FÓNAGY ZOLTÁN: Széchenyi István (1791-1860)
A magánember
Széchenyi alakját, arcát, öltözetét számos ábrázolás örökítette meg az utókor
számára, képben és szóban egyaránt. A képek megőrizték a fiatal katonatisztet,
a tekintélye és alkotóereje csúcsán álló férfit éppúgy, mint a döblingi remetét.
Az ábrázolások többnyire a tekintélyelvű társadalom elvárásaival összhangban
jelenítik meg a nagy vagyonú, tiszteletre méltó nevet viselő arisztokratát:
díszmagyarban, karddal, kitüntetésekkel, az örökkévalóságnak szánt pózban. Fennmaradtak
azonban olyan rajzok, karikatúrák és vízfestmények is, amelyek ehhez a méltóságteljes
képhez képest disszonánsaknak tűnnek: egy feltűnő színű, mintájú vagy formájú
ruhadarab, vagy a modern utcai ruha és a lovaglás együtt valami bizarrságot
kölcsönöz némely ábrázolásának. Pedig a leírások szerint inkább ilyen ruházatban
lehetett látni.
Jobbára elegáns nyugati ruhát viselt, cilinderrel vagy széles karimájú kalappal,
sétapálcával vagy esernyővel. Az öltözékével a nyugat-európai - mindenekelőtt
az angol - arisztokrácia szellemi világához való tartozását hangsúlyozta, miként
más szokásában (szivarozás, sportrajongás). Ugyanakkor a romantika egyéniség-
és eredetiségkultusza is tetten érhető öltözködésének extravagáns vonásaiban,
amelyekkel a szabályok felett állását is hangsúlyozta. Gyakran hordott - a korabeli
illemszabályok szerint - nem összeillő darabokat: magyar díszruhához európai
szabású nadrágot, kardhoz esernyőt. A pesti utcákon feltűnést keltettek ruháinak
túlságosan élénk színei is: sárga galléros zöld kabátja, pepita öltönyei, hatalmas
kalapjai, magas szárú lakkcsizmája. [...]
A javakorabeli férfit szavakkal Kemény Zsigmond örökítette meg legérzékletesebben.
"Széchenyi erős, de nem athletai, magas, de nem túlemelt alakú férfiú volt,
a legarányosabb növéssel, hajlékony tagokkal, jól formált mellel, edzett karral
és közép nagyságú napsütött kezekkel. Orcája miatt, mely széles és eléggé telt
vala, inkább látszék testesnek, mint szikárnak; bár valósággal, ha nem is sovány,
de kövérségre legkevésbé sem volt hajló. Arcbőre sötétsárga, rézvörös színezettel.
Homloka széles, magas, gondolkodó és redőkbe vont; felső része [...] oly domború,
oly teljes és széles átmérőjű, minő igen ritkán látható. "Hullámos, fekete
haj keretezte az arcot (amely csak a döblingi években ritkult meg), bajusz,
szakáll - de kiborotvált áll - volt állandó tartozéka az arcképnek. Különösen
feltűnőnek találta Kemény - de a gróf maga is - a "sűrű, nagy szálú, szögletes
ívű és egymásba folyó két szemöldöt, mely annyira komor és annyira kivételes
vala, hogy maga a gróf is élceket csinált reá, s népszerűsége egyik akadályának
mondá". Arckifejezésén - ha nem használta éppen igen élénk mimikáját -
a "gunyor és a fásultság" hagyta rajta leginkább lenyomatát.
Az 1830-40-es években megjelenésének fontos eleme, aktivitásának jelképe volt
az a nagy barna bőrtáska, amelyben egy csomó iratot cipelt magával állandóan.
[...]
Ha az üres tekintélyőrzéssel nem törődött is, a valódi igényességre (higiénia,
kulturált viselkedés, öltözködés) nagy súlyt fektetett nemcsak a maga, hanem
a környezetében lévők esetében is. Viszolyogva örökített meg naplójában egy
fiatal arisztokratákból álló vadásztársaságot, amely "átöltözködés nélkül,
mocskos kézzel, vizes lábbal, kiizzadtan" ült asztalhoz.
Jellemző volt ez az igényesség a szűkebb és tágabb tárgyi környezetével szemben
is. Gyakori utazásai során ugyan gond nélkül tette túl magát a megszokott kényelem
hiányán - valószínűleg az intellektuális tevékenység: az ismeretszerzés vagy
a szervezőmunka olyan mértékben lekötötte figyelmét, hogy szinte észre sem vette
a mostoha körülményeket al-dunai vagy keleti útjain, illetve elviselésüket egyfajta
sportteljesítménynek tekintette -, ám otthonai berendezésére nagy gondot fordított.
1820 és 1848 között ideje zömét Pesten töltötte, rövidebb pozsonyi és nagycenki
tartózkodásokkal, al-dunai utakkal tarkítva. Eleinte szállodában lakott, majd
a belvárosi Brudern-házban bérelt lakást. [...] Innen a Diana fürdő épületébe
költözött át 1827-ben. [...] Leghosszabb ideig - már családos emberként - a
Rakpiacon (ma Roosevelt tér) álló Ullmann-házban lakott (az ún. Spenót-ház helyén),
ahonnan állandóan szemmel kísérhette a Lánchíd építését. [...]
Környezeti igényesség terén igyekezett jó példával járni elöl: nagycenki kastélyába
- ahol egyébként elég kevés időt töltött - egy vidéki angol lord otthonát plántálta
át. Noha eleget tett a reprezentációs elvárásoknak is - a parkettát Bécsből,
a bútorokat Angliából hozatta -, a fényűzés helyett a modern komfortra és kényelemre
fordított nagyobb gondot (pl. a "vízrejtek", a WC beszerzésére, amelyet
előbb szereltek fel Cenken, mint a bécsi Burgban). A döblingi lakhelyéről készült
képek már inkább egy bogaras öregember lakóhelyét mutatják, ottani ruházatában
pedig a törökös motívumok: hosszú orrú sárga cipő, fezszerű fejfedő, bő nadrág
kerültek előtérbe.
A cenki kastély felújítása kapcsán meg kell említenünk Széchenyi egyik "polgárerényét",
a takarékosságát. Személyesen foglalkozott a szobafestés költségeivel, több
helyről kért árajánlatot a szőnyegleszorító rézrudakra, intézkedett, hogy a
szőnyegeket ne tegyék fel a "pökőládák" kihelyezése előtt.
Ugyanakkor nem tért, nem térhetett ki a társadalmi rangja által megkövetelt
reprezentációs kötelezettségek elől. (Ahogy Wesselényi fogalmazta: a drága két
betű - a gr. és br. - zsarnokságától nem szabadulhatott.) A közlekedéssel, sporttal
kapcsolatos kiadásoknál (istállóiban 10 kocsihoz és 30 hintóhoz való ló állt
a hátaslovakon kívül, hajókat, csónakokat pedig Angliából is hozatott a Fertő-tóra
meg a Dunára) valószínűleg nem a reprezentációs kötelezettség volt a döntő,
hanem a szenvedélyes érdeklődés.
Nem a takarékosság, hanem inkább az önfegyelem és a munkás aktivitás adott
bizonyos polgáriasult jelleget Széchenyi étkezési szokásainak. Evés közben is
gyakran felugrott s íróasztalához rohant feljegyezni valamit, vagy elővette
zsebkönyvét. (Naplójának állandó témája testi állapotának aprólékos megfigyelése,
bajainak - hipochondriába hajló - részletességű rögzítése.)
Kifejezetten modern polgári vonásokat mutat Széchenyi időhöz való viszonya,
a magára parancsolt szigorú időfegyelem. "A kötelesség, mit komornoka legpontosabban
teljesített, a felköltés volt. Órája mindig másodpercre egyezett komornoka órájával,
s minden nap fél négykor felköltette magát álmából s elhagyta ágyát", akármilyen
későn feküdt is le. Ugyanakkor - betegesen végletes kedélyhullámzásainak engedve
- nappalait már a hiperaktív tevékenység és a depresszív passzivitás váltakozása
jellemezte.
Családi életében a hagyományos patriarchális családmodell elemei és a modern szerelmi házasság - bizonyos emancipációs jelenségekkel fűszerezve - jellemzői egyaránt fellelhetők voltak. A hagyományos társadalomra jellemző, népes főúri háztartásban 17 felnőttnek és 6 gyermeknek terítettek ebédhez az 1840-es években, ha mindenki otthon volt. Felesége, Seilern Crescance grófnő. [...] Feleségét viszont egyenrangú szellemi társként kezelte, aki egyes vállalkozásaiban nemcsak az oldalán reprezentált, hanem némi önálló szerephez is jutott (pl. az Újépület melletti sétatér létrehozása során). [...]
Végezetül - családi élete, lakása, asztala után - pillantsunk bele a gróf zsebébe is! [...]
Az 1820-as évek második felében saját gazdaságát tekintette modernizációs elképzelései
kísérleti terepének - ám a különböző szempontok (így a gazdálkodás racionalizálása
és a szociális érzékenység jobbágyaival szemben) összeegyeztethetetlennek bizonyultak.
Erkölcsileg kényelmetlennek, ráadásul a vagyonhoz képest igen alacsonynak érezve
a feudális földbirtokból eredő jövedelmet, szabadulni igyekezett a zavaros úrbéri
viszonyokkal járó vesződségtől. 1833-tól birtokai nagyobb részét eladta testvéreinek;
a vételár egy részét életjáradék formájában kötötte ki, ami évi 30 ezer forint
biztos jövedelmet jelentett neki.
Széchenyi már az 1820-as években megkezdte vagyonszerkezetének átalakítását,
modernizálását. [...] A harmincas évek elejétől életcéljává vált, hogy pályája
végére vagyonának fele a gazdaság modern szektoraiban realizálódjon.
1850-ben leltárba vett vagyonában 373 ezer forint értékű értékpapírt találtak.
Az összeg kétharmada az Első Duna Gőzhajózási Társaság részvényeiben feküdt,
de 110 ezer forinttal volt érdekelt élete jelképértékű művének, a Lánchídnak
a beruházásában is. Ehhez képest kisebb tételnek számított a József Hengermalom
29 ezres részvénypakettje, valamint érdekeltségei a körmöci kőedénygyárban,
a kőszegi posztógyárban, a pesti cukorfinomítóban és a budai alagútépítő részvénytársaságban.
Persze időközben megfordultak kezén más értékpapírok, így francia, angol és
osztrák államkötvények is.
Széchenyi, aki Pest-Buda fővárossá válásának egyik legaktívabb előmozdítója
volt, nem kis összeget fektetett itteni ingatlanokba. 1833-45 között több házat
és telket vásárolt (és eladott) Pesten és Budán, s a Lipótvárosban - a mai Szabadság
tér déli oldalán - épített hatalmas bérház tulajdonosaként pesti háziúr is volt.
*
Széchenyi tehát - aki már programadó munkájában, a Hitelben kiállt azért, hogy
a születés és rang presztízsét, valamint a hivalkodó reprezentációt mindenek
fölé helyező rendi társadalomban értékként jelenjen meg a polgári társadalom,
illetve a kapitalista gazdaság haszonelvűsége, haszonkeresése - magánemberként,
"homo oeconomicusként" hitelesen ültette át a gyakorlatba elméleti
programját.