NYERS REZSŐ: A hidegháború alkonya
1989. május-1990. május
Mielőtt vázolnám a jelzett időszakkal kapcsolatos politikai emlékeimet, utalni
szeretnék a közvetlen előzményekre, azaz a kelet- nyugati kapcsolatok történéseire
az 1980-as években.
Az 1980-as évek közepétől érzékeltem - a vége felé pedig már világosan láttam
-, hogy érdemi előrehaladás történt a hidegháborús felek viszonylatában. Az
Egyesült Államok kifelé haladt a nehézségekből, maga mögött hagyta a vietnami
kudarc terhét, kikerült iráni politikájának zsákutcájából, túlélte a második
olajválság dollárkrízisét, sikerült a "zöldhasú" milliárdok visszaháramoltatása.
Ugyanezen időben viszont a Szovjetunió szembetalálkozott a hibás brezsnyevi
politika súlyos következményeivel, az afganisztáni kudarccal, a kínai befagyott
kapcsolatoknak a terhével, a szovjet gazdaság és a KGST erőforrásainak a kimerülésével.
Ezt a helyzetet erőpolitikával nem, csak finomra hangolt módosításokkal lehetett
békésen megoldani.
Ebben a különleges helyzetben elsőrendű szerep jutott egyfelől George Bush-nak,
másfelől pedig Mihail Gorbacsovnak, sok függött az ő helyzetfelismerésüktől.
Bush politikai stafétaváltással jutott a főnöki szerepbe, jóval korábban, mint
Gorbacsov, hisz Reagan alelnöke volt, azelőtt ENSZ-nagykövet, CIA-vezető, Kínával
foglalkozó diplomata. A reagani politikai irányt folytatta, de rugalmasabban,
nagyobb figyelemmel Európára. Gorbacsov csak 1978-ban került a szovjet politikai
elitbe, korántsem stafétaváltással. Neki szakítania kellett a politikai kontinuitással,
látványos változást hirdetett, de annak megszervezésére alig volt ideje. Azonos
volt kettejüknél a "bizalomért bizalmat" elv követése, ami végül is
elősegítette a változások békés megvalósulását.
Tájékozódásom az Egyesült Államok Kelet-Európa- politikájáról
1987-től figyeltem fel arra, hogy az Egyesült Államok a kelet-európai kapcsolatokban
Lengyelországot és Magyarországot preferálja Jugoszláviával és Romániával szemben.
Ennek magyarázatát abban láttam, hogy Varsó és Budapest lazított a merev tömbpolitikai
magatartásán, reformarculatot mutatott, nyitottabbá vált a Nyugat felé, s bár
korlátozottan, de tárgyalóképesnek bizonyult a helsinki egyezmény ún. harmadik
kosarának (emberi jogok, kulturális nyitottság) kérdéseiben. 1988 nyarán barátságosan
fogadták Washingtonban Grósz Károlyt, aki Reagan mellett találkozott Bush-sal
is, aki akkor már a republikánusok esélyes elnökjelöltje volt. Bush elnöki beiktatása
után fél éven belül megvalósult az amerikai vezető varsói és budapesti látogatása
(1989. július 9-13.), ahol nyílt és tárgyilagos volt az amerikai magatartás,
összhangot tükrözött a Moszkva-Washington közötti viszony fejleményeivel. A
varsói szerződés néhány országában (NDK, Csehszlovákia, Románia, Bulgária) dermedten
figyelték, mi történik a szovjet, a lengyel és a magyar politikában.
Arra következtettem akkor, hogy a szuperhatalmak korábbi politikai forgatókönyvei
megkérdőjeleződnek, a politikai játszma pedig lehetőséget nyújt a manőverezésre,
a sakktáblákon folyó középjátékhoz hasonlóan.
1989 májusában értesültem egy brüsszeli politikai tanácskozásról, melyet a brüsszeli
CEPS (Centre for European Policy Studies = Európai Politikai Tanulmányok Központja)
és a washingtoni CSIS (Centre for Strategic and International Studies = Stratégiai
és Nemzetközi Tanulmányok Központja) rendezett a kelet-nyugati viszonyról és
a perspektíváról. Korreferátorok voltak: Wörner NATO-főtitkár, Delors EGK-elnök
és Brzezinski. Ők úgy értékelték az akkori helyzetet, hogy a Szovjetunió lényegében
"politikai fegyverszünetet" akar elérni, közben csökkenti ideológiai-politikai
ellenőrzését szövetségesei felé, de új együttműködésnek nem alakult ki a rendje
és a módja. Ebből eredően a nyugati politika irányát egy hármas célcsoportban
körvonalazták:
- támogatni a békés változásokat lengyel, magyar és csehszlovák viszonylatban,
elejét véve a robbanásveszély kialakulásának, ami esetleg szovjet beavatkozáshoz
vezetne;
- elősegíteni azt, hogy a Varsói Szerződés ideológiai alapú közösségből geopolitikai
érdekszövetséggé váljon (Brzezinski fogalmazása), amit a Nyugat konstruktív
partnernek tekinthetne;
- a kelet-nyugati "alkufolyamatot" úgy kezelni, hogy a kelet-európai
politikai engedményeket a Nyugat gazdasági-műszaki kedvezményekkel kompenzálja.
A magam részéről akkor a helyzetértékeléssel egyetértettem, a nyugati politika
körvonalazott céljait reálisnak tekintettem.
Bush elnök varsói és budapesti látogatása hasonló szellemben zajlott, és sikeresnek
volt mondható. Budapesten hangsúlyozta, hogy a magyar-amerikai viszonyt az amerikai-szovjet
kapcsolatokkal összefüggőnek tekinti, a magyar belpolitika alakulásával összefüggésben
semlegesnek nyilvánította magát, ugyanakkor félreérthetetlen utalásaiból az
is nyilvánvaló volt, hogy Amerika nem előlegezi meg a politikai változást egy
nagyszabású gazdasági segéllyel.
A szovjet politikai stratégia 1989-ben, és ami abból látható volt
Miután az MSZMP utolsó elnöke lettem 1989-ben (1989. május 8.), majd az MSZP-nek
is (1989. október 7.), négyszer találkoztam Mihail Gorbacsovval, kétszer a Varsói
Szerződés hivatalos, majd bizalmas tanácskozásán, kétszer pedig hatszemközti
megbeszélésen. Tudatában voltam, hogy drámai helyzetben folytatja erőfeszítését
a Szovjetunió átalakítására, a szocializmus korszerűsítéséért, és egy történelmi
kiegyezésért az ötvenéves hidegháború végleges befejezésére. Temperamentumos,
de higgadt modorú ember benyomását keltette, aki a nehéz helyzetekben sem veszítette
el bizakodását a megoldásban. Számomra szimpatikus volt, de azért bujkált bennem
némi kétely is, vajon mit hoz a jövő, hisz a történelemben mindig munkál egyfajta
"fel nem ismert törvényszerűség", amit a köznyelv véletlennek nevez.
A gorbacsovi szovjet stratégiának szerves része volt az időben már a visszavonulás
a teljesíthetetlen elkötelezettségektől: a fegyverkezési verseny kényszerétől,
az afganisztáni erőpolitikától, a harmadik világ forradalmasodásának az elősegítésétől,
vagyis mindattól, ami a brezsnyevi politikának fontos rekvizítumát képezte.
Ez a stratégia egy demokratikusabb, békésebb kommunizmust ígért a világnak,
ezzel lett Gorbacsov népszerű a nyugati féltekén.
A gorbacsovi elgondolások egyike a "közös Európa Ház" jelszavában
fejeződött ki, ami pozitív üzenet volt a nyugati szféra felé, mégis amolyan
követők nélküli jelszó maradt. Maga Gorbacsov gyakorlatilag egy második helsinki
találkozóban akarta realizálni a továbblépést, de ehhez csak az olasz vezetőket
sikerült megnyernie. A valóságban Nyugat-Európa egyesülése ekkor már gyorsuló
ütemre váltott, míg Kelet-Európa a dezintegrálódás felé haladt.
Kelet-Európa vonatkozásában szovjet stratégiáról nem lehetett beszélni, mert
a Brezsnyev alatt "vasba öltözött forradalmárok" koncepcióját Gorbacsov
már feladta, a fellazult szövetségben csupán a mindennapi praxisnak jutott hely.
A peresztrojka és a glasznoszty kevés volt hívó szónak ebben a szférában, a
lengyelek és a magyarok szimpatizáltak a szocializmus megújításával, de ugyanez
valóságos lázítási felhívásként hangzott a pankowi, prágai, bukaresti és szófiai
keményvonalas vezetőknek, akiket csak a népi elégedetlenség tudott kimozdítani
a hatalomból a moszkvai passzivitás mellett. Magyarország előnyeit látta ennek
a helyzetnek, Gorbacsov szimpatizált a magyar politikával, a rendszerváltás
tényét is elfogadta.
A Szovjetunió ázsiai politikáját 1989-ben még erősen terhelte az afganisztáni
kudarc, hiszen polgárháború dúlt a magas hegyek között. Gorbacsov még a máltai
találkozón is szorgalmazta Bush-nál, hogy együttes erővel békítsék össze az
iszlámot elfogadó kabuli vezetést és a mudzsahed vezetőket, de az amerikai elnök
ezt nem vállalta. (Akkor még nem tudhatta, hogy ezzel milyen gondot okoz 12
év múlva saját fiának és Amerikának.)
Gorbacsov céljai között ugyan késve, de 1988-tól helyet kapott a Kínával való
együttműködés újrateremtése az új helyzetben, új módon. Emellett a cél mellett
még a Tienanmen téri tragikus események után is kitartott. De hát Tengék akkoriban
jobban az amerikai viszonylat felé fordultak, annál is inkább, mert a Csendes-óceán
túlpartján már Nixon óta nagy figyelemmel forgatták az ún. "kínai kártyát".
A máltai találkozó, intermezzo a hidegháború végjátékában
A máltai találkozóra készülve Gorbacsov 1989. december elsején összehívta a
Varsói Szerződés politikai képviselőit Moszkvába, ahol december 4-én a máltai
találkozóról adott információt. Elküldte egyidejűleg a szovjet álláspont vázlatát,
négy pontban összefoglalva. Ezek pedig:
1. Minden népnek szuverén joga saját fejlődési útjának a megválasztása;
2. A konfrontációs politika megszüntetése, a fegyveres erők ésszerű csökkentése;
3. Összeurópai párbeszéd eredményeként eljutni egy második helsinki egyezményhez;
4. Megőrizni az európai stabilitás alapjait, ennek része az NDK önálló létezése.
Gorbacsov beszámolójában hangsúlyozta a bizalmi viszony erősödését a találkozón,
továbbá azt, hogy egyetértésre jutottak a fegyverzetcsökkentésben, a helsinki
folyamat folytatásában, a katonai tömbök politikai kérdésekre orientálásában.
Vitatott maradt az, hogy Európát a nyugati értékrend szerint (Bush nézete),
avagy párhuzamos értékrendek szerint (Gorbacsov nézete) kívánatos egyesíteni.
Az NDK kérdésében erősen különböző, de nem végletesen ellentétes nézetek szembesültek:
Gorbacsov szerint a két német állam még nem egyesíthető, Bush szerint számolni
kell a németek erős érzelmeivel, de a gyors megoldást nem szabad erőltetni.
Végül is az a következtetésem, hogy Málta jelentős közbenső állomása a hidegháború
megszűnésének.