SZILÁGYI ÁKOS: A birodalom szétesése
A Szovjetunió történetéről, 1987-1991
Az, ami Oroszországban 1987 és 1999 között bekövetkezett, szemmel látható és
tárgyszerűen leírható: a szovjet államalakulat de jure 1991. december 25-én
délelőtt 10 óra 45 perctől nem létezik többé, helyére de jure szuverén szövetségi
és nemzetállamok léptek. A jaltai békerendszeren (1945), a "korlátozott
szuverenitás" hidegháborús doktrínáján nyugvó kétpólusú világrend összeomlott,
s a globális pénzgazdaság dologi rendje és általános politikai rendetlensége
váltotta föl. A szovjet állampártot 1991. augusztus 23-án 17 óra 9 perckor lényegében
betiltották, majd feloszlatták, helyét bejegyzett és törvényesen működő politikai
pártok és pártmozgalmak sokasága foglalta el, közöttük a legnagyobbal, az ellenzéki
Oroszországi Kommunista Párttal. A Legfelső Szovjetet, a szovjet népképviselők
parlamentjét - a moszkvai Fehér Ház 1993. évi ostroma és az új alkotmány össznépi
megszavazása után - feloszlatták, helyét a kétkamarás Szövetségi Gyűlés - a
Duma és a Szövetségi Tanács - foglalta el.
Az állami tulajdont nagyrészt privatizálták, helyét a félállami, korporatív,
oligarchikus klán-tulajdon foglalta el. Az állami bankokból magánbankok, az
állami redisztribúció csatornáiból árutőzsdék, a pártállami nomenklatúrából
magántulajdonosok, a volt köztársasági, területi párttitkárokból köztársasági
elnökök és kormányzók lettek. [...]
Rendszerváltás: struktúra és modell
Mi az, ami összeomlott? A rendszer? De melyik rendszer? A szovjet rendszer vagy
a kelet-európai fejlődési modell? A pártállami diktatúra vagy a szovjet modernizáció
menete során megújított, archaikus jellegű orosz birodalom? A kommunista utópia,
vagy a kelet-európai államszocializmus? Közelebbről: az "erőforrás-korlátos",
redisztributív hadi- és hiánygazdaság rendszere?
És mindez mikor omlott össze? Hogyan kell az összeomlást a történeti időben
elgondolnunk? A Szovjetunió névalakja és politikai rezsimje 1991-ben csakugyan
eltűnt. De az összeomlás folyamata évekkel korábban vette kezdetét, és legalább
egy évtizedig tartott. Hiába, nagy ország - nagy összeomlás.
És akkor még föl sem tettük a legfontosabb kérdést: a régi rendszer összeomlott,
de mi váltotta föl? Honnan kerültek elő, miből alakultak ki az új rendszer alkotóelemei?
S mi az, ami mindmáig nem omlott össze? [...]
A kelet-európai fejlődési modell - az állam totális jellegű fejlesztési diktatúrája
- minden forradalom, reform, átváltozás, Nyugathoz hasonulás, civilizációs és
modernizációs ugrás ellenére a legutóbbi időkig fennmaradt. [...]
A kelet-európai modellben a rendszerváltás sem a szovjet korszak előtt, sem
annak végén nem társadalmi struktúraváltást, hanem államváltást jelentett. [...]
A szovjet állam eltűnt ugyan és új orosz állam jelent meg a helyén, de maga
az "állam-szívű" fejlődési modell megmaradt, még ha ma ez az állam
- nyugati mintára - a liberális jogállam eszméjét és normáit követi is.
Glasznoszty és peresztrojka
Amikor 1986-ban a még friss, magabiztos, vállalkozó kedvű gorbacsovi reformcsapat
meghirdette a gyorsítás ("uszkorenyije") programját, aligha gondolta
volna, hogy csak a rendszer széthullását gyorsítja föl, méghozzá annyira, hogy
előbb-utóbb elveszti uralmát a folyamatok fölött.
A peresztrojka - szovjet módra: jelszócserével, kirakatváltással, kádercserével
stb. - lényegében ideológiai kurzusváltást, s nem gazdasági rendszerváltást
hajtott végre vagy indított el. Gazdasági téren csak a sokat kárhoztatott "pangás
időszakának" (a brezsnyevi "zasztoj"- nak) áruhiányát totalizálta,
annak összes akut kísérőjelenségével: korrupcióval, virágzó feketegazdasággal,
a társadalom kriminalizálódásával.
A kulturális, jogi, politikai változásokat nem követték ennek megfelelő horderejű
változások az anyagi életviszonyokban, és nem követte a társadalom többsége
számára érzékelhető javulás (több és jobb áru, működőképesebb gazdaság, kevesebb
sorbanállás, akár a fizetőképes kereslet csökkenésével együtt is). A demokratizálás
elemei (a nyilvánosság állami korlátainak lebontása, a szólás- és sajtószabadság
növekedése, parlamenti, jogállami elemek megjelenése stb.) csak arra voltak
jók, hogy folyamatosan felszínre hozzák s dramatizálják az egész rendszer széthullását,
működésképtelenségét, anakronizmusát, bűneit a múltban és kilátástalan sorsát
a jövőben. Eközben új, alternatív rendszernek még körvonalai sem mutatkoztak.
A kezdeti remény és bizakodás átadta helyét a kételynek, a csalódásnak, a kiábrándulásnak.
Az orosz társadalmon kezdett elhatalmasodni a kilátástalanság érzése. Szaporodtak
a nemzetiségi összetűzések, a pogromfelhívások, a sztrájkok és sztrájkfenyegetések,
elszabadultak a káosszal fenyegető szeparatizmusok. A bűnözés és a korrupció
növekedett, a csernobili "műhiba" (1986) következtében pedig váratlanul
láthatóvá vált a szovjet ökológiai katasztrófa mélysége. [...]
Mindenesetre 1989-re már nem csupán a régi rendszer volt válságban, hanem a
megújítására képtelen "peresztrojka", vagyis a szovjet rendszer szovjet
típusú reformjának gorbacsovi modellje is. Maga a modernizációs stratégia került
válságba. Nem volt egyértelmű, mit kell konkrétan végrehajtani, kiknek, milyen
eszközökkel és kikre és mire támaszkodva. [...]
Államváltás, rendszerváltás
[...] Az orosz demokratikus erők a gorbacsovi reformok nyomán meggyengült szovjet
birodalmi központtal a leghatalmasabb szovjet regionális államot, az Oroszországi
Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaságot (OSZFSZK) mozgósították.
Az orosz államiság először kettéhasadt szovjet-orosz birodalmi és nemzeti-orosz
köztársasági államra (ez volt az 1990. év legfontosabb történése), majd kezdett
áthúzódni a független orosz nemzetállam rugalmas, életerős páncélzatába. Végül
is éppen ezt a folyamatot próbálta feltartóztatni a legyengült, defenzívába
szorult központi állam az 1991. augusztusi palotaforradalommal, és ezt a folyamatot
gyorsította föl aztán az új orosz állam forradalmi puccsa, amellyel pillanatok
alatt szétverte a központi hatalom üres csigaházát.
A palotaforradalmat követő ellenpuccs (Jelciné) azért volt páratlan, mert ugyanannak
a nemzetnek új, dinamikusan feltörekvő állama követte el régi, beteg, agonizáló
állama ellen, hogy "megmentse Oroszországot".
Szétesés és egységesülés, 1990
A politikai, gazdasági, társadalmi szétesés üteme 1990 végére még az addigiakhoz
képest is gyorsabb lett. Noha az államhatalom központi struktúrája (pártapparátus,
hadsereg, KGB) szinte érintetlen volt még, bénultan és passzívan követte a fejleményeket.
A társadalom egyre partikulárisabb politikai és gazdasági egységekre kezdett
"szétgurulni" [...] A szétesés nem új jogi, politikai, gazdasági alanyok
kialakulásához vezetett, nem újfajta szerződésekhez és másfajta munkamegosztáshoz,
hanem izolálódáshoz és autarchizálódáshoz, ellenségeskedésekhez és totális szembenálláshoz,
most már nemcsak a központi hatalommal, hanem egymással is. [...]
A társadalom kiszolgáltatottsága mindenféle önkénynek a központi állam "gondoskodásának"
elvesztésével és a változatlan helyi hatalom elszabadulásával nemhogy csökkent
volna, de még nőtt is a dezintegráció időszakában.
Szeparatizmus, nacionalizmus
A szétesés nem állt meg az akkori szovjet köztársaságok határán: alig volt olyan
köztársaság, amelynek ne lettek volna meg a saját "szeparatistái",
s ezzel együtt nemzetiségi problémái is. A "moszkvai központ" a szovjet
birodalmi integráció szintjén küszködött a kiválni készülő köztársaságokkal.
[...]
A szeparatizmusoknak végzetes következményei már 1990-ben érzékelhetőek voltak:
a peresztrojka első öt éve alatt a nemzetiségek közötti villongások és a katonai
beavatkozások következtében 600 ember vesztette életét és 600 ezren váltak földönfutóvá.
És hol volt akkor még az örmény-azeri, a grúz-abház, a Moldova és a Dnyeszter-mellék
közötti, s persze a csecsen-orosz háború...
Ugrás és szakadék
Ha egy rendszer elvesztette belső egyensúlyát, vagyis permanens válságban van,
akkor előbb-utóbb ugrásra kényszerül vagy összeroppan.
A szovjet állam éppen a nem-ugrásban törte ki a nyakát, hála Gorbacsovnak, aki
semmiféle ugrásra nem tudta elszánni magát. A kockázat: egy hatalmas nukleáris
fegyverkészlettel rendelkező, atomreaktorokkal zsúfolt világhatalom szétesése
és véres káoszba hanyatlása. Ez a kockázat túlontúl nagy volt ahhoz, hogy a
nukleáris elrettentés pszichológiai légkörében felnőtt szovjet vezetők fiatalabb
nemzedéke ezt vállalni merte és akarta volna. Így hát a túlélés politikai ösztönére
hagyatkozva a kockázat- és döntéskerülés útját választották. [...]
De az 1980-as évek végén Oroszország előtt megnyíló szakadék nem pusztán helyi,
hanem világszakadék volt, a Szovjetunió válsága pedig az egész bipoláris világrendszer
válsága, amely katasztrofális kifejlések sokaságát rejtette magában. [...]
A gorbacsovi nem-ugrás jelentősége abban áll, hogy ezáltal kellő idő maradt
a gazdaságilag akkor már tíz éve rogyadozó szovjet állam kataklizma nélküli
szétpergéséhez. De az így nyert idővel Gorbacsov nemcsak a szovjet és közép-kelet-európai
pártelitek számára nyert életet (kétségkívül új életet), hanem a kelet-európai
nemzetek és az egész világ számára is. Kis túlzással talán azt mondhatjuk, hogy
a Szovjetunió holtteteme azért nem szakadt rá a világra, [...]mert lebontását
egy virtuális világkormány végezte el, mely a jobbára idősebb korosztályokhoz
tartozó nyugati neokonzervatív és a javarészt középgenerációs kelet-európai
reformista vezetőkből állt össze erre az immár globális feladatra.
Így vagy úgy, mindenesetre a második évezred végén az államváltó Oroszország
modern kori történelmében először jutott el az igazi rendszerváltás küszöbére.