L. R. JOHNSON: Forradalom után

Közép-Európa, 1989-1994

A keleti blokk országainak kommunista rendszerei 1989 második felében egymás után omlottak össze: júliusban Lengyelország, szeptemberben Magyarország, novemberben Kelet-Németország és végül decemberben Csehszlovákia, Románia illetve Bulgária következett a sorban. Ezeknek a forradalmaknak közös jellemzője volt a kommunizmus egyértelmu elutasítása. Az 1989. évi forradalmak során a "régi gondolatok", vagyis a liberális-demokratikus forradalmak mérsékelt, 19. század végén elfogadott elvei arattak végre megkésett diadalt a radikálisan modern, 20. század eleji "bolsevik-jakobinus" eszmék felett.

I. A forradalmak típusai
Az egyes forradalmak között óriási különbségek voltak. A morális, politikai (vagy emberi jogi) dimenziók, a piacgazdaság gondolata által betöltött szereppel együtt, minden országban eltértek. Jelentős különbség mutatkozik abban is, hogy milyen hosszú volt a forradalmat megelőző, azt előkészítő időszak. Nem volt egyforma a forradalmi dráma szereplői között - mint például Mihail Gorbacsov, a hatalmon lévő csoportok, értelmiségiek, disszidensek, szervezett ellenzék és a lakosság tömegei között - kialakuló kölcsönhatások dinamikája sem.
Az egyik legbámulatosabb jellemzője az 1989. évi eseményeknek, Románia kivételével, az erőszak, a vérontás és a bosszú hiánya.
A forradalmaknak legalább négy különböző típusát különböztethetjük meg Kelet-Közép-Európában.
1. Mivel Lengyelországban a "tárgyalásos átmenet" főszereplője a Szolidaritás Szakszervezet volt, amely a rendszerellenes erők jól szervezett koalíciójaként nagy népszeruségnek és támogatottságnak örvendett, a változásokat alulról felfelé ható kezdeményezés jellemezte.
2. Ezzel szemben Magyarországon a liberális reformkommunisták új generációja felülről indította el az átmenetet, hiszen a rendszer átalakításáról ôk kezdeményeztek párbeszédet az ellenzéki emigrációval és értelmiséggel, a lengyelországi helyzettől jelentősen eltérő körülmények között. Magyarországon nem volt sem széles köru rendszerellenes tiltakozási hullám, sem az ellenzéki emigrációnak és értelmiségnek a lakossággal való nagyfokú azonosulása, sem vice versa. Sôt, az ellenzéki értelmiség és a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) kapcsolata egészen egyedülálló volt, néhány esetben akár szimbiotikusnak is nevezhető, ahol a kommunista párt, a kelet-közép-európai kommunista pártok közül messze a legnyitottabb, legliberálisabb, legdemokratikusabb, illetve reformra leginkább kész szervezet volt. A magyar forradalom szinte teljes mértékben az utcára vonuló, tiltakozó tömegek nélkül zajlott le.
3. Csehszlovákia és a Német Demokratikus Köztársaság (NDK) egy harmadik kategóriát alkotnak. Itt az események egy bizonyos pontig Gorbacsov hatására történtek, noha ezeket nem reformkommunisták szították, hanem a disszidensek számszeruen kis csoportjai, illetve egy hirtelen kibontakozó, tiltakozó tömegmegmozdulás. Gorbacsov nyíltan kritizálta Erich Honecker kelet-németországi, illetve Gustáv Husák csehszlovákiai autoriter kormányzatát, a reformokra való felkészületlenségüket.
A szocializmus teljes átalakítását célzó tömeges tiltakozások, amelyet az NDK esetében a rendszer kritikusai, Csehszlovákia esetében diákok és disszidensek szerveztek, elmozdították helyükről a régi funkcionáriusokat. Az új kommunista vezetők, akik a gorbacsovi ideákat gyorsan magukévá tették, egyik országban sem voltak képesek lépést tartani a tömegmegmozdulások dinamikájával és így gyakorlatilag kapituláltak az őket hatalomra segítő "demokratikus erők" előtt.
4. Romániában és Bulgáriában a forradalmak egy negyedik típusa zajlott. A gorbacsovi mintát követő, délkelet-európai forradalmakban reformerek váltották fel a régi pártvezetést, amit aztán rendkívül korlátozott választási verseny követett. Jugoszláviában, egyedi módon, nemzeti és nem szükségszeruen demokratikus forradalom ment végbe.

Lengyelország
[...] Lengyelországban tört ki először a forradalom, s ha az 1989. évi eseményeket "dominóelv" alapján értelmezzük, akkor ez volt egyben a legfontosabb is. Sôt, a forradalom Lengyelországban tartott a legtovább, hiszen a "Szolidaritás forradalma" már 1980-ban kitört, és itt bontakozott ki a legnagyobb méretu antikommunista mozgalom is. A térség országai közül a kollaborációnak itt volt a legkisebb hagyománya, a legerősebb ellenállási mozgalommal is Lengyelország dicsekedhetett. Ez részben a római katolikus egyház szellemi és intézményi erejének volt köszönhető, amely az antikommunizmus legszilárdabb intézményeként muködött a keleti blokkban.

Magyarország
A magyar forradalom jelentősen eltért a lengyel forradalomtól. 1988-ban, amikor Kádárt eltávolították a hatalomból, Magyarország már legalább húsz év politikai liberalizációt és piacgazdasággal való kísérletezést tudhatott maga mögött. [...]
1989 júniusában az MSZMP is kerekasztal-tárgyalásokat kezdett az ellenzéki erőkkel, amelyek - lengyel mércével mérve - kis létszámúak és kevésbé szervezettek voltak. A tárgyalások kezdeményezése tükrözte a párt hagyományait és paternalisztikus startégiáját: hatalomelosztás felülről. A magyar ellenzékiek azonban kemény tárgyalópartnernek bizonyultak, s miután a reformkommunisták látták, hogyan reagáltak júliusban a lengyel választók a kommunisták javára manipulált választásra, feladták a korlátozott kompromisszum elvét és inkább a szabad választási verseny mellett döntöttek.

Németország
[...] Kelet-Németországban a tiltakozás első hullámait az NDK radikális átalakítása, egy valódi demokratikus szocialista társadalom felépítésének gondolata inspirálta, nem pedig antikommunizmus vagy a német egység ideája. [...]
Az NDK megreformálásáról szőtt elképzelések gyorsan szertefoszlottak. Mire 1990 márciusában, a keleti blokkban elsőként, Kelet-Németországban szabad választásokat rendeztek, addigra az NDK reformjának programját már csak egy kisebbség képviselte. A német egység megvalósulása már útban volt, majd hat hónap múlva bekövetkezett.

Csehszlovákia
Csehszlovákiában az 1989. évi "bársonyos forradalmat" szimbolikus napokon megrendezett tömegtüntetések előzték meg. A diákok és az állam között eszkalálódó konfliktus, illetve az állam könyörtelensége saját állampolgáraival szemben hozzájárult a cseh és a szlovák emigránsok összefogásához és a rendszerellenes érzelmek terjedéséhez, amelyet egyébként a többi kelet-közép- európai országban zajló tiltakozó tüntetések sikerei is tovább szítottak. [...]
Együttmuködés, konföderációs tervek
Az 1989. évi forradalmakat követően népszeruvé váltak a közép-európai államok együttmuködéséről vagy konföderatív átalakításáról szőtt nagyszabású tervek. A térség politikusai hivatalosan mind üdvözölték a közelgő német egyesülést, amely azonban a mélyen gyökerező, régi félelmeket is felélesztette. [...]
1989 után egy rövid ideig nagyon népszeru volt az az elképzelés, hogy a kontinenst felosztó katonai és politikai blokkok szétesése után Európa képes lesz a regionális együttmuködés új kereteit megtalálni, mint ahogy abban is sokan hittek, hogy Közép-Európa nagyon fontos szerepet játszik majd ebben az "új Európában". Például a lengyel, csehszlovák és magyar külügyminiszterek 1990 áprilisában megrendezett pozsonyi találkozóján Václav Havel ismertette elképzeléseit, amelyek szerint, egyik oldalon egy baltikumi konföderáció jöhetne létre Lengyelország, a balti államok, Finnország és esetleg Svédország, illetve Norvégia részvételével. Míg Ausztria, Magyarország, Jugoszlávia és Olaszország megalakíthatna egy második Duna-Adria konföderációt. Csehszlovákia a "logikus kapocs" a két regionális szövetség között, amelyek együttes méretük és geopolitikai adottságaik folytán képesek lennének békésen ellensúlyozni a hatalmas szomszédok: az egyesült Németország és a Szovjetunió befolyását. (Az, hogy Románia és Bulgária nem szerepel a tervben, jól jellemzi a közép-európaiak Közép-Európáról való gondolkodását.) Havel regionális terve sok tekintetben hasonlít Tomáš Masaryk 1918-as közép-európai elképzelésére.
1990-ben Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország államfői is részt vettek egy közép-európai csúcstalálkozón, aminek Visegrád adott otthont. A KGST és a Varsói Szerződés közeledő felbomlása (1991. június, illetőleg július) szükségessé tették a kooperáció lehetőségeinek megvitatását. A csehszlovák, lengyel és magyar politikusok ezenkívül nagyon fontosnak tartották, hogy a térség "Európába való visszatérését" együtt koordinálják. Feltételezték, hogy nagyobb politikai nyomást képesek gyakorolni akkor, ha csoportként lépnek fel, és szolidaritásukat demonstrálják. [...]
1991-ben Lengyelország csatlakozásával a "pentagon" "hexagonná" bővült. Jugoszlávia felbomlása után, 1992-ben a regionális együttmuködés multilaterális fóruma új nevet kapott: Közép-európai Kezdeményezés (KeK), amely azonban a Jugoszláviában kialakult háborús helyzet miatt nem muködött. (Az egykori jugoszláv tagköztársaságok közül a KeK tagjai: Szlovénia, Horvátország és Bosznia-Hercegovina.)
1989 után, a forradalmakat követő eufória természetes velejárójaként, számos irreális terv és várakozás született a volt keleti blokk országaiban. Az új páneurópai, illetve közép-európai együttmuködés kereteiről szőtt elképzelések azonban nem egykönnyen foszlottak szét.

II. Nyugat- és Közép-Európa új viszonya
1989 óta három különböző folyamat határozza meg Közép-Európa helyzetét és jövőjét Európában: a Jugoszlávia felbomlását kísérő háborúk, a Szovjetunió széthullása és Nyugat-Európa gazdasági és politikai integrációja.

Balkán, Szovjetunió
Jugoszlávia szétesése összetett és tragikus folyamat, amely jól példázza egy nemzet nacionalizmusának győzelmét és a nemzetközi diplomácia kudarcait. A konfliktus annak a képzeletbeli vonalnak a mentén tört felszínre, amely történetileg elválasztotta Közép-Európa és Délkelet-Európa, a Habsburg Birodalom és az Ottomán Birodalom, a római katolikus és a görögkeleti ortodox, a horvát és a szerb, vagy a "Nyugat" és "Kelet" egymásba átnyúló területeit.
A Szovejtunió "belső birodalmának" 1991-ben történt szétesése logikus következménye volt a "külső, kelet-közép-európai birodalom" 1989-ben bekövetkezett bukásának. [...] A folyamat 1990 tavaszán kezdődött, a Szovjetunió balti tagköztársaságainak - Litvánia, Észtország, Lettország - függetlenségi nyilatkozataival, ami azután elvezetett a Szovjetunió teljes széteséséhez 18 hónappal később. [...]
A Szovjetunió belsejében bekövetkező robbanás megváltoztatta a volt keleti blokk országaiban létrejött "fiatal demokráciák" kapcsolatát Kelettel, Nyugattal egyaránt. Mindaddig, amíg fennállt a szovjet veszély, a lengyelek, csehek, szlovákok és magyarok közül sokan úgy gondolták, hogy a szovjet birodalom bukása esetén a Nyugat azonnal cselekvésre szánná el magát, hogy a kialakuló hatalmi vákuumot betöltse, és Kelet-Közép-Európát a Nyugat részévé tegye, ahova a térség eredetileg is tartozik.
1991-ben, a Szovjetunió összeomlása után azonban a kelet-közép-európai reformkormányok hirtelen egy olyan furcsa helyzetben találták magukat, ahol a nyugati politikusok figyelméért és a nyugati gazdasági segélyekért a szovjet birodalom romjain létrejövő országokkal és a többi reformkormánnyal versenyeztek<O*>.

Csatlakozás Európához
1989 után, az Európai Gazdasági Közösség (EGK) több programot indított, kifejezetten a "közép- és kelet-európai" országok megsegítésére. 1995-re az Európai Unió (EU) már hat országgal kötött társulási szerződést: elsőként Magyarországgal és Lengyelországgal, azután a Cseh Köztársasággal és Szlovákiával, végül Bulgáriával és Romániával.
Az EU "strukturált párbeszédbe" kezdett a társult tagokkal és kijelentette: a "csatlakozás abban a pillanatban megtörténik, amint az adott társult ország teljesíti a tagsággal járó kötelezettségeket, vagyis megfelel a szükséges gazdasági és politikai feltételeknek". [...]
Bár a vasfüggöny 1989-ben leomlott, sok kelet-közép-európai számára ennek helyébe az ún. "Golden Curtain" [Arany Függöny] lépett. [...] Sokan csalódtak az egykori keleti blokk országaiban a Nyugattal kapcsolatos kezdeti szép reményekben...

A kommunizmus öröksége
A Nyugat nem kínált nagyszabású megoldásokat a Keleten jelentkező óriási méretu "posztkommunista" problémákra. A kommunizmus öröksége mindenben tetten érhető volt, az egyéni magatartásmintáktól kezdve a gazdaságok szektorális szerkezetéig. Ennek eredményeképpen az egyes országokban "a szocializmus lebontása", illetve a "demokrácia és piacgazdaság felépítése" különböző, "nemzeti úton" haladt. Az egyes országok szakértői között nincs konszenzus a prioritásokról, a célokról, vagy hogy azokat milyen módszerrel póbálják elérni, sem az egyéni és globális rendszerváltó startégiák költségeiről és kockázatairól.
Ráadásul mindegyik posztkommunista ország szembesül azzal a kényszerrel, hogy az előre nem jelezhető problémák sokaságát egy időben kezelje. A "sorrend" felállításának megint csak bonyolult kérdése merült fel: ha nem lehet mindent egy időben véghez vinni, mit csináljunk először? [...]
A demokrácia és a piac bonyolult intézmények. Kialakulásuk egyik előfeltétele a kommunizmus hiánya. A kommunizmus bukása azonban az állami intézményeket nem decentralizálta automatikusan és nem teremtette meg spontánul a piacgazdálkodás alapjait. A szocialista államokban az államot teljesen a párt irányította, a gazdaságot pedig az állam szabályozta. Az 1989. évi forradalmak megtörték a kommunisták egyeduralmát az államhatalomban, de érintetlenül hagyták a monolitikus állami intézményeket és az állam szerepvállalását a gazdaságban. [...]

Antikommunista szolidaritás?
A régióban kibontakozó antikommunista mozgalom néhány vezetője azt remélte, hogy az antikommunista szolidaritás élménye segít majd megteremteni a demokratikus politikai kultúra új, speciálisan kelet-közép-európai változatát, sôt még azt is elképzelhetőnek tartották, hogy sikerül megvalósítaniuk a politikai és gazdasági rend új formáját, ami a kapitalizmus és a szocializmus két szélsősége között lehet "harmadik út". Ezek az illúziók hamar szertefoszlottak. [...]

Piaci erők szabadon?
Egy rövid időre a nyugat-európai liberális politikai elmélet és az amerikai ihletésu szabadpiaci közgazdaságtani elmélet vált meghatározóvá. Nagy reményeket fuztek a piaci erők spontaneitásához és teremtő erejéhez. Ezek az elméletek ugyan jól hangzottak, de a gyakorlatban teljesen alkalmazhatatlanok voltak, hiszen alapvető hiányosságokkal nem számoltak. Nem volt még magántulajdon, magántőke, tőkepiacok, tőkés vállalkozói réteg, "kapitalista" törvénykezés a befektetésekről, bankrendszerről, adórendszerről, gazdasági társaságokról. [...]

Privatizálás
A volt szocialista országokban az egyik legnagyobb problémát az állami vagyon privatizálása, vagyis az állami tulajdonnak és az eszközök feletti ellenőrzés jogának magánkézbe történő átadása, illetve a tulajdonjog megosztása jelenti.
Úgy tunik, hogy a kiskereskedelemben és a szolgáltatási szektorban lezajlott ún. kis privatizáció többé-kevésbé sikeresen végbement Közép-Kelet-Európában.
Ezzel szemben a széles köru privatizációs folyamat lassan és ellentmondásosan zajlik. [...]

Állami szerepvállalás
A posztszocialista országok kormányai valamivel könnyebben szabadultak meg a szociális ellátás terén a túlzott állami szerepvállalástól. A régi kommunista "társadalmi szerződés" része volt a kiterjedt, "bölcsőtől a sírig" szociális rendszer. A szocialista országokban az embereknek állampolgári jogon járt munkahely, alanyi jogon jutottak hozzá az olcsó lakhatáshoz, univerzális volt az egészségügyi és nyugdíjellátás, és az állam stabilan tartotta az árszínvonalat.
Utólag persze ez a szociális rendszer felmagasztosult, az emberek nagyon jónak tartották a valójában elégtelen és igazságtalan szociális juttatásokat, és nosztalgikus vágyakozás fogta el őket a "régi szép idők" biztonsága után. Közép-Kelet-Európa szocialista társadalmaira a középszeruségben való egyenlőség volt a jellemző. Az egyenlőség ideológiájához szokott emberek viszont csak nagyon nehezen képesek megbarátkozni a társadalmi differenciálódás jelenségével. Pedig hirtelen egyre növekvő egyenlőtlenséggel voltak kénytelenek szembenézni.

III. Rendszerváltás és társadalom
A szocializmus kelet-közép-európai általános elutasítása 1989-ben nem jelentette automatikusan a részvételen alapuló demokrácia, illetve piacgazdaság játékszabályainak széles köru elfogadását vagy megértését. [...] A piacosítás természetes és elkerülhetetlen velejárójaként a munkanélküliség is növekedett. A stabilizációs és megszorító intézkedéscsomagok pedig visszaszorították a kiterjedt jóléti rendszert és darabokra szedték a paternalista szocialista államot.

Győztesek, vesztesek
A kelet-közép-európai térség rendszerváltásának vesztesei és győztesei különböző társadalmi, generációs és földrajzi ismérvek alapján különíthetőek el.
Az idősebb korosztály tagjai a nagy vesztesek között voltak. Képletesen szólva, egész életükben a "szocializmust építették", és most a "kapitalizmus építésének" is ôk az első áldozatai. [...]
A fiatalabb generáció egyértelmuen az igazi győztes. Ôk nagy várakozással néznek a jövő lehetsőségei elé. Ennek ellenére, a térség legtehetségesebb és legképzettebb fiataljai közül sokan máshol próbálnak szerencsét. [...]
Közép-Kelet-Európában a társadalomnak éppen azon csoportjai viselik aránytalanul magas mértékben a rendszerváltás költségeit, akik a legkevésbé voltak felkészülve a politikai és gazdasági rendszerváltásra: az öregek, a nôk, a képzetlen munkaerő, a nagycsaládok, a vidéki lakosság, a kisebbségek, mint például a cigányok. A legtöbb társadalomban ôk a legveszélyeztetettebbek, mert nem rendelkeznek sem politikai, sem gazdasági befolyással, hogy helyzetükön javítsanak.
Furcsa módon a hajdani kommunista elit tagjai a nagy győztesek közé tartoznak. [...]

Sikeres rendszerváltások
1989 után a volt keleti blokk országai közül Lengyelország, Csehország és Magyarország volt a térség nagy győztese, s ezért mindegyik a legsikeresebb "rendszerváltónak" tarthatja magát. [...] Ugyan Szlovénia messze nem kap annyi figyelmet, mint az említett trió, azonban ô is mindenképpen a legfejlettebb reformországok közé tartozik.
Az élenjáró kvartett után következik Szlovákia. A Csehszlovák Köztársaság szétválása 1993-ban több előnnyel járt a már fejlettebb cseh régiók: Csehország és Morvaország, mint Szlovákia számára, ahol a féloldalas termelési profil elsősorban fegyvergyártáson és hagyományosan fejletlen mezőgazdasági területeken nyugodott. Szlovákiának a többi kelet-közép-európai országhoz képest is csak kismértékben sikerült a piacgazdaságra és demokráciára való átállás.
Két ország, Románia és Bulgária középen helyezkedik el a sorban, egy külön délkelet-európai kategóriát képezve. Őket követik a volt szovjet tagköztársaságok, amelyek a rendszerváltó folyamat sereghajtói. Az egykori szovjet tagállamok közül a balti államok: Észtország, Lettország és Litvánia vannak a legjobb helyzetben.
Az egyes államokon belül a különböző régiók is eltérő módon élték meg a rendszerváltást. A fővárosok, nagyobb városi centrumok, a gazdasági és politikai hatalom hagyományos, nemzeti központjai sokkal jobban jártak, mint az "öreg" ipari térségek, elavult gépparkkal és technológiával (acél, nehézipar, textil), vagy a hagyományosan fejletlen mezőgazdasággal foglalkozó vidéki régiók.
*
Az 1980-as évek elején Milan Kundera Közép-Európát Európa egy olyan részeként határozta meg, "ami földrajzilag középen, kulturálisan nyugaton, politikai kulturáját tekintve keleten helyezkedik el". 1989 után Közép-Európát talán a volt keleti blokk egy olyan részeként lehetne meghatározni, amelyiknek végül sikerül eljutnia a Nyugatnak nevezett gazdasági és politikai mennyországba.
Csak remélhetjük, hogy a közép-európaiak megszállottsága múltjukat illetően nem lesz a boldog jövő akadálya.

Vissza a tartalomjegyzékhez