FÓNAGY ZOLTÁN: Széchenyi István (1791-1860)

A magánember
Széchenyi alakját, arcát, öltözetét számos ábrázolás örökítette meg az utókor számára, képben és szóban egyaránt. A képek megőrizték a fiatal katonatisztet, a tekintélye és alkotóereje csúcsán álló férfit éppúgy, mint a döblingi remetét.
Az ábrázolások többnyire a tekintélyelvű társadalom elvárásaival összhangban jelenítik meg a nagy vagyonú, tiszteletre méltó nevet viselő arisztokratát: díszmagyarban, karddal, kitüntetésekkel, az örökkévalóságnak szánt pózban. Fennmaradtak azonban olyan rajzok, karikatúrák és vízfestmények is, amelyek ehhez a méltóságteljes képhez képest disszonánsaknak tűnnek: egy feltűnő színű, mintájú vagy formájú ruhadarab, vagy a modern utcai ruha és a lovaglás együtt valami bizarrságot kölcsönöz némely ábrázolásának. Pedig a leírások szerint inkább ilyen ruházatban lehetett látni.
Jobbára elegáns nyugati ruhát viselt, cilinderrel vagy széles karimájú kalappal, sétapálcával vagy esernyővel. Az öltözékével a nyugat-európai - mindenekelőtt az angol - arisztokrácia szellemi világához való tartozását hangsúlyozta, miként más szokásában (szivarozás, sportrajongás). Ugyanakkor a romantika egyéniség- és eredetiségkultusza is tetten érhető öltözködésének extravagáns vonásaiban, amelyekkel a szabályok felett állását is hangsúlyozta. Gyakran hordott - a korabeli illemszabályok szerint - nem összeillő darabokat: magyar díszruhához európai szabású nadrágot, kardhoz esernyőt. A pesti utcákon feltűnést keltettek ruháinak túlságosan élénk színei is: sárga galléros zöld kabátja, pepita öltönyei, hatalmas kalapjai, magas szárú lakkcsizmája. [...]

A javakorabeli férfit szavakkal Kemény Zsigmond örökítette meg legérzékletesebben. "Széchenyi erős, de nem athletai, magas, de nem túlemelt alakú férfiú volt, a legarányosabb növéssel, hajlékony tagokkal, jól formált mellel, edzett karral és közép nagyságú napsütött kezekkel. Orcája miatt, mely széles és eléggé telt vala, inkább látszék testesnek, mint szikárnak; bár valósággal, ha nem is sovány, de kövérségre legkevésbé sem volt hajló. Arcbőre sötétsárga, rézvörös színezettel. Homloka széles, magas, gondolkodó és redőkbe vont; felső része [...] oly domború, oly teljes és széles átmérőjű, minő igen ritkán látható. "Hullámos, fekete haj keretezte az arcot (amely csak a döblingi években ritkult meg), bajusz, szakáll - de kiborotvált áll - volt állandó tartozéka az arcképnek. Különösen feltűnőnek találta Kemény - de a gróf maga is - a "sűrű, nagy szálú, szögletes ívű és egymásba folyó két szemöldöt, mely annyira komor és annyira kivételes vala, hogy maga a gróf is élceket csinált reá, s népszerűsége egyik akadályának mondá". Arckifejezésén - ha nem használta éppen igen élénk mimikáját - a "gunyor és a fásultság" hagyta rajta leginkább lenyomatát.
Az 1830-40-es években megjelenésének fontos eleme, aktivitásának jelképe volt az a nagy barna bőrtáska, amelyben egy csomó iratot cipelt magával állandóan. [...]
Ha az üres tekintélyőrzéssel nem törődött is, a valódi igényességre (higiénia, kulturált viselkedés, öltözködés) nagy súlyt fektetett nemcsak a maga, hanem a környezetében lévők esetében is. Viszolyogva örökített meg naplójában egy fiatal arisztokratákból álló vadásztársaságot, amely "átöltözködés nélkül, mocskos kézzel, vizes lábbal, kiizzadtan" ült asztalhoz.
Jellemző volt ez az igényesség a szűkebb és tágabb tárgyi környezetével szemben is. Gyakori utazásai során ugyan gond nélkül tette túl magát a megszokott kényelem hiányán - valószínűleg az intellektuális tevékenység: az ismeretszerzés vagy a szervezőmunka olyan mértékben lekötötte figyelmét, hogy szinte észre sem vette a mostoha körülményeket al-dunai vagy keleti útjain, illetve elviselésüket egyfajta sportteljesítménynek tekintette -, ám otthonai berendezésére nagy gondot fordított. 1820 és 1848 között ideje zömét Pesten töltötte, rövidebb pozsonyi és nagycenki tartózkodásokkal, al-dunai utakkal tarkítva. Eleinte szállodában lakott, majd a belvárosi Brudern-házban bérelt lakást. [...] Innen a Diana fürdő épületébe költözött át 1827-ben. [...] Leghosszabb ideig - már családos emberként - a Rakpiacon (ma Roosevelt tér) álló Ullmann-házban lakott (az ún. Spenót-ház helyén), ahonnan állandóan szemmel kísérhette a Lánchíd építését. [...]
Környezeti igényesség terén igyekezett jó példával járni elöl: nagycenki kastélyába - ahol egyébként elég kevés időt töltött - egy vidéki angol lord otthonát plántálta át. Noha eleget tett a reprezentációs elvárásoknak is - a parkettát Bécsből, a bútorokat Angliából hozatta -, a fényűzés helyett a modern komfortra és kényelemre fordított nagyobb gondot (pl. a "vízrejtek", a WC beszerzésére, amelyet előbb szereltek fel Cenken, mint a bécsi Burgban). A döblingi lakhelyéről készült képek már inkább egy bogaras öregember lakóhelyét mutatják, ottani ruházatában pedig a törökös motívumok: hosszú orrú sárga cipő, fezszerű fejfedő, bő nadrág kerültek előtérbe.
A cenki kastély felújítása kapcsán meg kell említenünk Széchenyi egyik "polgárerényét", a takarékosságát. Személyesen foglalkozott a szobafestés költségeivel, több helyről kért árajánlatot a szőnyegleszorító rézrudakra, intézkedett, hogy a szőnyegeket ne tegyék fel a "pökőládák" kihelyezése előtt.
Ugyanakkor nem tért, nem térhetett ki a társadalmi rangja által megkövetelt reprezentációs kötelezettségek elől. (Ahogy Wesselényi fogalmazta: a drága két betű - a gr. és br. - zsarnokságától nem szabadulhatott.) A közlekedéssel, sporttal kapcsolatos kiadásoknál (istállóiban 10 kocsihoz és 30 hintóhoz való ló állt a hátaslovakon kívül, hajókat, csónakokat pedig Angliából is hozatott a Fertő-tóra meg a Dunára) valószínűleg nem a reprezentációs kötelezettség volt a döntő, hanem a szenvedélyes érdeklődés.

Nem a takarékosság, hanem inkább az önfegyelem és a munkás aktivitás adott bizonyos polgáriasult jelleget Széchenyi étkezési szokásainak. Evés közben is gyakran felugrott s íróasztalához rohant feljegyezni valamit, vagy elővette zsebkönyvét. (Naplójának állandó témája testi állapotának aprólékos megfigyelése, bajainak - hipochondriába hajló - részletességű rögzítése.)
Kifejezetten modern polgári vonásokat mutat Széchenyi időhöz való viszonya, a magára parancsolt szigorú időfegyelem. "A kötelesség, mit komornoka legpontosabban teljesített, a felköltés volt. Órája mindig másodpercre egyezett komornoka órájával, s minden nap fél négykor felköltette magát álmából s elhagyta ágyát", akármilyen későn feküdt is le. Ugyanakkor - betegesen végletes kedélyhullámzásainak engedve - nappalait már a hiperaktív tevékenység és a depresszív passzivitás váltakozása jellemezte.

Családi életében a hagyományos patriarchális családmodell elemei és a modern szerelmi házasság - bizonyos emancipációs jelenségekkel fűszerezve - jellemzői egyaránt fellelhetők voltak. A hagyományos társadalomra jellemző, népes főúri háztartásban 17 felnőttnek és 6 gyermeknek terítettek ebédhez az 1840-es években, ha mindenki otthon volt. Felesége, Seilern Crescance grófnő. [...] Feleségét viszont egyenrangú szellemi társként kezelte, aki egyes vállalkozásaiban nemcsak az oldalán reprezentált, hanem némi önálló szerephez is jutott (pl. az Újépület melletti sétatér létrehozása során). [...]

Végezetül - családi élete, lakása, asztala után - pillantsunk bele a gróf zsebébe is! [...]

Az 1820-as évek második felében saját gazdaságát tekintette modernizációs elképzelései kísérleti terepének - ám a különböző szempontok (így a gazdálkodás racionalizálása és a szociális érzékenység jobbágyaival szemben) összeegyeztethetetlennek bizonyultak.
Erkölcsileg kényelmetlennek, ráadásul a vagyonhoz képest igen alacsonynak érezve a feudális földbirtokból eredő jövedelmet, szabadulni igyekezett a zavaros úrbéri viszonyokkal járó vesződségtől. 1833-tól birtokai nagyobb részét eladta testvéreinek; a vételár egy részét életjáradék formájában kötötte ki, ami évi 30 ezer forint biztos jövedelmet jelentett neki.
Széchenyi már az 1820-as években megkezdte vagyonszerkezetének átalakítását, modernizálását. [...] A harmincas évek elejétől életcéljává vált, hogy pályája végére vagyonának fele a gazdaság modern szektoraiban realizálódjon.
1850-ben leltárba vett vagyonában 373 ezer forint értékű értékpapírt találtak. Az összeg kétharmada az Első Duna Gőzhajózási Társaság részvényeiben feküdt, de 110 ezer forinttal volt érdekelt élete jelképértékű művének, a Lánchídnak a beruházásában is. Ehhez képest kisebb tételnek számított a József Hengermalom 29 ezres részvénypakettje, valamint érdekeltségei a körmöci kőedénygyárban, a kőszegi posztógyárban, a pesti cukorfinomítóban és a budai alagútépítő részvénytársaságban. Persze időközben megfordultak kezén más értékpapírok, így francia, angol és osztrák államkötvények is.
Széchenyi, aki Pest-Buda fővárossá válásának egyik legaktívabb előmozdítója volt, nem kis összeget fektetett itteni ingatlanokba. 1833-45 között több házat és telket vásárolt (és eladott) Pesten és Budán, s a Lipótvárosban - a mai Szabadság tér déli oldalán - épített hatalmas bérház tulajdonosaként pesti háziúr is volt.
*
Széchenyi tehát - aki már programadó munkájában, a Hitelben kiállt azért, hogy a születés és rang presztízsét, valamint a hivalkodó reprezentációt mindenek fölé helyező rendi társadalomban értékként jelenjen meg a polgári társadalom, illetve a kapitalista gazdaság haszonelvűsége, haszonkeresése - magánemberként, "homo oeconomicusként" hitelesen ültette át a gyakorlatba elméleti programját.

Vissza a tartalomjegyzékhez