CSORBA LÁSZLÓ: Széchenyi halála

Gondozott park közepén emeletes, rizalittal ékes, hatalmas kastély. Komor, magányos épület a kedélyes heurigerek (borozók) között, Bécs északi külvárosában, a grinzingi, heiligenstadti szőlődombok közelében. Már akkoriban is különös menedékhely, amikor beteg testtel, de zseniális zenét teremtő lélekkel Ludwig van Beethoven járta a környező hangulatos utcákat.
A környék neve - Döbling - szláv eredetű, talán a "nyárfa", talán a "meleg" szó rejtőzik benne. Az épület rendeltetése elmegyógyintézet - a bomlott agy, a meghasadt lélek végső kikötője.

Amikor 1860. április 8-án, húsvét vasárnapjának reggelén a kora áprilisi nap megvilágította a hat dór oszloppal dúcolt erkélytől balra fekvő ablakokat, a belső lépcsőn két ápoló indult fölfelé, hogy kinyissa az ötszobás lakosztály ajtaját. "A szolgák egyikét Bichler Sebestyénnek, a másikat Brach Jakabnak [helyesen: Jakob Prach] hítták - jegyezte fel személyes ismerősük, Kecskeméthy Aurél. - Amaz legjobb férfikorában álló, komoly és tisztességes kinézésű német, emez pedig alacsony, vastag, meglehetős ostoba s verhenyeges arcú, de jóindulatú öreg cseh ember volt." Miután a náluk őrzött kulccsal kinyitották az előszobára nyíló bejárati ajtót, a lakosztály előkelő lakójának hálószobaajtaján zörgettek. Ámde miután "sokszori kopogtatás után sem hallatszott semmi - vallotta később Jakob Brach -, társam elszaladt dr. Goldbergért és aztán vele együtt léptünk be a hálószobába.

Micsoda rémületes látvány várt ott bennünket! A gróf felöltözve, szétroncsolódott fejjel ült a karosszékben, és a jobb kéz tartotta még a pisztolyt, amellyel a halálba küldte magát." "Két keze a combján nyugodott, könyöke a szék karfáján - állapította meg később a büntetőbíróság helyszínelő bizottsága. - A gyilkos szerszám ferdén feküdt a combon és a bal kézen.

Fejének bal oldala teljesen szét volt roncsolva, a koponyafal négy-öt lábnyira hevert a földön, a szétloccsant agyvelő a falakon és a mennyezeten volt.
Lőanyag gyanánt gyapotfojtást találtak, és az agyvelőben elszórtan több madársörétet."
Tolnay Antal nagycenki plébános feljegyzéseit a kapuvári helytörténeti múzeum őrzi. "Tisztelt Utódim - rótta emlékezéseit a parókia történetének adatai közé a döblingi halott egykori meghitt embere. - Lehetséges, hogy idővel fognak lenni, valamint halálakor is voltak, kik bel-viszonyaiban nem lévén beavatva, az agyonlövést, vagyis öngyilkosságot tagadni buzgólkodnak és azt véletlennek vagy más által megparancsoltnak, érdekből vagy félelemből történtnek lenni állítják. Ez nem áll, ő maga magát végezte ki, erről szeretett neje, a kegyes Grófnő, kedves Gyermekei és grófi nemzetségének minden egyénje erősen meg voltak győződve. Ő, még egészséges korában, öngyilkosságról lévén szó, állította, hogy az öngyilkosság nemei között legbiztosabb és legkevesebb szenvedéssel van az agyonlövés összekapcsolva és azon ellenvetésre, hátha az ember rosszul talál? válaszolta: legbizonyosabb, ha az illető bal kezét élére állítva, bal szemöldöke alá szorítva helyezi és a pisztolynak csövét alájateszi és elsüti, a fenntartott bal kéz nem engedi a pisztoly billenését. S csakugyan halála után combján nyugvó bal kezének tenyere (Zselle székben ült) fekete volt a lőpornak füstjétől, jele, hogy a fentebbi módon cselekedett."

A döblingi elmegyógyintézet lakójának meggyilkolása - pontosabban az erre vonatkozó hagyományanyag - ma már nem a köztörténetírás, hanem a történeti-politikai folklór, illetve a nemzeti tudat rögeszméit elemző eszmetörténet vizsgálati körébe tartozik. Ám nincs is olyan fondorlatos bűnügy, amelynek rejtélyei összemérhetők lehetnének e rendkívüli öngyilkosság s a hozzá vezető út különös fordulataival, a miértekre adható rendhagyó válasszal. Olyan ember életéről és haláláról van szó ugyanis, akinek sorsa - közéleti tevékenysége és személyes világa egyaránt - lényegi és egymást értelmező kölcsönkapcsolatban áll napjainkig ható történelmünk, a magyarországi polgári átalakulás máig nyitott legsúlyosabb dilemmáival.
A döblingi halott - Széchenyi István.

(Részlet: Csorba László: Széchenyi István c. könyvéből. Bp., 1991, 2001)

Vissza a tartalomjegyzékhez