SZARKA LÁSZLÓ: Edvard Beneš elnöki dekrétumairól

Németek és magyarok kitelepítése Csehszlovákiából

Az első Csehszlovák Köztársaság két évtizeddel az államalapítás után, 1939. március 15-én megszűnt létezni: a hitleri Németország előbb a müncheni szerződéssel megszerzett szudétanémet területeket, majd egész Csehországot, Lengyelország a lengyel többségű sziléziai vidéket, Magyarország pedig az első bécsi döntéssel visszaadott magyar többségű régiókat foglalta el. Szlovákia előbb autonómiát kapott, majd 1939. március 15-én, Hitler hozzájárulásával, önálló köztársasággá vált. Kárpátalja 1938. októberi autonómiájának pedig a magyar bevonulás vetett véget 1939 márciusában.
Edvard Beneš, Csehszlovákia második köztársasági elnöke lemondott tisztségéről, és október 22-én Londonba távozott. Helyére Emil Háchát választották a második Cseh-Szlovák Köztársaság elnökévé.
A csehszlovák politikai emigrációnak kezdetben három csoportja alakult ki: a Milan Hodza vezette párizsi, a Beneš elnök körül csoportosuló, az egységes csehszlovák állam teljes újrateremtését szorgalmazó londoni emigrációs központ, valamint a Klement Gottwald vezette moszkvai kommunista csehszlovák emigráció. Beneš - aki Csehszlovákia felbomlása után is az ország köztársasági elnökének tekintette magát - 1940 júliusában kinevezte a londoni csehszlovák kormányt, létrehozta a parlamentet pótolni hivatott államtanácsot. Az ideiglenes csehszlovák kormányzatot a nyugati szövetségesek és a Szovjetunió 1940-41 folyamán hivatalosan is szövetséges kormányként ismerte el. A londoni emigráns csehszlovák államigazgatásban Beneš a hiányzó törvényhozói hatalmat - a kormánnyal és az államtanáccsal egyeztetett - köztársasági elnöki rendeletekkel gyakorolta. [...]

A kassai kormányprogram
[...] Moszkva 1943-tól támogatta Beneš elnök háború utáni rendezési terveinek a csehszlovákiai németekre és magyarokra vonatkozó részét. A Németországgal és Magyarországgal háborúban álló Nagy-Britannia a csehszlovák-szovjet szerződés után szintén felkarolta a német kisebbségek eltávolítását szorgalmazó elképzelést. [...]
Beneš Moszkván keresztül érkezett 1945. április 4-én Kassára, ahol másnap meghirdették a kassai kormányprogramot. Ennek VIII. pontja fejtette ki a tiszta szláv nemzetállam megteremtésének tervét: "A cseheknek és szlovákoknak a német és magyar kisebbséggel kapcsolatos szörnyűséges tapasztalatai - hiszen a kisebbségek nagyobbrészt a köztársaság ellen irányuló hódító politika engedékeny eszközének bizonyultak, s közülük elsősorban a csehszlovákiai németek kínálkoztak fel a cseh és szlovák nemzet elleni megsemmisítő hadjáratra - a megújított Csehszlovákiát mély és végleges beavatkozásra kényszerítik."
Alapelvként a kormányprogram a következőket jelölte meg: 1. az 1938 előtt is csehszlovák állampolgársággal rendelkező, lojális és hűséges német és magyar nemzetiségű polgárok büntetlenségét és állampolgárságuk visszaadását, az elmenekült antifasiszta németek és magyarok visszatérésének engedélyezését; 2. a többi német és magyar állampolgárságának megszüntetését és individuális elbírálását, a bűnösök megbüntetését, csehszlovák állampolgárságuk megvonását, és az ország területéről való kitiltását; 3. az 1938 után csehszlovák területre betelepültek azonnali kiutasítását. [...]

Kollektív bűnösség
Edvard Beneš köztársasági elnök 1945. május 14. és 1945. október 27. között 143 dekrétumot bocsátott ki. Ezeket az 1945. október 28-án megalakult ideiglenes csehszlovák nemzetgyűlés 1946 márciusában, visszamenőleges hatállyal törvényerőre emelte. A 143 dekrétumból 13 vonatkozott közvetlenül a német és a magyar kisebbségre, s jó néhány további közvetve szintén tartalmazott olyan rendelkezéseket, amelyek összefüggtek a két kisebbség kollektív bűnösként való elmarasztalásával.
Az 1945. május 19-én kiadott 5. számú elnöki dekrétum "az elnyomás idején végrehajtott egyes vagyonjogi ügyletek érvénytelenségéről, továbbá a németek, a magyarok, az árulók és a kollaboránsok, valamint egyes szervezetek és intézetek vagyoni értékeinek állami kezeléséről" rendelkezett. A dekrétum 4. §-a kimondta: "Állami szempontból megbízhatatlannak kell tekinteni a) a német vagy magyar nemzetiségű személyeket, b) azokat a személyeket, akik a Csehszlovák Köztársaság állami szuverenitása, önállósága, egysége, demokratikus köztársasági államformája, biztonsága és védelme ellen irányuló tevékenységet fejtettek ki."
Ugyanezen dekrétum azt is meghatározta, kit kell német vagy magyar nemzetiségűnek tekinteni. Az 1930. évi népszámlálás nemzetiségi adatai alapján magukat a két kisebbséghez sorolók egésze mellett gyakorlatilag valamennyi két világháború között, a csehszlovák hatóságok által bejegyzett, s így legitim módon működött német és magyar politikai párt és szervezet (így például a parlamenti képviselettel rendelkező Egyesült Magyar Párt) tagságára is kiterjedt a szóbanforgó dekrétumok hatálya.
A nemzeti kisebbségi csoportokat kollektív bűnösként kezelte a többi 12 elnöki rendelet is. Közülük a 12. számú dekrétum a németek, magyarok mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról, a 16. számú pedig a náci, valamint a háborús bűnösök megbüntetéséről, a rendkívüli népbíróságok létrehozásáról intézkedett.

Népbíróságok
A népbíróságok létesítését a Szlovák Nemzeti Tanács 1945. május 15-i rendelete szabályozta. Ennek 1. §-a szerint "fasiszta megszálló"-nak minősült többek közt "az a külföldi állampolgár, aki hozzájárult a Csehszlovák Köztársaság szétrombolásához vagy demokratikus államrendjének megsemmisítéséhez". Ezt a nagyon általános megfogalmazást az 1938-ban német és magyar állampolgárságot szerzett két kisebbségi csoporttal szemben a népbíróságok igyekeztek messzemenően kihasználni, különösen az 1945. augusztus 2-án kibocsátott 33. számú elnöki dekrétum alapján, amely a németektől és magyaroktól - a müncheni szerződés, illetve a bécsi döntés semmisségének ellenére - megtagadta a csehszlovák állampolgárság visszaadását, mi több, azokat a németeket és magyarokat is megfosztotta attól, akik 1938 után továbbra is Csehszlovákia vagy Szlovákia polgárai maradtak.

Belső deportálások, vagyonelkobzás
A dekrétumok közül a 27. számú elnöki rendelet a <O*>belső telepítések egységes rendszeréről, a 28. számú pedig a cseh és szlovák telepeseknek a németek, magyarok, ellenséges elemek földbirtokára és üzemeibe való betelepítéséről rendelkezett.
A szlovákiai magyarok 1945-46. évi csehországi deportálásának jogi alapját az 1945. szeptember 19-i 71. számú elnöki dekrétum teremtette meg, amely az állampolgárságuktól megfosztott személyek munkakötelezettségéről rendelkezett, illetve a 88. számú elnöki rendelet, amely az általános munkakötelezettséget szabályozta.
A német és a magyar kisebbséghez tartozók vagyonát az ellenséges vagyonok elkobzását szabályozó 108. számú elnöki dekrétum alapján lehetett elvenni. A rendelet szerint minden olyan ingó és ingatlan vagyont térítés nélkül el kellett kobozni, amely "a Német Birodalomnak és a Magyar Királyságnak, a német vagy a magyar jog értelmében létezett jogi személyeknek, a német náci pártoknak, a magyar pártoknak, valamint az e rendszerekhez tartozó és velük kapcsolatban álló más egységeknek, szervezeteknek, vállalatoknak, létesítményeknek, személyekből álló társulatoknak, alapoknak és célvagyonoknak, más német vagy magyar jogi személyeknek", továbbá az antifasiszta mivoltát nem bizonyító természetes személyeknek a világháború végén a tulajdonában volt. (Az elkobzott vagyonokból nemzeti újjáépítési alapokat hoztak létre.)
A dekrétumok, illetve a kormányprogram szlovákiai végrehajtását a Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT), valamint a szlovák megbízotti testület, esetenként egy-egy megbízott rendeletei adaptálták. [...]

A német és magyar kérdés "végleges megoldása"
A potsdami szerződés XIII. része csak a lengyelországi, csehszlovákiai és magyarországi németeknek a Németországot megszálló nagyhatalmak által engedélyezett, rendezett kitelepítésére adott lehetőséget. A németek közül az 1945 májusától augusztusig tartó "wilde Vertreibung", "divoky odsun" (vad kiűzés) keretében 750 ezer főt, az 1946-48 közötti transzfer során pedig 2-2,2 millió németet telepítettek Németország amerikai, brit és szovjet zónáiba.
A csehszlovákiai magyar kisebbség felszámolására nagyhatalmi beleegyezés hiányában ötféle lehetősége maradt a csehszlovák hatóságoknak:
- az 1938 előtt magyar állampolgársággal rendelkező 36 ezer személy kiűzése,
- a pozsonyi és kisebb mértékben kassai, komáromi városi magyar népesség lakásainak elkobzása és internálása azzal a céllal, hogy Magyarországra menekülésüket felgyorsítsák,
- belső széttelepítések, ami 1945- 46 telén a csehországi deportálások során kb. 40-45 ezer magyart érintett,
- az 1946-ban beindított reszlovakizációs akció, amely a vagyonelkobzástól és kitelepítéstől való mentesítésnek, valamint az állampolgári jogok megszerzésének a kilátásba helyezésével 350 ezer főnyi magyar tömeget kényszerített arra, hogy "reszlovakizáljon",
- a belső telepítésekkel, a megfélemlített magyarok menekülésével Csehszlovákia 1945 decemberében tárgyalásokra kényszerítette Magyarországot, amely 1946. február 27-én aláírta a lakosságcsere-egyezményt.
Magyar-szlovák lakosságcsere
A magyar kérdés belső megoldási módozataival (csehországi deportálások, vagyonelkobzások, tömeges népbírósági ítéletek stb.) a prágai kormány 1946 februárjában az ún. lakosságcsere-egyezmény megkötésére kényszerítette Magyarországot. Ennek alapján csehszlovák részről annyi magyart telepíthettek át Magyarországra, ahány magyarországi szlovák nemzetiségű lakos hajlandó volt önként áttelepülni a Csehszlovák Köztársaságba. A Magyarország által engedélyezett nagyszabású szlovák propaganda ellenére a magyarországi szlovákok közül mindössze 73 273 fő vállalkozott a Csehszlovákiába való áttelepülésre. Ugyanekkor a csehszlovák hatóságok 1947-48 folyamán kb. 76 ezer szlovákiai magyart jelöltek ki csereként a magyarországi áttelepítésre.
A párizsi békekonferencián az amerikai vétó következtében azonban nem teljesült a csehszlovák békedelegáció azon követelése, hogy a reszlovakizáció és a lakosságcsere után fennmaradó 200 ezer szlovákiai magyart egyoldalúan áttelepíthessék Magyarországra.
"Etnikai homogenizáció"
Az etnikai homogenizációt szolgáló akciók azonban már a békekonferencia előtt megkezdődtek: 1944-45 telén mintegy 30 ezer csehszlovákiai magyar polgári személyt deportáltak kényszermunkára a Szovjetunióba, 1945 nyarán pedig több mint 36 ezer magyart toloncoltak ki szülőföldjéről. (A kitoloncolás elsősorban a bécsi döntést követően felvidéki területekre költöző hivatalnokokat, tanítókat, valamint a pozsonyi, kassai magyarokat érintette. 1945 végén és 1946-47 telén pedig mintegy 45 ezer embert deportáltak Csehországba a kitelepített szudétanémetek helyére kényszermunkára. Több ezer magyart szlovákiai munkatáborokban, illetve koncentrációs táborokban tartottak.)
Reszlovakizáció
Az 1946. júniusi kormányrendelet értelmében a szlovákiai magyarok részt vehettek az ún. reszlovakizációs akcióban, amelynek a Dél-Szlovákiában maradó magyarok elszlovákosítása volt a célja. A jelentkezőknek megígérték, hogy visszakapják állampolgársági jogaikat és szülőföldjükön maradhatnak. A jogaiktól és vagyonuktól megfosztott, a deportálásoktól és kitelepítésektől rettegő szlovákiai magyarok közül 327 ezer ember kérelmezte magyar nemzetiségének megváltoztatását, azaz szlovákká minősítését!
A Szovjetunió közbelép
A Szovjetunió többszöri közbelépésére Csehszlovákia az 1948 februárjában történt kommunista hatalomátvételt követően rövid időn belül lezárta a beneši dekrétumokhoz kötődő kisebbségellenes periódust. Az 1948. október 25-i 245. számú törvény, hűségeskü letétele után, biztosította a magyar nemzetiségű személyek részére az állampolgárság visszaadását.
Magyarország és Csehszlovákia 1949. július 25-én a csorba-tói jegyzőkönyvben megállapodott abban, hogy a Magyarországra kitelepített csehszlovákiai magyarok vagyonának fejében Csehszlovákia elengedi Magyarországnak a békekonferencián megállapított 30 millió dolláros háborús jóvátétel még esedékes részeit. A csehszlovákiai magyarok vagyon- és jogfosztással, valamint kitelepítési fenyegetésekkel kikényszerített reszlovakizációs nyilatkozatait azonban csak 1954-ben érvénytelenítették.

Vissza a tartalomjegyzékhez