GLATZ FERENC: Kitelepítések, kollektív felelősségek
Amásodik világháború végén mintegy 10 millió embert kényszerítettek Közép-Kelet-Európában
hazájának elhagyására. Erőszakkal kitelepítették őket "abba az országba,
ahol többséget képeztek". Az indok: az etnikai kisebbségek állandó, "zavart
keltő" tényezők az államéletben. Közép-Kelet-Európában ilyen tényezőnek
minősítették a kisebbségben élő németséget Lengyelországban, Csehszlovákiában,
Magyarországon, Jugoszláviában és ilyennek a térségben 1920 után kisebbségbe
került magyarságot. Őket mint a világháború kirobbanásának egyik okát jelölték
meg. A cél: etnikailag homogén nemzetállamokat hozni létre a térségben. (Ezért
került sor, a németeken kívül, a magyarországi szlovákok kitelepítésére, "lakosságcsere"
keretében.) Az elvi alap mindezekhez: a kollektív felelősség. Aki magát német
vagy magyar nemzetiségűnek nevezte, azt, mint a háború előidézéséért együttesen
felelős elemet, nemkívánatos személynek nyilvánították.
Már a kitelepítés megindulásának első hónapjaiban látszott, hogy ezek az akciók
nem érik el céljukat: a közép-kelet-európai térség államainak sok etnikumú mivoltát
nem tudják felszámolni. És az első hónapok után látszott az akciók embertelensége:
évszázadok óta honos családokat, falvakat raktak vagonokba vagy kényszerítettek
gyalogútra hirtelen összekapkodott, legszükségesebb holmijukkal. Ám már az első
hónapok után világossá lett: a kollektív felelősség elve alkalmazhatatlan és
emberileg igazságtalan. Alkalmazhatatlan, mert nem minden német származású személy
volt a fasiszta német állammal szimpatizáló szervezetek tagja, sőt éppen a harcosan
antifasiszta szociáldemokrata szervezetekben játszott vezető szerepet a német
származású szakmunkás réteg. Emberileg igazságtalan volt, mert egyéneket tett
származás alapján felelőssé egy másik állam politikai vezetésének bűneiért.
(Ugyanez vonatkozott a trianoni határokon túl élő magyarságra.)
1949 után meg is szűnt a kitelepítés, az etnikai kollektív felelősség őrülete.
(Noha a szociális és vallási kollektív megkülönböztetés a proletárdiktatúrában
Közép-Kelet-Európában ekkor kezdődött.) Mégis a kitelepítések kudarcáról, a
"rossz bosszú"-ról hallgatott, és máig igyekszik hallgatni Európa.
Amíg éltek és élnek a kitelepítettek érintettjei, addig a kérdéskör emlegetését
"konfliktusforrás"-nak tekintik a politikai vezetők. Nem beszélve
az esetleges kárpótlások ma már megoldhatatlannak látszó jogi-anyagi konfliktuskeltő
voltáról.
A magyar történetírás az elsők közé tartozott, amely szembenézett e történeti-politikai
konfliktussal. A História (és a hozzánk közel állók, mint volt professzorunk,
Balogh Sándor) az 1980-as évek elejétől számtalan tanulmányban tárgyalta mind
a német, mind a magyar (és a szlovák) kényszerkitelepítések témáját. Megfogalmaztuk:
a kitelepítés embertelen és emberiség elleni bűntett; a kollektív felelősség
elve nem egyeztethető össze az európai emberi jogi normákkal; a német és magyar
kisebbségek térségbeli szerepére ütött bélyeget fel kell törni; az Európai Unió
kiterjesztési folyamata nem lehet eredményes addig, amíg az etnikai konfliktusokat
korszerű kisebbségpolitikával nem oldják fel.
Az európai történetírás lassan-lassan kimozdul a háború során kelt németellenes
gondolati keretekből. De a politika termeiben az asztal alá söpörték e fél évszázados
konfliktust. Ellentét van a történészek és a politikusok magatartása között.
Ez azt is jelenti, hogy a politikai összecsapásokban rendre megjelenik a "német
kérdés" vagy a "magyar kérdés" mint megoldatlan történeti vagy
aktuális kisebbségi kérdés. És a politikusok természetesen minden olyan kérdéskört
szívesen tűznek napirendre, amely emlegetésével szavazatokat lehet nyerni.
Így történt legutóbb is: a német politikai választások egyik "mellékhadszínterén"
felemlegették a máig - akár csak szóban is - lezáratlan szudétanémet kérdést.
Azt, hogy 1945 után 3 millió németet kényszerítettek Csehország elhagyására,
ősi szálláshelyük, házaik feladására
Bármit mondanak is a politikusok egyik vagy másik oldalon, a társadalomnak tudomásul
kell vennie: feloldatlan, lefojtott ellentétek meglepetésszerűen törhetnek a
felszínre. S a hibásak nem az egyszerű emberek, most már nem is a történészek,
hanem azok a politikusok, akik azokban a bizonyos termekben élnek, ahol a társadalmi
konfliktusokat a szőnyegek alá söprik.