BÁLINT CSANÁD: A nagyszentmiklósi kincs

Kiállítás a Nemzeti Múzeumban
A bécsi Kunsthistorisches Museumban őrzik a világhírű nagyszentmiklósi kincset. A 23 db aranyedény összsúlya közel 10 kilogramm. Az edények sokféle típusba tartoznak (korsók, füles edények, tálka, poharak, kelyhek stb.), néhányuk párosával került elő, a díszítettségük foka különböző. Első pillantásra észrevehető, hogy többféle műhelyből származnak, amit megerősített az aranyfinomságnak a 19. század végén elvégzett vizsgálata is. Valamennyi ugyanazon módon készült (kalapálás, poncolás), némelyiküket még üvegberakással és finoman kalapált indákkal is díszítették, de hiányzanak a bizánci és szászánida ötvösség nagy műhelyhagyományokat igénylő technikái (pl. granuláció, filigrán, nielló).
Az edényeken többféle felirat található: görög, görög betűs török, rovásírásos (török), melyek poncolással, karcolással készültek; a tartalmuk: szöveg vagy szó, írás- vagy tulajdonjel és (talán) értelem nélküli rajz; a készítőjük: az edényt készítő ötvös, egy másik ötvös (utólag) és egy szerényebb technikai felkészültségű személy. A görög feliratokat a görög nyelvben és epigráfiában járatlan személy készítette. A rovásírások a kazáriai rovásírással közeli, a belső-ázsiai türkökével távoli rokonságot mutatnak s majdnem teljesen megegyeznek a szarvasi avar temetőben talált tűtartó feliratának ábécéjével.
Már egyedül a fentiek is előrevetítenek bizonyos, a kincs lényegének meghatározásával kapcsolatos következtetéseket: aranyat ugyanis nem használtak a bizánci, közép-ázsiai és korai iszlám fémedényművességekben. A kincs mindössze néhány edényformájának, díszítő elemének, jelenetes ábrázolásának van többé-kevésbé közeli párhuzama (szinte mindig más-más kultúrában!), de összességében teljesen egyedülálló. A kincs unikális voltát mutatják az edényeken lévő - megfejtetlen! - feliratok is.
Az egyedi vonások mindezen együttese egyrészt magyarázatot ad a kincs korának és etnikai hovatartozásának meghatározása körül két évszázada tartó bizonytalanságra. A más kultúrákkal való - ritka és távoli - hasonlóságai, valamint az egyedi vonásai, a feliratainak nyelvi sajátosságai alapján nem lehet más, mint egy, a nagy civilizációkétól eltérő kultúra különleges, kimagasló teljesítménye. (Sajátos vonása a kincs kutatásának, hogy ötvös szakember csak most, a Bécsben folyó kutatási terv keretében vette kézbe először az edényeket; a technológiai szempontú vizsgálatoktól olyan megfigyelések is várhatók, melyek történetileg értékelhetők.)

Kutatási előzmények
A nagyszentmiklósi kincs rejtélyét kezdetben elsősorban az edényeken található feliratok alapján próbálták megfejteni. A 20. század elejétől kezdve ebbe egyre több történeti szempontot vegyítettek, majd az 1930-as évektől a régészeti-művészettörténeti megközelítésmód kezdett meghatározó szerephez jutni.
1801-ben, két évvel az előkerülése után írta a kincsről az első közleményt Schoenviesner István, a budapesti egyetem első régészprofesszora. Azóta három monográfia, több száz cikk készült a nagyszentmiklósi kincsről. Részletes elemzés viszont csak két könyv szerzője tollából született (Hampel József [1885], Nikola Mavrodinov [1943]).
A legfőbb kérdés - mikori a kincs, és mely népé volt? A tudományos értékkel bíró elemzések a kincset a 8-10. század valamelyik évszázadára keltezték. A kincs korának és hovatartozásának kérdése eddig három időpont és három nép köré csoportosult: 1. a kincs 8. századi és az avar művészet terméke; 2. a kincs 9. századi és a bolgárokhoz köthető; 3. a kincs 10. századi és a honfoglaló magyarság kiemelkedő alkotása.

A bolgár származás
A nemzetközi kutatás túlnyomó többsége kezdettől fogva úgy véli, hogy a kincs a 9. században az Alföld délkeleti részét és Erdélyt birtokló dunai bolgárok készítménye és/vagy tulajdona volt. Ez két nagy tudósnak a 19. század végén közzétett állásfoglalására megy vissza, akik a maguk szakterületén máig a legkiválóbb specialistának számítanak (Nikodim Pavlovics Kondakov a bizánci művészettörténet, Vilhem Thomsen a török filológia egyik nagy alakja volt), ámde a kora középkori Kárpát-medence történeti és régészeti kérdéseiben teljesen járatlanok voltak. Ugyanígy tájékozatlanok voltak az avarok és a honfoglaló magyarok leletanyagában a "protobolgár elmélet" régészeti, művészettörténeti oszlopát megalkotó tudósok is.
Meglepő, hogy a dunai bolgár (és a honfoglaló magyar) eredet elmélete annyi ideig tudta tartani magát. A kora középkori Bulgária területéről - egyetlen oroszlánábrázolás kivételével - semmi sem látott napvilágot, amit a kinccsel rokonnak lehetne mondani: mindössze egy ezüstedény került elő, de annak formája egyáltalán nem hozható kapcsolatba a nagyszentmiklósi edényekével. Ami a kisszámú protobolgár fémlelet díszítését és készítése technikáját illeti, az is távol áll Nagyszentmiklóstól. Áthághatatlan akadály: egyáltalán nincs rovásírásos lelet Bulgáriában. (Egyébként érthetetlen, hogy a kincs török feliratainak megfejtésére vállalkozók egy Kárpát-medencei kincs esetében miért nem számoltak azzal a lehetőséggel, hogy az származhat egy Kárpát-medencei török néptől is?!) Ezen kívül nemhogy nincsen történeti és régészeti érv, mely egy ekkora gazdagságú bolgár vezérnek az Alsó-Maros vidékén való jelenléte mellett szólna, hanem a bolgár típusú leletanyag teljes hiánya az Alföldön éppenséggel ki is zárja ezt a lehetőséget. Arra sem lehet hivatkozni, hogy "lehet, csak még nem került elő ilyen lelet", mert a kora középkori Kárpát-medence legintenzívebben kutatott régiójával van dolgunk, ezzel szemben a régészetileg lényegesen gyengébben ismert Erdélyben egyértelműen kimutatható a 9. századi bolgár jelenlét.

A "magyar kapcsolat"
A magyar kutatás a korábbi, az avar eredetet valló álláspontját föladta, amikor László Gyula közzétette a 10-11. századi magyar készítéssel kapcsolatos elméletét (1957, 1977). László Gyula úgy vélte, a kincs két részre oszlik: az általa "a fejedelem kincsének" nevezett részre - ezeken találhatók a rovásírásos feliratok -, és "a fejedelemasszony kincsére".
A kincs avar vonatkozásai csak Bóna István 1984-es összefoglalása óta ismertek és elfogadottak a hazai kutatók körében. Bóna István felvetette - de rövid leírásában részletes érvekkel és régészeti megfigyelésekkel csak nagy vonalakban tudta alátámasztani -, hogy a nagyszentmiklósi aranykincsnek nincs közvetlen köze a 8-9. századi bolgár, bolgár-bizánci, bizánci és a 9-10. századi magyar ötvösművészethez. A 8-10. századi karoling művészet sem hatott rá semmilyen formában, és nem köthető az Eurázsiából ismert más 8-10. századi ötvösművészetekhez sem. Mindez és az a tény, hogy a kincs az avar birodalom belső területéről került elő, azt mutatja, hogy a kincs az önálló, 7-8. századi avar művészet páratlan emléke.
A "magyar kapcsolat" rendszeresen visszatérő "érve", hogy a kincs a Szent István serege által legyőzött Ajtony tulajdona lett volna, ami azon alapul, hogy e vezér vára 10 km-re esik Nagyszentmiklóstól. Ámde a "közelség" önmagában nem érv. A kincsnek a 10-11. századi magyar emlékektől való elhatárolása még a bulgáriaiakétól is könnyebb, mert ebben az esetben igen nagy számú leletanyaggal lehet összehasonlítani. Eddig 3 db ezüstedény került elő, melyeknek sem alakja, sem díszítése nem rokonítható a nagyszentmiklósiak valamelyikével. Döntő jelentőségűek viszont azok az eltérések, amelyek a nagyon jellegzetes honfoglalás kori és a kincs edényein látható ornamentika között figyelhetők meg. (Két nagyszentmiklósi korsó egyik díszítőelemének a Szent István által veretett pénzekével való párhuzamba állítása felületes volt, s figyelmen kívül hagyta ugyanazon edények több más díszítésének a 7. századi avar és bizánci ornamentikával való egyezését.)
A honfoglalás kori ornamentikától való eltérés különösen szemet szúr a 2. számú korsó esetében. A magyar eredet hívei a 4. medaillonban látható "égberagadási jelenetet" emelték ki s hozták azt kapcsolatba az Árpád-ház eredetmondájával (aszerint Álmos fejedelem anyját a turul, egy ragadozó madárfajta ejtette teherbe). Ehhez azonban semmilyen támpontunk sincsen: egyfelől a turul ábrázolását nem ismerjük, másfelől a nagyszentmiklósi jelenet képtípusa közép-ázsiai eredetű, a hellénizmussal került oda a 4-5. században a Ganümédesz-legenda, amit átköltöttek (a Zeusz által elragadott fiú helyét nő tölti be - a kincsünknek egy másik korsóján viszont az eredeti, görög változat van!). A nagyszentmiklósinak magyarként való értelmezését megkérdőjelezi továbbá az is, hogy a honfoglalás korából egyáltalán nem ismerünk emberábrázolást, még az állatábrázolás is ritka, míg griff és patás állat küzdelme - ilyet ugyanezen korsónak egy másik medaillonjában látunk - teljességgel ismeretlen (jellegzetes viszont a 8. századi avar szíjvégeken).
Bizonyos képtípusokat, a sas, szarvas, oroszlán, griff ábrázolásait Eurázsiaszerte, évezredeken át használtak, előfordulásaik alapján nem rajzolható meg összefüggésrendszer, még kevésbé történeti kapcsolat. Ilyen a 3. medaillonban látható jelenet: a királyi vadászatot ábrázoló szászánida tálak képtípusát még évszázadokkal később és Irán határain kívül is másolták. A nagyszentmiklósi ennek erősen átfogalmazott változata; a keletiektől a leglényegesebb eltérést a hátasként használt, emberi fejet viselő, szárnyas lény jelenti - ilyen sincs a honfoglalóknál, föllelhető viszont a késő avar korban. Abszolút egyedülálló a korsó 4. medaillonjában látható "győztes fejedelem" ábrázolása. Egyetlen nép kultúrspecifikus vonása sem fedezhető fel benne: a zászlós lándzsa keleti, a levágott fej nyereghez kötözése sztyeppi, a láncpáncél bizánci, a fogoly üstökénél való megragadása római eredetű. (Az arc megfogalmazása viszont rendkívül szuggesztív és életszerű.)
A kincsen látható ábrázolások tehát nem alkalmasak a kor és eredet meghatározására. Akkor viszont mi alkalmas erre? A megoldást az apró jelekben megmutatkozó kapcsolatok feltárása és az elhatároló jegyek számbavétele hozhatja.

Az avarok kincse

Régóta tudott, hogy a kincs néhány edénytípusának kizárólag az avar kori leletek között van analógiája (ivókürt, 22., 23. számú kehely, 8. számú ovális tálka). A pohárkák gyöngysoros díszítésével azonos a kora avar kori fémedényeken fedezhető fel. Két korsó szalagfonatos díszítéséhez hasonló a Kárpát-medencében csak a 7. század második felében fordul elő, az általuk közrefogott keresztmotívum 7-8. századi bizánci emlékeken figyelhető meg, s ugyanebből az időből származnak a rézsútos hálószerkezetbe komponált keresztornamentika, valamint az egyik kincs fülét díszítő pont-vonal ornamentika párhuzamai is. (Az utóbbi - kissé módosítva - megvan néhány másik edényen és 8. századi avar övvereteken is.) Ugyanígy a gyönyörű medaillonos korsón látható kettős ívsor a Kárpát-medencében egyedül a késő avar korban (8. század), a sztyeppén és Bizáncban a 7-8. században fordul elő. A korsók gallérján olyan római és bizánci eredetű, cikkelyekkel negyedelt körök sorakoznak, amilyenek Keleten és a protobolgároknál, valamint a honfoglaló magyaroknál egyáltalán nincsenek meg. Szinte már önmagában is perdöntő jelentőségű egy abszolút egyedi poncfajtának 7. és 8. századi avar övdíszeken - sehol másutt! - való jelenléte. Hasonlóan nagy súlyú az a megfigyelés, hogy az egyik, rossz görögséggel írt feliratos csésze rovásírása magától az ötvöstől származik. (A nagyszentmiklósi rovásírásos ábécé egy olyan feliratéval egyezik meg, amelyik kétségbevonhatatlanul 8. századi avar eredetű.)
Meglehet, a felsorolt avar kapcsolatok nem mindenki számára meggyőzőek. Ám hasonló számú és jelentőségű kapcsolatok sem a protobolgár és honfoglaló magyar, sem a szászánida és közép-ázsiai, valamint korai iszlám fémedényművességben nem fedezhetők fel. Ami az eurázsiai sztyeppét illeti, ott egyáltalán nem találtak a nagyszentmiklósiakhoz hasonló mennyiségű és minőségű nemesfém edényt, saját készítésűt pedig végképp nem.
A kincs etnikai-kulturális helyét az avar kapcsolatok és a más fémedényművességektől való eltérések együttese jelöli ki. Ugyanezért nem szabad túlértékelni a keleti párhuzamokat: hiába szászánida készítmények a "győztes fejedelmet" ábrázoló korsó tipológiailag legjobb párhuzamai és szászánida eredetű az "égi vadászat" jelenetének eredeti képtípusa, míg az "égberagadási jelenet" közép-ázsiai előképre támaszkodik, az ornamentikája már bizánci és avar elemekből tevődik össze, az állatküzdelmi jelenete bizánci ihletésű, a 3-alakú ponca kizárólag az avaroknál fordul elő - ez a keveredés egyedül az Avar Kaganátusban mehetett végbe.
A nagyszentmiklósi kincs 7-8. századi avar ötvösök munkája. Szemmel láthatólag hosszú idő alatt állt össze, a kincsen belül egyik edénynek a másikról történt másolására utaló jegyek is fölfedezhetők.
A Karolingok avarellenes hadjáratai előtt a nyugati és a bizánci történetírókat nem érdekelte a Kárpát-medence. Bizánc figyelmét keleten teljesen lekötötte az arab előrenyomulás, így az északi és a nyugati határán elegendőnek látta a kazár és a bolgár önállósulási törekvések kezelését; mindeközben a 8. század folyamán az egész bizánci történetírás is hullámvölgybe került. A kincs edényein fölfedezhetők olyan jelek, melyek nagy horderejű történeti kapcsolatokról tanúskodnak (bizánci kereszténység a 7. század második felében és valamikor a 8. században, egy remekművű edényke tipológiai egyezése Karoling-koriakkal).
Ugyanígy elképzelhetetlen a kincs egésze komoly bizánci ötvöshagyományok ismerete nélkül; az előttünk álló edények nem születhettek egyszerű másolás eredményeként. Mindehhez nem volt elegendő egy-két kiváló ötvöst szolgálatba állítani, már maga az igény is, fémedényeket készíttetni, rendkívül ritka volt a sztyeppi (eredetű) népek körében. Megtehették volna ezt a vezéreik, anyagilag éppenséggel volt rá módjuk, amint egy-egy hozzájuk vezetett bizánci vagy kínai követség be is számol remekművű aranyedények használatáról a fogadásuk alkalmával. A leletanyag és néhány forrás elejtett megjegyzése viszont mégis egyértelműen arról árulkodik, hogy ez nem vált általánossá a sztyeppi arisztokrácia körében.
Alapvetően más helyzet volt az avaroknál. Náluk a 7. század első felében kialakult az igény saját készítésű fémedények használatára (a keleti sztyeppi vezérek megelégedtek azokkal az idegen eredetűekkel, amelyek alkalomszerűen eljutottak hozzájuk), ami a század második felére a társadalomban elterjedtebbé vált. (Arra nem tudunk választ adni, hogy ez a fejlődés miért szakadt meg a 8. századra, miközben a nagyszentmiklósi kincs nagyobbik hányadát éppen ebből az időből származtatjuk. Elképzelhető, hogy ez a kincs konkrét, egyedi történetében rejlik, amit talán sosem fogunk megismerni.)
Folytathatunk találgatásokat arról, hogy kié lehettek ezek az edények, mikor és miért rejtette el a tulajdonosuk; az avar arisztokrácia kincseivel kapcsolatban mindössze annyit tudunk, amit egy - nyilvánvalóan túlzó - forrásadat kínál: az avarok belső összeomlása után a kagán kincstárát 796 januárjában 15 négyökrös szekéren szállíttatta volna el Erik friuli őrgróf. A Duna-Tisza közi és a dunántúli, felvidéki avar leletanyagtól való eltérései, bizonyos bizánci vonásai alapján azt feltételezem, hogy ez a kincs egy olyan avar részfejedelmi család tulajdona volt (talán másfél évszázadon át tett hozzá, íratott rá valamit a mindenkori tulajdonos), aki a Kárpát-medence keleti vagy déli felén uralkodott, s akinek módjában állhatott olyan exkluzív bizánci kapcsolat kialakítása és fenntartása, melynek köszönhetően kiváló képzettségű fémedényműveseket foglalkoztathatott - ennek lennének ránk maradt nyomai ezek a pompás edények. Kézenfekvő azt feltételezni, hogy az utolsó tulajdonosuk a 795-ben a kagán és a második főtisztséget viselő jugurrus között kirobbant háború kapcsán, vagy az Avar Kaganátusnak 803-ban a végdöfést adó dunai bolgár hadjárat során rejtette el őket. A sorsáról egyértelműen árulkodik, hogy sem ő, sem közvetlen környezete nem tudta újból birtokba venni.

Vissza a tartalomjegyzékhez