott.
A képrombolással összefüggő rítusok repertoárjában fontos helyet foglalt el a büntetés-végrehajtás szimbolikája. A szobrokon elkövetett csonkítások - orr, fül, kezek levágása, szem kiütése - mellett egyes "kivégzési módokat" (lefejezés, vízbe dobás, elégetés) is gyakran alkalmaztak. A portrék és gúnyképek felakasztása vagy elégetése rokonságot mutat az ősi mágikus-animisztikus képvarázslás, rontás gyakorlatával is. 1462-ben például II. Pius pápa ellenfelét, Sigismondo Malatestát Rómában "in effigie" elégettette, egy Zwingli-képet 1523-ban Luzernben vetettek tűzre, ami azt mutatja, hogy a képégetés a reformáció elleni politikai harcban is alkalmazott eszköz volt.
Fizikai beszennyezés
A deszakralizálási rítus fontos eleme volt a fizikai beszennyezés aktusa. A korábban a legmagasabb tisztelet vagy imádat által körülvett művészi alkotások vagy szent tárgyak sárral vagy trágyával történő beszennyezése a megszentségtelenítés legvégletesebb, legdrasztikusabb formái közé tartozhatott. Színész és zenész konkurenseinek ledöntött szobrait, képeit Néró római császár a latrinába dobatta. 1523-ban Lübeckben egy nőt azért vontak felelősségre, mert nyilvánosan fenyegetőzött, hogy egy Mária-képet az árnyékszékbe fog hajítani. 1524-ben az Ulm melletti Leipheimben a templomból kivitt képeket demonstratív módon a trágyába dobták. Egy 1565-ben Maarten van Heemskerck festménye nyomán készült, ótestamentumi oltárrombolást ábrázoló metszeten egy kisfiú az egyik ledöntött szobor szájába vizel. Nyilvános illemhelyként használták a Notre Dame-ról a francia forradalom idején ledöntött királyszobrokat: egy katona - olvashatjuk az egykorú beszámolóban - "valamelyik felismerhetetlen király arcába rondít".
Bizonyos értelemben a bálványok megszégyenítésének, megszentségtelenítésének része volt az is, hogy erkölcstelen, tisztátalan helyekre - például kocsmákba, fürdőházakba, bordélyokba - helyezték el őket. A reformáció idején a korabeli krónikás feljegyzésre méltó eseménynek tartotta, hogy Biberachban a fürdőmester a templomból leszedett faszobrokkal fűtötte fel a fürdőházat.

Átalakítás, funkcióvesztés
A képrombolás szelídebb, de azért ha-tékony formáját jelenti az épületek és művészeti alkotások ideológiai, gazdasági vagy esztétikai indítékú átalakítása. Bár a tárgy ezekben az esetekben anyagi mivoltában nem semmisül meg teljesen, eredeti funkcióját, jelentését többnyire elveszti. Például az a szentkép is, melyet a reformáció alatt Luther-képpé alakítottak át. Bár a tárgyakban magukban nem keletkezett kár, az eredeti környezetükből való kiszakítással együtt járó funkcióvesztés akkor is bekövetkezett, amikor a reformáció idején a békés vagy a szelektív eltávolítások során a templomi fogadalmi képek egy részét a donátornak vagy az adományozó családjának adták vissza.
A képrombolás sajátos, szintén békés formája az is, ha az épületeket, tárgyi emlékeket sorsukra hagyják, vagyis tudatosan átengedik őket - mert már nem bírnak aktuális üzenettel - a lassú enyészetnek. A történelem változandóságára, a birodalmak felemelkedésére és pusztulására emlékeztető romok értelmezése is koronként változik: a középkori múlandóság, "memento mori" gondolatot például a 17-18. századi Európában egy nosztalgikus, elégikus hangulatú, emelkedett romszemlélet váltotta fel.

II. Monoteista törekvések
A vallásháborúk során lezajló képrombolások a legkorábbi időktől kezdve gyakran kapcsolódtak politikai-hatalmi harcokhoz.

Egyiptom
A képrombolás teológiailag motivált érvrendszere már az egyiptomi Ekhnaton (korábban IV. Amenophisz, Kr. e. 1364-1347) fáraó idején sem csak az új vallási kultusz bevezetését, hanem a régi hatalmi központ meggyengítését is szolgálta. Ekhnaton széttörette az erős politikai hatalommal rendelkező korábbi vallási centrumban, Thébában található, Amon istenre utaló névfeliratokat, s az, hogy néhány sírban összetörték a papi ruházat részét képező díszeket is, jelzi, hogy a képrombolás nemcsak a régi isten, hanem szolgálattevői ellen is irányult.

Zsidó vallás
Mivel eredetileg a zsidó vallás sem képellenes, sem monoteista nem volt, a képrombolás itt is a vallás monopolizálásának eszköze lehetett. A zsidóknál az egyiptomi száműzetés előtti időben az idegen istenek tisztelete elfogadott volt: a kánaáni honfoglaláskor például a másik nép kultuszformájának a bikaábrázolását átvették, s benne is Jahvét tisztelték. A jeruzsálemi központi hatalom erősödésével párhuzamosan később kísérelték csak meg a jeruzsálemi templom s benne az egy Isten hatalmának megerősítését. A templom papjai politikai törekvéseik számára a mózesi hagyományban találtak legitimitást: a vallás és az állam egységének előképét találták meg abban a történetben, amelyben Mózes összetöri az aranyborjút és kegyetlenül megbünteti annak imádóit.

Perzsák és görögök
A monoteista törekvések máshol is képromboláshoz vezettek. A Kr. u. 3. században a perzsa szászánida korabeli főpap a királyi központi hatalom erősítése érdekében összetörette a zsidók, a keresztények, a manicheusok s más vallások kultuszképeit, s a zoroastrizmust mint egyedüli államvallást erősítette meg. Mohamed, Allah prófétája is kikelt a pogány istenek ellen, bálványképeiket - a fekete kő (Kába) kivételével - eltávolította Mekkából.
A görög világban ezzel szemben a vallási tolerancia, a többistenhit miatt nincs tudomásunk nagyobb méretű, szervezett képrombolásról. A görög hadvezér, Alkibiadész sem elsősorban vallási okokból csonkította meg az Athén és Spárta között folyó peloponnészoszi háború (Kr. e. 431-404) idején Hermész isten szobrait, a Hermákat, hanem azért, hogy megsértse az athéniakat.

Korai keresztény képtilalom
Az ótestamentumi alapokra épült leg-régibb kereszténység - a zsidó anyavallás hatása alatt - részben a bibliai képtilalom alapján utasította el a képet, részben pedig azért, hogy világosan megkülönböztesse magát a képtisztelő pogányoktól. Az Istent - olvashatjuk János evangéliumában (4, 23-24) - lélekben és igazságban kell imádni. A képek szerepéről folyó teológiai vitákat az tartotta ébren később is, hogy a képek készítését és imádását a mózesi parancsolat megtiltotta (Mózes II. 20, 4-5. V. 4, 16-18, 28, 115. zsoltár). Számos egyházatya hevesen kikel mind általában a képállítás, mind konkrétan a szent helyek képekkel való díszítése ellen. Tertullianus (Kr. u. 160-240) nemcsak a bálványképek készítését és tiszteletét utasítja el a bibliai képtilalom alapján, hanem a művészi tevékenység bármiféle gyakorlását is. Azt, hogy festők és szobrászok a világra jönnek, az ördög prak-tikájának tartja. A korai időszak leg-radikálisabb képelutasítója Epiphanius (Kr. u. 4. század) volt, aki azért tiltakozik a képek használata ellen, mert azok csak az emberit tudják ábrázolni, az isteni igazságot nem.
Az ótestamentumon alapult ugyanakkor a képbarátok néhány érve is: Isten csak a teremtett dolgok ábrázolását tiltotta meg, az isteniekét, köztük önmagáét, nem.

Bizánci képrombolás, 8-9. század

A keresztény templomi művészetre vonatkozó képellenesség újabb radikális előretörése a 8-9. században következett be Bizáncban. A képrombolás III. Leónak (711-741), a fronttisztből lett bizánci császárnak a képkultusz elleni, 730-ban hozott ediktumával kezdődött, és sok harc után 843. március 11-én fejeződött be az "ortodoxia visszaállításával". (Ez a nap a keleti egyházban ma is ünnep.) A bizánci képrombolók a keresztény vallást tisztán szellemi és morális alapra akarták helyezni, ezért mindent, ami a pogányságra emlékeztetett - a művészetet is -, az éteri vallást beszennyező, bűnös földi dologként ítélték el. A konstantinápolyi zsinat (754) Krisztus istenségének képekben történő ábrázolását bálványimádásnak ítélte, s hivatalosan is elvetette a képeket.
A római egyházzal szakító, a szerzetesek hatalmát korlátozni igyekvő császári hatalom a képrombolók mellé állt, a római egyház, a szerzetesek és a nép pedig a képtisztelők mellé.

Pogány templomok lerombolása
Más volt a megítélése - a kereszténység legkorábbi ideje óta - a pogány istenszobroknak és kultuszhelyeknek (Apostolok cselekedetei 19. 23-40). Mivel az új, keresztény birodalom egysége érdekében meg kellett teremteni a vallási egységet is, a keresztény vallás uralmának megerősítése érdekében egyre gyakrabban fordultak a pogány bálványok ellen. Feltehetően valláspolitikai szándékok motiválták az orgiasztikus kultuszok templomainak lerombolását, szobraik megsemmisítését is. A pogány démonok által megfertőzött bálványok töredékeinek eltávolítása után a szentélyek helyén gyakran emeltek keresztény templomokat, mint az új hit győzelmi szimbólumait.
A templomrombolásoknál ugyanakkor az ideológiai motívum mellett fontosnak tűnik a gazdasági-fiskális érdek is: a pogány fémszobrok, templomajtók beolvasztását például minden bizonnyal a pénzhiány indokolta. Konstantinápoly alapításának (330) hatalmas költségeit részben az elszállított antik kincsekből fedezték. S ezek mennyisége jelentékeny lehetett, hiszen a pogány templomok gyakran a város, a közösség kincstárai is voltak. Az ugyanakkor, hogy a pogány templomokból elvett kincseket számos esetben vonultatták fel demonstratív módon az utcákon, a rablóakcióknak is sajátos ideológiai súlyt kölcsönzött.
A pogány vallási relikviák szakrális erejét nemcsak azzal semlegesíthették, hogy elásták, befalazták vagy megsemmisítették őket, hanem azzal is, hogy eredeti környezetükből kiszakítva az új hatalom reprezentációs törekvéseinek kielégítésére használták őket. A középkor vallásos hite szerint a megszentelt falak között, a szakrális környezetben a pogány emlékek elvesztik a bálvány-mivoltukból fakadó démoni erejüket.
Bár a 15-16. századi egyházi reformmozgalmakra válaszoló tridenti ellen-reformáció a keresztény képek elleni erőszakot elítélte, a pogány bálványok - a reneszánsz időszakában oly nagyra becsült antik művészeti emlékek - elpusztítását szükségesnek tartotta. Giulio Romano (1492-1546) a Vatikánban festett egyik jelenetén az ókori bálványok Nagy Gergely pápa által történt széttörését heroikus tettként ábrázolta.

Puritán pompaellenesség
A késő középkori képellenesség fontos összetevője volt az elszórtan már az ókeresztényeknél és a kora középkorban is megjelent, aszketikus-puritán indítékú pompaellenesség, az, hogy az evangéliumi szegénység nevében elutasítják a nagyegyház felesleges fényűzését.
A 4. század elején tevékenykedő Donatus karthágói püspök aszketikus képellenes programja szigorú Róma-ellenes kritikával egészült ki. A cisztercita kolostorreformereket (Clairvaux-i Bernát /1090-1153/) sem csak a román kori templom- és kolostorépítészet figurális gazdagsága és fantáziadús ábrázolásai fordították szembe a "képburjánzással". Kritizálták a díszítések drágaságát, illetve a kolostori kincseknek a szerzetesi alázattal és szegénységgel ellentétes halmozását is. Szerzetesi regulájuk (1119) megtiltotta a festmények, szobrok, arany-ezüst keresztek használatát.
A pompás egyházi építészettel és a templomok óriási költségekkel járó kidíszítésével a ferences keresztényi szegénységideál is szembekerült. A hagyomány II. József császár (1780-90) azon rendeletében is tovább él, mely szerint a templomokat "a' régi első Keresztényeknek együgyüsége szerént" kell kidíszíteni, s melyben "a Szent-Képeknek minden aranyból, ezüstből, avagy más drága materiából való öltözettyeiket" megtiltotta.
Savonarola
Az aszketikus szemlélet hatására megerősödő luxusellenesség kapott teret a Savonarola-féle firenzei bruciamentoban, azaz a világi hívságok, erkölcstelenségek tárgyainak - közöttük műalkotásoknak - demonstratív módon, máglyán való elégetésében (1497. február, 1498. február). (A luxustárgyak és játékok elégetése egy-egy gyújtó hangú prédiká-ciót követően Európában már korábban elterjedt szokás volt.)
Savonaroláék a gondosan megtervezett és felépített piramison felülről lefelé haladva helyezték el a karneváli tárgyakat, a művészetek és a szerencsejátékok eszközeit, a zeneszerszámokat, a szépítőszereket, az antik és a humanista írásokat, a maszkokat, a parókákat, a kosztümöket. (A második piramist egy velencei kereskedő 20 ezer guldenért meg akarta venni, s bár Savonarola pártja anyagi nehézségekkel küzdött, az volt a válaszuk, hogy a kereskedő képét a legfelső fokra helyezve elégették.) A piramis hét foka, lépcsője a hét főbűnt jelképezte.

Vissza a tartalomjegyzékhez