JUHÁSZ JÓZSEF: Jugoszlávai felbomlása

1988-1992

Jugoszláviában a rendszerváltás 1988-ban indult meg. Az ország soknemzetiségű jellege miatt azonban az átalakulás nemzeti konfliktusokba, majd háborús felbomlásba torkollott. A rendszerváltásra döntően már csak az 1991 utáni utódállami keretekben kerülhetett sor. E mozzanatok erősödését akkor is megakasztották a háborúk, és Szlovénia kivételével az új államok mindmáig nem voltak képesek konszolidálódni.
Külön úton a közös zsákutcába
A szocializmus különutas jugoszláv formája sok eltérést mutatott a szovjet rendszerhez képest: önigazgatás, el nem kötelezettség, decentralizált föderáció különböztette meg az országot a többi szocialista államtól. Egészében véve azonban a titói rendszer csak a szovjet típusú államszocializmus egyik reformváltozata volt, ezért osztozott annak minden strukturális problémájában.
A rendszer működőképessége és legitimitása 1988 tavaszától már rohamosan csökkent, az év második felében pedig megindult a hatalmi szerkezet felbomlása. Mindezzel olyan politikai válság vette kezdetét, amelyet nem követhetett semmilyen, a régi alapokra épülő konszolidáció. A délszláv népeknek mindenekelőtt azt kellett eldönteniük, lehetséges-e a rendszerváltás közös lebonyolítása, és hogy az új korszakban igényli-e mindegyik nemzet a közös államot? Ezekre a kérdésekre nemleges válaszok születtek, ami megpecsételte a jugoszláv állam sorsát.
A felbomlásra - bár alapvető okai régibb eredetűek - a kelet-európai rendszerváltás keretében került sor. [...]
Az események közvetlen elindítója az ún. antibürokratikus forradalom volt, azaz a koszovói szerbekkel és a Crna Gora-iakkal való látszólag spontán szolidaritási tüntetések sorozata. A Szerb Kommunista Szövetség elnöki tisztét 1986 májusa óta betöltő Slobodan Milosevic a szerbek régi tervét az "alulról szerveződő tömegmozgalommal" akarta kikényszeríteni. A terv: a hat köztársaságnak és a két tartománynak széles önállóságot adó föderáció centralista átalakítása volt.
Az 1987 áprilisától Szerbia-szerte megtartott kisebb-nagyobb tüntetések után következett a "joghurt-forradalom", amikor 1988. október 5-6-án Újvidéken mintegy százezer tüntető addig dobálta a tartományi pártházat (többek között joghurtos dobozokkal, innen a szarkasztikus elnevezés), amíg le nem mondtak az autonomista vajdasági vezetők. Novemberben albán ellentüntetések robbantak ki, de Belgrád így is leváltotta a centralista revíziót szintén ellenző koszovói kormányzatot.
Kiéleződtek a szerb-szlovén feszültségek is, mert a szlovén kormány betiltotta a december 1-jére Ljubljanába tervezett tüntetést, amire válaszul Szerbia szlovénellenes gazdasági bojkottot vezetett be.
Montenegróban az első, 1988. októberi tüntetések még eredménytelenek maradtak, de az 1989. januári második hullám már a milosevicsista Momir Bulatovicot juttatta hatalomra. Februárban újabb albán tüntetések és sztrájkok robbantak ki Koszovóban, amelyeket csak rendkívüli állapot bevezetése és halálos áldozatokat követelő zavargások árán tudtak leverni. Ezek után, 1989. március 28-án módosították a szerb alkotmányt (megvonva a Vajdaságtól és Koszovótól az autonómiát, bár a tartományi státust nem), és mind hangosabban követelték a szövetségi alkotmány revízióját.

Centralizációs kísérlet
A nem szerb népek felismerték: a milosevicsi nagyszerb centralizáció a szerb vezetésű egységes állam fenntartására törekszik. A szövetségi kormányzat tehetetlenségének láttán és a felgyorsuló kelet-európai változások hatására a szerb neocentralizmussal szembeni védekező álláspontok radikalizálódtak. A "rendszerváltó" célok függetlenségi törekvésekkel párosultak.
Elsőként a szlovén és az albán tiltakozások kezdődtek meg. [...] A szlovén alkotmány 1989. szeptember 27-i módosításával a köztársasági törvényeket gyakorlatilag a szövetségiek fölé helyezték.
Az albánok 1990 januárjában már a harmadik tüntetéssorozatukat indították meg. Ekkor alakult meg Ibrahim Rugova vezetésével a Koszovói Demokratikus Szövetség, amely az albánok függetlenségi egységfrontjaként funkcionált. Röviddel később, 1990. július 2-án a koszovói parlament albán többsége kikiáltotta a "Koszovói Köztársaságot", amely Szerbiától független, de akkor még Jugoszlávia hetedik tagállama volt. Erre válaszul a szerb kormány felfüggesztette az autonómia maradékát is. [...]

A többpártrendszer kialakulása
A pártok egy része a régi állampárt, a Jugoszláv Kommunista Szövetség (JKSZ) felbomlásával keletkezett.
A szlovén küldöttség kivonult az 1990. január 20-22-i pártkongresszus üléséről. Ezzel a JKSZ szétesett, köztársasági szevezetei pedig önálló pártokként működtek tovább. Közülük a szerb és a montenegrói tovább nacionalizálódott, a többi pedig felvette a Demokratikus Változások Pártja (SDP) kiegészítő nevet, és a szociáldemokratizálódás útjára lépett. Az inkább a gazdasági-társadalmi reform, semmint az államjogi viták iránt fogékony liberális szárny pedig Ante Markovic szövetségi kormányfő vezetésével a Jugoszláv Reformszövetség szervezésébe fogott.
A pluralizálódást az új politikai szervezetek megjelenése is mutatta.
Ez a folyamat először Szlovéniában bontakozott ki. [...]
Horvátország 1989 elejéig viszonylag csendes köztársaságnak számított. A milosevicsi politika azonban 1989 elejére felébresztette a horvát nacionalizmust, amelyet főképp a Franjo Tudjman vezette Horvát Demokrata Közösség (HDZ) képviselt. [...]
Szerbiában csak 1990 elején vett lendületet a pártosodás, amelyet akkor már a Milosevic-vezetés sem akart teljesen meggátolni, nehogy nemzetközileg szalonképtelenné tegye Szerbiát. [...]
Boszniában és Macedóniában csak 1990 elején indultak meg a pártszervezések. [...]
Macedóniában is három tömb kialakulásához vezetett a pluralizálódás. [...]

Választások, 1990
A köztársaságok szembenállása közepette nem sikerült közös választójogi törvényt alkotni, ezért a választásokat csak a köztársasági szinten tartották meg, többnyire ott is a régi kormányzat által meghatározott szabályokkal. Ez általában a kétfordulós többségi rendszert és az államfő (a tagköztársasági elnök vagy elnökség) közvetlen választását jelentette.
Elsőként Szlovénia választott 1990. április 8-án, 12-én és 22-én. Az elnök a baloldal jelöltje, Kucan lett, a parlament 240 mandátumából viszont a DEMOS 126-ot megszerzett, így Lojze Peterle vezetésével kormányt alakíthatott.
A horvát választásokat 1990. április 22-23-án és május 6-án tartották. A többséget (350 mandátumból 205-öt) a Horvát Demokrata Közösség szerezte meg, és az új parlament Tudjmant választotta köztársasági elnökké. A kormányt is a HDZ alakította meg Stipe Mesic vezetésével.
A lassabban pluralizálódó többi köztársaságban csak hónapokkal később választottak. [...]
Az elnöki kormányformára áttért Szerbiában csak december 9-én és 23-án került sor a választásokra. Ezeket a koszovói albánok bojkottálták. Slobodan Milosevic már az első körben elnök lett. [...]
Elveszett hagyományok
Az új belpolitikai és nemzetközi erőviszonyok közepette nem lehetett megújítani azt a sajátos kettős egyetértést, amely lehetővé tette 1918-ban a délszláv állam létrehozását, illetve 1945-ben a felújítását. Akkoriban létezett egy külső egyetértés: a világháborúk győztesei az európai államrend szerves részének tekintették Jugoszláviát, ezért mindkétszer szorgalmazták a létrehozását. Volt továbbá egy belső, délszlávok közötti egyetértés 1918-ban és 1945-ben arról, hogy mindannyiuknak szükségük van a délszláv integrációra. [...] Ez a kettős egyetértés semmissé vált az 1980-90-es évek fordulójára.
Nem volt már olyan nagyhatalom, amelynek stratégiai érdekei fűződtek volna Jugoszlávia fenntartásához. Az elszakadások kezdeti egységes elutasítása csak abból fakadt, hogy a Nyugat rendezett és kiszámítható átmenetet akart.
Felbomlott a belső egyetértés is. A délszlávok többféle berendezkedés "kipróbálása" során sem találták meg a kölcsönösen előnyös együttélés tartós formáját, mert a decentralizált periódusokat a szerbek dezintegrációként élték meg, a centralista korszakokat pedig mindenki más nagyszerb uralomként. Ezért az ismétlődő államjogi és gazdasági konfliktusok felőrölték a közös identitást, sőt az állam működőképességét is. [...]

A közös cél hiánya
A legfontosabb azonban az, hogy a meghatározó nemzeteknek, a szerbeknek, horvátoknak és a szlovéneknek nem voltak már közös politikai céljaik, sőt aktuális törekvéseik egy része kifejezetten ellentétes volt. A világgazdasági korszakváltás, az európai integráció felgyorsulása, a hidegháború lezárulása és a szovjet tömb felbomlása magától értetődően újra napirendre tűzte körükben Jugoszlávia értelmének és funkciójának a kérdését. [...]

Államjogi kérdések
A szlovének és a horvátok a saját szuverén köztársaságaikban akartak élni, csak laza konföderációként megtartva Jugoszláviát, a szerbek pedig továbbra is fenn akarták tartani a jugoszláv államot (ill. csak határmódosításokkal lettek volna hajlandók elismerni a tagköztársaságok függetlenségét). Ezért a pluralizmus a nemzeti-államjogi törésvonalak mentén alakult ki. Azt, hogy a felbomlás évekig elhúzódó, véres háborúkba torkollott, több tényező együttes hatása okozta. A konszenzus hiánya mellett a legsúlyosabb konfliktusokhoz az vezetett, hogy a különböző etnikumok földrajzilag keveredve helyezkedtek el. Emiatt gyakran kerültek összeütközésbe a különböző nemzeti önrendelkezési elvek. Emellett a fel-felbukkanó szerb nacionalizmus erőfölényben érezte magát, ezért a győzelem biztos tudatában indított háborúkat. [...]

Népszavazások, elnöki konferenciák
A választások után a köztársasági kormányzatok a saját konszolidálásukkal, a függetlenségi népszavazásokkal, valamint azzal voltak elfoglalva, hogy elfogadtassák egymással és a szövetségi intézményekkel az állam fenntartására vagy konföderálására vonatkozó elképzeléseiket.
A népszavazásokat, Szerbia kivételével, mindegyik köztársaságban megtartották. [...] Montenegró kivételével mindenütt a függetlenségi opció kapott többséget.
Rendszerváltó reformokra az új kormányzatoknak alig maradt erejük, egyeseknek pedig (Milosevic) a szándékukban sem állt ilyesmi. A szövetségi kormány ez irányú kísérletei pedig politikai bázis hiányában elvéreztek. [...]
Az ország jövőjére vonatkozóan több tárgyalást tartottak részben a szövetségi államelnökség keretében, részben a köztársasági elnökök külön konferenciáin. Ezek az alkudozások a knini szerb felkelés (1990. augusztus 17.) miatt már a fegyveres incidensek légkö- rében zajlottak és eredménytelenek maradtak. Ezért a szlovén és a horvát parlament 1991. június 25-én deklarálta a két köztársaság függetlenségét. Két nap múlva a hadsereg szlovéniai bevonulásával kirobbant a háború. Ezt követően a macedónok és a boszniai muzulmán-horvát többség sem akart egy nagyszerb maradék-Jugoszláviában rekedni, ezért ők is kikiáltották a függetlenséget, Macedóniában szeptember 17-én, Bosznia-Hercegovinában pedig október 15-én. Szerbia és Montenegró egy ideig még ragaszkodott a régi állam fikciójához, majd 1992. április 27-én létrehozták a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot.

Vissza a tartalomjegyzékhez