GLATZ FERENC: Széchenyi és művének értelmezése
Gróf Széchenyi Istvánról film készült. Örömmel hallottuk a hírt, hiszen a "legnagyobb
magyar" élet- és világszemlélete a História szerkesztésében kezdettől fogva
vezetett bennünket.
Elfordulni a zajos napi pártpolitikai küzdelmektől, amelyek a szovjet megszállás
idején szűk teret kínáltak a nemzeti érdekek képviseletére. Inkább a közösség
erőkifejtő képességét fokozni, a nemzetmegtartás programját követni. Ahogy Széchenyi
is tette az 1830-40-es években. Akkor, a reformkorban ez a program jelentette:
a világ élenjáró szellemi áramlatait honosítani meg a Duna völgyében. Új közösségi
fórumokat teremteni, Nemzeti Kaszinót, Akadémiát, lóversenyt, egyleteket, amelyek
a polgári nyilvánosságnak, a társalkodásnak, a véleménycsiszolásnak fórumai
lehettek. Akkor ez a program a közösség életét hosszú távon meghatározó célok
követését jelentette: gőzhajózást, folyószabályozást, hídépítést. Akkor mindez
nemzetmegtartó program volt. Jelentette: szembefordulni a közvéleményt alapvetően
befolyásoló "szalmaláng" hazafisággal, szembefordulni a szakértelmet
a nemzeti demagógiával pótló parlagias közgondolkodással. A negatív programok,
mások szidalmazása helyett pozitív nemzeti programot adni: építeni, alkotni,
új szervezeteket létrehozni, nyelvet művelni, a népet gazdálkodni tanítani,
modernizálni a középosztályt. Hogy a közösség életereje, értelmi és anyagi színvonala
emelkedjék. Megbecsülni a szívós napi szorgalmas munkát. Erkölcsi - szellemi,
érzelmi - polgárosodás...
Történészként tudjuk: akkor - a reformkorban s nemegyszer később is - ez a program
részben arisztokratikus társadalomszemléletet, társadalomszervezési gyakorlatot
is hordozott, "elitista" politizálási gyakorlatot jelentett. A "modern"
- akkor már az ipari forradalom kibomlásának, az ipari tömegtársadalom kialakulásának
korában - a társadalmat mozgósító, a politikának demokratikus intézményeket,
politikai pártokat teremtő aktivitás volt. Széles politikai nyilvánosságot,
tömeges politizálást kívánt teremteni, mind több embert mozgósítani a politikai
döntésekhez. Vezéralakja Kossuth Lajos és az ifjúság lett az 1840-es években,
amely irányzattól a "Gróf" oly idegenkedve fordult el.
Kétségtelen, hogy ez a program nem ütközött naponta az akkori hatalom, a Habsburg-adminisztráció
erőivel. Sőt, az akkori adminisztráció értelmes tagjait esetenként elismerték,
segítették: a hatalom tehetséges helyi képviselője, József nádor éppúgy segítette
a Széchenyi-akciókat, mint az adminisztráció sok tucat felvilágosult tagja,
vízmérnök, gazdász, igazgatási szakember. Akik a pillanatnyi politikai hatalomtól
függetlenül, szakmai vagy nemzeti elkötelezettségből pártolták a széchenyista
programot.
És kétségtelen, hogy ez a program Széchenyi fejében ütközött a nemzeti polgárosulás
másik, "modern" irányzatával, azzal, amelyik a politizálást "társadalmasítani"
kívánta. Ez a politika a hatalom megragadására szólított fel, és az államhatalom
eszközével kívánta a polgárosulás céljait elérni. A kialakuló új polgári nyilvánosságot
eszközként használta fel. Ez volt Kossuth programja. Amelyik természetesen naponta
ütközött hangos politikai csatákban, a kormányhatalommal... Nem is a politika
elvi céljaiban, hanem az eszközökben, a célhoz vezető utak megválasztásában
voltak kibékíthetetlen ellentétek Kossuth és Széchenyi álláspontjai között...
Széchenyi életművét az elmúlt másfél évszázadban különböző hangsúlyokkal idézték.
És különböző célokkal. Programértékű volt a századfordulón és a két világháború
között is. Hol magukat "konzervatív", hol magukat "haladó"
politikai vagy értelmiségi irányzatok, csoportok tűzték ezt zászlajukra. Hol
a harsány, szavazatnyerésre összpontosító pártpolitizálástól elzárkózó irányzatok
emlegették szellemi ősükként. Program volt az 1980-as években éppúgy, mint program
ma is. (Akkor is mást jelentett, és ma is.)
A történészek egy része pedig kimondta az ítéletet: az 1830-as években Széchenyi
volt a korszerű, az 1840-es években Kossuth.
Mi másként látjuk Széchenyit és szellemi örökségét. Mi a politikát a közösségi
dolgok elvszerű vitelének, az ügyek intézésének szakszerű tevékenységeként fogjuk
fel. (A politikát - ilyen értelemben - azonosítjuk a klasszikus demokrácia "közéletével".)
A politikai (közéleti) tevékenységnek - szerintünk - két szintje van. Egyik
szintje: a "pártpolitika", másik szintje: a "civil politika".
A pártpolitika a politikai hatalom megszerzéséért és az adminisztráció kézbe
vételéért folyik. A civil politika célja: a közösség sorsát hosszú távon meghatározó
folyamatok feltárása és megoldásukra javaslatok kidolgozása. (Ezt nevezték,
nevezik sokan "össztársadalmi", "nemzeti" érdekek követésének.)
Témái: hogyan alakul a társadalom műveltségi, fizikai-egészségi és lelki állapota,
a termelési eljárások folytonos modernizálása, a lokális és globális közösségek
viszonya stb. Ezek a témák szerepet kaphatnak természetesen a pártpolitika programjaiban
is. Sőt, fontos, hogy a pártpolitika is állást foglaljon a közösség ezen "sorskérdéseiben".
A pártpolitika ugyanis az adminisztratív hatalom birtoklásáért folyik, és a
hatalom (a politikai adminisztráció) erős eszköz a hosszú távú "össztársadalmi",
"nemzeti" programok befolyásolására. Megvalósítására vagy megakadályozására.
Ezért a politika e két szintje - szerintünk - szükségszerűen éljen együtt. A
deformitás az - szerintünk -, ha az egyik szint teljesen maga alá nyomja a másikat.
(Ez történik a 20. században Európában, amikor a pártpolitika - egypárti vagy
többpárti politika - teljesen maga alá gyűrte a hagyományosan gyenge civil politikát,
így az egész "közélet" azonossá válik a pártpolitikával.)
Széchenyi életműve a "civil politizálás" hagyományát őrizte meg számunkra.
Ő maga nem ismerte fel, hogy az általa kialakított és művelt "civil politizálás"
nem zárja ki a "pártpolitizálást". (Mint ahogy Kossuth soha nem vitatta
Széchenyi programjainak időszerűségét.) De kimunkált egy modern politikai gyakorlatot
- irodalmi formába leírta saját akcióit -, és ezzel az utókorra is hagyományozta
a közösségi cselekvés egy formáját.
Ma a magyar és az európai társadalmaknak olyan döntéseket kell hozniuk, amelyek
évszázadra határozhatják meg sorsunkat. Szükség van tehát a civil politizálás
új formáinak kialakítására. Az információs társadalom kialakulása, az újabb
ipari-technikai forradalom, az emberi érintkezési rendszerek átalakulása, a
termelés, a kereskedelem és a polgárok mozgásának globalizálódása új életkörülményeket
teremt az egyén és a lokális közösség számára. Ki fogja ezeket a lehetőségeinket
felmérni, a helyi érdeket megfogalmazni és reális ismeretek birtokában összhangba
hozni a világ új lehetőségeivel és kényszerkörülményeivel? Olyan kérdések ezek,
amelyekhez hasonló nagyságrendű "sorskérdések" a reformkor nemzedékét
és mindenekelőtt Széchenyit foglalkoztatták. Olyan típusú kérdések, amelyek
megválaszolására a napi politikában szükségszerűen elmerülő pártpolitikusok
egyedül nem vállalkozhatnak. Sok széchenyistára van szükség! Nem szembeszállni
a napi politika küzdőterének gladiátoraival, a pártpolitika professzionista
művelőivel. Csak megértetni velük, hogy helytelen, ha a pártpolitika maga alá
temeti a civil politizálást, az egész közéletet. A pártpolitika mellett vissza
kell állítani - inkább megteremteni - a civil politizálás becsületét. A közélet
(a politizálás) két egyenlő értékű részéről van ugyanis szó. Ez a mi Széchenyi-értelmezésünk.
2002-ben Széchenyi-filmet mutatnak be. A politika Széchenyi-tervet hirdet. Azután
jön a nagy vitapartner, Kossuth születésének 200. évfordulója. Ez is 2002- ben.
Kossuthé, aki Széchenyit a "legnagyobb magyar"-nak nevezte, s aki
a modern pártpolitikai kultúra meghonosítója volt Magyarországon. S így került
szembe Széchenyivel. (Mi mindig sürgettük egy köztér kialakítását, ahol Széchenyi,
Kossuth, na és a királyi származás ellenére is polgári adminisztrátor, József
nádor főherceg, valamint a bölcs politikai konszenzus képviselője, Deák Ferenc
"azonos nagyságú" szobrot kapna.)
Az alábbiakban két Széchenyi-tárgyú írást közlünk. Fónagy Zoltán kérésünkre
a mindennapok Széchenyijét mutatja be, a másik írás egy 1991-ben megjelent,
majd 2001-ben újrakiadott Széchenyi- monográfia bevezetője. Szerzője Csorba
László.