BÍRÓ ZOLTÁN: Itthon érlelt rendszerváltás
1989-90
Lehet a rendszerváltás történetét 1989-90-re nézve is vizsgálni - különösen
a nemzetközi politikát helyezve előtérbe -, de a rendszerváltás folyamata természetesen
nem ekkor, hanem korábban indult. A megkérdezett dolga azonban mégis az, hogy
a feltett kérdésre válaszoljon, amennyire vissza tud emlékezni azokra az időkre,
amikor valamiképpen résztvevője volt az eseményeknek. Az ilyen visszaemlékezésekre
annál is inkább szükségük van a történészeknek, mivel írásos dokumentumok nem,
vagy alig állnak e néhány éves korszakról rendelkezésre. Többnyire maradnak
tehát a mégoly szubjektív, de nélkülözhetetlen visszaemlékezések.
A szerkesztőség kérdésére válaszolva, mindenekelőtt érdemes leszögezni, hogy komolyan senki sem gondolhatja magát - mi, az MDF élén politizálva nem is gondoltuk - világtörténelmi események és fordulatok irányítójának. Azt azonban határozottan állíthatom, hogy a magyar rendszerváltás szándéka és az első komolyabb lépések (így az első és a második "lakiteleki találkozó") a világpolitika, a nagy nemzetközi erők szándékaitól és egyezkedéseitől függetlenül értek be. Döntéseinket és cselekedeteinket közvetlenül a magyar politikai körülményekhez mértük és az így többé-kevésbé felbecsülhető erőviszonyokhoz. Honi ismereteink és politikai érzékenységünk alapján elsősorban a rendszer agóniáját, az uralkodó párt állapotát, a társadalom életében észlelhető hiányokat és bizonytalanságokat vehettük figyelembe és természetesen a saját erőinket, fellépésünk, magatartásunk várható társadalmi és politikai hatását. A nemzetközi erők valóságos mozgásáról, a világpolitika nagy játszmáiról nem volt, nem is lehetett olyan tudásunk, amelyre biztonsággal alapozhattunk volna. Amit erről tudtunk, azt csak a sajtóból tudhattuk, az MSZMP különféle reakcióiból következtethettünk a nemzetközi politikára, és támaszkodhattunk valamelyest a saját elemző készségünkre és logikánkra.
Az nyilvánvaló természetesen, hogy a lengyelországi események már korábban is hatással voltak a magyar társadalom - elsősorban az értelmiség egy része - készülődéseire, és jelentős tényező volt a hazai folyamatokban is a gorbacsovi reformpolitika, illetve a szovjet világhatalom jól érzékelhető zavara, gyors elgyengülése. Azt azonban még 1989 első felében sem lehetett kiszámítani, hogy milyen változások történhetnek még a Szovjetunióban, még kevésbé azt, hogy az MSZMP és a környező országok (Románia, Csehszlovákia, NDK, Bulgária) keményvonalas pártvezérei zavarukban, félelmeiktől vezérelve, mire szánják el magukat. Összehoznak-e például egy Gorbacsov-ellenes és minden "szocialista" országra kiterjesztendő reformellenes koalíciót, mely adott esetben polgárháborúba is sodorhatja a térséget, s lehetetlenné teheti Magyarországon is a békés rendszerváltást.
Bush elnök magyarországi látogatásáig* az amerikai politika sem volt egyértelműen biztató számunkra. Az látszott, hogy az USA szorongatja a Szovjetuniót, Bush és Gorbacsov pedig törekszik valamiféle egyezségre, melynek voltak biztató jelei már "menet közben", főként a szovjet csapatcsökkentések ügyében. Számomra az amerikai elnök magyarországi látogatása - főként a vele való személyes találkozás az ellenzéki pártok vezetőinek körében - bizonyossá tette, hogy az Egyesült Államok minden békés eszközzel támogatni fogja a rendszerváltást, és a Gorbacsovval folytatott tárgyalásaik is ebbe az irányba mutatnak. Az elnök ugyanakkor a magyarországi ellenzéki pártok értésére adta azt is, hogy semmi olyan megmozdulást vagy magatartást nem hajlandó támogatni, amely ronthatná Gorbacsov pozícióit, illetve a tárgyalások békés és előrevivő folyamatát. Az más kérdés, hogy az egész "tábor" rendszerváltó átalakulásának üteméről - akkor is láthatóan - más elképzelései voltak a nyugati politikának általában és más a hazai mozgalmaknak, mert más ütemet diktált itthon az élet.
Nemzetközi tájékozódási lehetőségeinket - Bush elnök látogatásáig - rontotta az a körülmény, hogy az akkori amerikai nagykövet, Mark Palmer nem is titkolta megkülönböztető rokonszenvét az SZDSZ iránt, sem beavatkozási szándékát a hazai pártpolitikai eseményekbe. Több érdemleges tájékozódási lehetőséget nyújtottak számunkra a nyugat-európai (elsősorban a német és az olasz) nagykövetségi kapcsolataink, a lengyel, cseh stb. mozgalmi kapcsolatok, és nem utolsósorban a nagykövetek Ó utcai látogatásainak sorában, a szovjet nagykövetség látogatása. A Sztukalin nagykövet vezette népes küldöttséggel folytatott tárgyalásunk során meggyőzőnek tűnt például, hogy a nálunk állomásozó szovjet katonai erők semmilyen körülmények között sem fognak beavatkozni a hazai események menetébe. Ez szöges ellentétben lett volna akkori belpolitikai és nemzetközi érdekeikkel is. Ezzel szemben érdekükben állt már inkább a csapatkivonások gyorsítása, megszabadulásuk az akkor már csak terhet jelentő közép-európai katonai jelenlé- tük számtalan kínos következményétől.
Az Egyesült Államok Kelet-Európa- politikája tehát lényegében az elnöki látogatás
alkalmával tisztázódott számomra is, ami azonban nem jelenti azt, hogy a későbbi
- bizonyos mértékig döntőnek tekinthető - máltai csúcstalálkozóról, annak előkészületeiről
vagy gyakorlati eredményeiről több információm (információnk) lett volna, mint
bárkinek, aki figyelte a sajtót és abból olvasni tudott. Személyes politikai
munkámban ennek nem volt szerepe.
Végezetül, személyes meggyőződésemként hadd rögzítsem még egyszer: térségünk
rendszerváltó folyamatát nem nyugati vagy világpolitikai erők indították el,
hanem érlelte azt a rendszer ellehetetlenülése, és elindították a magyar és
a lengyel kezdeményezések. A nyugati politika inkább követte az eseményeket,
bár e követő magatartással is közrejátszott kibontakozásukban.