NÉMETH ISTVÁN: Németország újraegyesítése 1987-1990
Az 1949. október 7-én Németország szovjet megszállási övezetéből alakult Német
Demokratikus Köztársaság (NDK) 108 ezer km2-nyi területén 17,2 millió lakos
élt, közöttük 4,4 millió eredeti hazájából elűzött személy. Az ország 1954-ig
szovjet megszállás alatt állt. [...] Az ország a Szovjetunió befolyási övezetének
legnyugatibb európai előőrse lett, és a szovjet vezetés igényt tartott az ország
belügyeibe való messzemenő beavatkozásra.
Az NDK nélkülözhetetlen kapocs volt a Varsói Szerződés (1955) összetartásában;
a Szovjetunió a szocialista országok válságai (1956, 1968, 1980-81) felett aligha
tudott volna olyan hatékonyan úrrá lenni, ha nem rendelkezett volna az NDK területével,
és politikailag nem támogatja az irányában csaknem az utolsó pillanatig lojális
NDK- vezetés. Idővel a keletnémet állam növekvő gazdasági, tudományos és műszaki
potenciálja is fontos szerepet kapott a szállításokra és korszerűsítésre szoruló
szovjet gazdaság egyes területein. Végezetül az ország a Szovjetunió nyugati
politikájának döntő eszköze volt arra, hogy befolyást gyakoroljon a Német Szövetségi
Köztársaságra (NSZK), amely a NATO (1949) egységének és az Egyesült Államok
európai jelenlétének fenntartásában játszott szerepe révén lett döntő tényező.
A NSZEP-rendszer válsága
1985 márciusa után a demokratizálást, az egyén felszabadítását, a nyitást, a
gazdaság decentralizálását és a népek önrendelkezési jogát elismerő gorbacsovi
irányvonal mély egyetértésre talált az NSZK-ban. Az NDK-ban azonban a NSZEP
vezetése vegyes érzésekkel fogadta az új szovjet irányvonalat, s ódzkodott a
reformoktól. Tisztában volt vele, hogy az NDK-beli németek az önrendelkezési
jog biztosításakor a német és az európai egységet választanák. Ezért 1987 februárjára
a szovjet-NDK viszony alaposan megromlott. [...]
1989 júniusában Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár és Helmut Kohl német kancellár
nyilatkozatban rögzítette, hogy a népek és az államok szabadon határozzák meg
sorsukat, s kapcsolataikat szuverén módon alakítják. Gorbacsov ezzel nyíltan
visszavonta a közép- és kelet-európai tömb társadalmi status quóját kollektíve
biztosító Brezsnyev- doktrínát, amelynek helyébe októberben a Sinatra-doktrína
lépett (a népszerű My Way dalból levezetett "saját út" lehetősége).
A közelgő válságra az NDK-ban számos jel utalt, noha szociálpolitikai és bizonyos
gazdasági vívmányaival vezető helyen állt a KGST-országok között. A növekvő
belső elégedetlenség és legitimációs hiány ellensúlyozására a vezetés elnyomta
az ellenzéket, illetve a belpolitikai feszültséget enyhítendő engedélyezte a
rendszer bírálóinak NSZK-ba való távozását. Mindehhez járultak a növekvő gazdasági
gondok, a szolgáltatás folyamatos romlása, a környezeti problémák és a csendben
végrehajtott áremelések. Az 1980-as évek második felére valamennyi területen
súlyos problémák léptek fel. [...]
A politikai válság új méreteket öltött az 1989. május 7-i helyhatósági választásokon.
A becslések szerint 10-20 százalékos ellenszavazati arány ellenére Egon Krenz,
a választási bizottság elnöke ismét 98,89 százalékos hivatalos eredményt hirdetett
ki. Ezúttal azonban az emberek nem fogadták el a kormány által kihirdetett eredményt,
s panaszt emeltek. Miközben az ország korábbi szövetségesei közül jónéhányan
a reformok útját járták, a keletnémet kormányt az állampolgárok alkalmatlannak
tartották a reformra. A Honecker körüli pártvezetés elveszítette támaszát a
Szovjetunióban és más "testvéri országokban", fokozatosan elszigetelődött,
s magatartása értetlenséget váltott ki.
Mély csalódást keltett Kelet-Berlin egyetértő nyilatkozata a drámai kínai eseményekre
is. Az NDK vezetése 1989. június 4-én a pekingi Mennyei Béke Terén a diáklázadás
brutális leverése után nyíltan állást foglalt a kínai kormány mellett, szolidaritási
látogatást tett Kínában és a tüntető diákokat ellenforradalmároknak bélyegezte.
Ezért sokan tartottak az esetleges "kínai megoldástól". Egyre többen
fordítottak hátat az országnak: 1989 első felében 46 ezer személy költözött
át legálisan az NSZK-ba, s nyáron már 120 ezren kérvényezték kiutazásukat.
A magyar határnyitás
Az 1989. nyári-őszi hónapok legfontosabb eseménye a Magyarországon, Csehszlovákián
és Lengyelországon keresztül az NSZK-ba irányuló menekülthullám volt. Az NDK
polgárok "megszállták" az NSZK budapesti, varsói, prágai és kelet-berlini
külképviseleteit. [...] A berlini fal megnyitásáig Magyarországon és Ausztrián
keresztül közel 60 ezren távoztak az NSZK-ba. A következő hónapokban Csehszlovákián
keresztül is ezrek utaztak az NSZK-ba. Az NSZK varsói követségére menekült 600
személy szintén az NSZK-ba utazhatott.
A NSZEP Politikai Bizottságában Günter Mittag a "szocializmus elárulásával"
vádolta Magyarországot. Az "ügyek lassítására" Magyarországra küldött
megbízottjuk azonban üres kézzel tért vissza. Fischer keletnémet külügyminiszter
pedig Moszkvában a Varsói Szerződés tagállamainak összehívásával igyekezett
elérni Magyarország "megregulázását", de Gorbacsov leintette: elmúltak
azok az idők, amikor az általános vonaltól való elhajlást többségi nyomással
módosítani lehetne.
A "Fal" leomlása
Az NDK fennállásának 40. évfordulójára (1989. október 6.) rendezett ünnepély
előestéjén a nyilvános tüntetések és az ellenzéki csoportok aktivitása újabb
tetőpontjára érkezett.
1989 októberében az NDK lakosságának lappangó elégedetlensége nyílt tiltakozó
akciókba csapott át. [...]
Krenz és támogatói rugalmasabb irányvonalukkal még kapcsolódni kívántak a Gorbacsov-féle
peresztrojkához és glasznosztyhoz. Azonban minden másképp történt. [...] November
első hetében a tüntetések elérték csúcspontjukat. Ezért november 7-én testületileg
lemondott a Willi Stoph vezette kormány, november 8-án pedig az egész Politikai
Bizottság, hogy új vezetésnek - Krenz, Hans Modrow, Schabowski, Herger - adja
át a helyét.
Az új pártvezetés tisztában volt azzal, hogy a rendszer megújulása számára legdöntőbb
az utazási szabadság ügye. Krenz november 9-én délután informálta a Központi
Bizottságot az új utazási rendelkezésekről. A sajtótájékoztatón pedig Schabowski
(Kelet-Berlin NSZEP titkára) félreérhető nyilatkozatai azt sugallták, hogy a
keletnémetek "azonnal" felkereshetik a Nyugatot. Mivel a határőrök
semmiféle új utasítást nem kaptak, kezdetben ők is rögtönöztek, majd Krenz hozzájárulása
után este 10 óra tájban megnyitották a határátkelőket. Ezzel a berlini fal 28
év után leomlott. [...]
A Modrow-terv
Az 1989. őszi fordulat Keletet és Nyugatot egyaránt felkészületlenül érte. A
Szovjetunióban az SZKP ortodox szárnya és a tábornokok (Valentin Fallin, Jegor
Ligacsov és mások) az NDK elvesztésének megakadályozására a belnémet határ szovjet
katonai lezárását fontolgatták. Ezekben az órákban a "harmadik világháború
szélén" álltunk, nyilatkozta később Sevardnadze szovjet külügyminiszter.
A nyugati reakciók sem voltak egységesek. Miközben London és Párizs a német
újraegyesítéstől az európai rendszert látta veszélyeztetve, Washingtonban higgadtan,
sőt elégedetten szemlélték azt, mivel a kelet-nyugati konfliktusban közelinek
tűnt céljuk megvalósulása, Kelet-Európa "felszabadítása". Bonnban
visszafogottnak mutatkoztak, hogy meggondolatlan lépésekkel ne terheljék a bonyolult
helyzetet.
Az 1989. november 13-án megválasztott új miniszterelnök, a reformpárti Hans
Modrow a rendszer alapvető reformjára készült. Eszerint az NDK továbbra is a
szovjet impérium alapja marad, de növelik versenyképességét a Nyugattal szemben.
Ehhez azonban az NDK-t gazdaságilag és pénzügyileg szanálni kell, szükség esetén
az NSZK-val való konföderáció formájában. 1989 végén azonban mindehhez már késő
volt. A lakosság elveszítette bizalmát a kormányban, s a gazdaság is csődbe
jutott. [...]
December 3-án végleg lezárult a hatalomváltás, mert az egész Politikai Bizottság
és a Központi Bizottság is lemondott. Krenz nemcsak főtitkári posztját veszítette
el, hanem december 6-án az Államtanács és a Nemzeti Védelmi Tanács elnökének
posztjáról is lemondott. Az összes kulcspozíciót Hans Modrow hívei foglalták
el. [...]
Kohl tíz pontja
Kohl nyugatnémet kancellár 1989. november 28-i tízpontos terve "azonnali
konkrét segítséget" helyezett kilátásba az NDK számára. A Modrow-kormány
szerződésközösséget sürgető javaslatán túlmenően konföderatív struktúrák kialakítását
támogatta. Ennek feltételéül azonban az NDK "legitim, demokratikus kormányát"
állította. Egyidejűleg határozottan kimondta, hogy az NSZK végcélja az egyesítés,
de csak a Szovjetunió hozzájárulásával. [...]
Szovjet jóváhagyás
Modrow a Szovjetunió jóváhagyásával a tarsolyában, 1990. február 1-jén nemzetközi
sajtókonferenciáján a német egység fokozatos tervét terjesztette elő. Kormánya
az egységet konföderációs formában képzelte el, amelyben az NDK egyenrangú partnerként
szerepel.
A német egységben az áttörés Kohl és Genscher 1990. február 10-i moszkvai tárgyalásain
történt, ahol Gorbacsov beleegyezett a német egyesítésbe. Teljes körű jogot
biztosítva, szabad kezet adott a belső módozatok kidolgozásához és az ún. 2+4
tárgyalások - a két német kormány és az egykori megszálló hatalmak - megkezdéséhez.
Átmeneti lépések
1990. februárban az NDK-beli események szintén fontos átmeneti szakaszba érkeztek.
A Modrow-kormány támogatottságának mind nyilvánvalóbb hiányát az ellenzéki köröknek
a kormányzatba való bevonásával igyekezett áthidalni. Felgyorsult a törvénykezés
folyamata is: bevezették a vélemény-, az információ- és a médiaszabadságot.
Előrehozták a Népi Kamara választásait és határoztak a választások nyilvános
ellenőrzéséről. Megszüntették a pártok blokkját megtestesítő Nemzeti Frontot.
Módosították az alkotmányt, amely a hadkötelezettség mellett alternatív polgári
szolgálatot is lehetővé tett. Az állampolgári tömörülések elismerését és támogatását
az egyesületi és párttörvény szolgálta. A szakszervezeti törvény engedélyezte
a munkásharcokat és a sztrájkjogot, s megtiltotta a kizárásokat. Az új gyülekezési
törvény a polgári és politikai jogok esetében a nemzetközi konvenciókra hivatkozott.
[...]
A 93 százalékos választási részvétellel lebonyolított 1990. március 18-i választásokon
a CDU a szavazatok 40,59, az SPD 21,76, a PDS 16,32, a Német Szociális Unió
6,27 százalékát szerezte meg. [...] Április 12-én a kereszténydemokrata Lothar
de Maiziére-t az NDK miniszterelnökévé választották, s megkezdődött az operatív
Németország-politika időszaka.
Nemzetközi egyezkedés
Washington, Párizs és London kezdettől fogva a NATO keretében képzelte el az
egyesített Németország sorsát, míg a szovjet vezetés, Modrow-val együtt, az
ország semlegességét követelte. [...]
Az 1990. szeptember 12-én Moszkvában rendezett utolsó "2+4" találkozón
aláírták "A Németországra vonatkozó befejező szabályozás szerződését",
amelynek tíz cikkelye nemzetközi jogilag is véget vetett a második világháborúnak.
A békeszerződést helyettesítő nemzetközi jogi szerződés rögzítette Közép-Európa
1945 utáni területi állapotát, és közös döntéssel lezárta a Németországot érintő
kérdéseket. [...]
1990. október 9-én szovjet-német egyezményt írtak alá egyes átvezető intézkedésekről,
amely rögzítette az öt új tartomány területén 1994 végéig tartózkodó szovjet
katonák költségeit, hazaszállításuk és otthoni elhelyezésük körülményeit. [...]
Október 12-én újabb szovjet-német egyezményben részletesen rögzítették a szovjet
csapatoknak az NSZK-ban való meghatározott időtartamú állomásoztatását és tervszerű
kivonását. November elején pedig húsz évre szóló egyezményt kötöttek a két ország
gazdasági, ipari és tudományos-műszaki együttműködéséről. A szovjet-német jószomszédi,
partnerségi és együttműködési szerződést Gorbacsov és Kohl 1990. november 9-én
írta alá. [...]
A belső egyesítés
Az állami egység irányába mutató első államszerződést 1990. május 18-án írták
alá a pénzügyi, gazdasági és szociális unióról, amely valójában felszámolta
az NDK korábbi gazdasági rendszerét. A keletnémet gazdaságnak a magántulajdonon,
a szabad árképzésen és az állami monopóliumok leépítésén kell alapulnia. A felszabaduló
állami támogatásból finanszíroznák a gazdaság átalakítását. Az egyesített Németország
átvette az egykori NDK-nak a Szovjetunióval szemben fennálló kereskedelmi kötelezettségeit.
A pénzügyi unió egységes pénzügyi területet hozott létre, amelynek közös pénzneme
a Deutsche Mark (DM) lett. A gazdasági unió alapját a szerződés "a szociális
piacgazdaságban, a két szerződő fél közös gazdasági rendszerében" határozta
meg. A szociális unióval az NDK kötelezettséget vállalt a szociális és a munkanélküli
biztosítás rendszerének bevezetésére, beleértve az NSZK munkatámogatási rendszerének
megfelelő intézkedéseit. A nyugdíj-, beteg- és balesetbiztosítást is az NSZK
rendszeréhez igazították. A rendelkezések 1990. július 1-jén léptek életbe,
s egyúttal megszüntették a személyi ellenőrzést a belnémet határon.
Nem döntöttek a két legkényesebb kérdésről: a kelet-németországi korábbi tulajdonosok
igényeinek szabályozásáról és az államosított tulajdon reprivatizálásáról, beleértve
a földbirtokokat és a mezőgazdasági üzemeket. Ugyanakkor megállapodás jött létre
Kelet-Németország pénzügyi támogatásáról: a szövetségi kormány és a 11 tartomány
májusban megállapodott a Német Egység Alapjának (Fonds Deutsche Einheit) létrehozásáról,
amelyből 1994 végéig 155 milliárd márka újjáépítési segélyt folyósítottak Kelet-Németországnak.
[...]
A pénzügyi ráfordítások ellenére a keletnémet gazdaság gyors fellendüléséhez
fűzött remények tévesnek bizonyultak. A rossz termelékenységi mutatók elriasztották
a magánberuházókat, a köztámogatási és munkateremtési programokat pedig nem
lehetett az eredetileg tervezett méretekben fenntartani. Az eredmény az átlagosan
15 százalékos munkanélküliség lett, amely néhány régióban még magasabbra szökött.
Mivel a keletnémet területek vezető pozícióit többnyire nyugatnémetek kapták
meg, a megosztás a fejekben továbbra is fennmaradt.
Az 1990. június 17-i alkotmánymódosító rendelet az NDK-t szabad, demokratikus,
föderatív és ökológiai irányultságú jogállammá változtatta. Megerősítették az
NSZK-val kötött uniós szerződéseket, júliusban pedig visszaállították a régi
tartományokat. Törvényben rögzítették a közvetlen csatlakozást előkészítő választási
szerződést és az egyesítési szerződést.
1990. október 3-án az ország csatlakozott az NSZK-hoz. (A két német állam második
államszerződését, az egyesítési szerződést augusztus 31-én írták alá.) [...]
A tulajdon kérdése sokáig számos bizonytalanság és nehézség forrása maradt.