CSORBA LÁSZLÓ: Kincsek a magyar kereszténység évszázadaiból
A vatikáni magyar kiállítás
A világ egyik leghíresebb történeti-művészeti gyűjteménycsoportja, a Vatikáni
Múzeum 2001 októberétől 2002 januárjáig különleges magyar látnivalóval fokozza
a pápai termekben felhalmozott ezernyi csodát. A hazai múzeumok és templomok
kincseinek legjavából válogatták össze azokat a gyönyörű tárgyakat, képeket
és dokumentumokat, amelyek a magyar kereszténység ezeréves történetének jó néhány
nevezetes epizódjával ismertetik meg a világ minden sarkából idesereglő látogatókat.
A gazdag tárlat legelső képei, tárgyai keresztény kultúránk szerves előzményére,
az ókori Pannonia Krisztus-követőinek meglepően gazdag hagyatékára irányítják
a figyelmet. Épp Rómában igencsak érdekes szembenézni a pécsi ókeresztény sírkamrák
festményeivel - melyeket a kiállításon egy szép 19. századi másolat képvisel
-, hiszen közismert, hogy a távoli provinciában született műalkotások legközelebbi
rokonai éppen itt, az Örök Város katakombáiban találhatók. Talán a birodalom
központjában dolgozó nagyobb műhelyek valamelyike vállalta jó pénzért egy gazdag
tartományi főhivatalnok megrendelését? Vagy éppen fordítva: a birodalom végvidékén
állomásozó római tisztviselő a helyi mestereknek írta elő azt az ikonográfiai
programot, amellyel a maga és szerettei földi nyughelyét a világ akkori közepéhez
csatolta? Ez is, az is megeshetett, sőt akár mindkettő egyszerre a római császárság
végnapjaiban. A kereszténység ekkor vert olyan erős gyökeret a pannon tájon,
hogy túlélte a népvándorlás nagy viharait, majd, főként a betelepülő szlávság
révén, lassan magához hajlította már az avarok és bolgárok egy részét is, végül
pedig - fejedelmi döntést követve, így hatalmi szóval, erőszakkal is rásegítve
- a betelepülő magyarságot.
Régi vita eldöntéséhez szolgáltat fontos adalékot a következő tárlóból a tiszabezdédi
honfoglalás kori temetőben talált arany tarsolylemez domborítása. A pálmaindák
és levelek fonadékában ugyanis nemcsak az életfa nevezetes motívumát, körülötte
pedig az iráni mitológiából származó jellegzetes pávasárkányokat jelenítette
meg az ismeretlen művész. A kompozíció közepére egyenlőszárú görög keresztet
helyezett! E motívum felbukkanásának magyar vallástörténeti jelentőségét akkor
értjük igazán, ha tudjuk, hogy nyelvi és kulturális rokonaink, a finn-ugor és
az ural-altáji népcsoportok vallási világának jó néhány kutatója szerint az
ezek körében megfigyelhető sámánizmus önmagában nem adhatott annyi szellemi
muníciót, amellyel a magyarság képes lett volna az ismert rendkívül rövid idő
alatt elsajátítani a kereszténység igen bonyolult fogalmi világát. A bezdédi
tarsolylemez szinkretizmusa (különböző vallások elemeinek ötvöződése) tehát
arra utal, hogy a hosszú sztyeppei vándorúton nem csupán mennyiségileg gyarapodhatott
újabb motívumokkal a minden bizonnyal sámánista alaprétegű magyar ősvallás.
A kiállításra elhozták a 13. századi magyar szobrászművészetnek azt a remek
alkotását is, amelyet kalocsai királyfej néven tart nyilván a művészetek históriája.
A méltóságteljes férfiarc olyan koronát - keresztekkel ékes fémpántot - visel,
amelyhez hasonlót III. Béla király sírjában találtak. E ténnyel is támogatja
a kutatók egy része azt a sejtését, miszerint - talán egy mára már elveszett
minta alapján - István király portréját metszette piszkei vörösmárványba az
Árpád-kori kalocsai bazilikán dolgozó mestercsapat szobrásza. De a férfiarc
rendkívüli ereje, fensége másokat arra biztat, hogy valamelyik bibliai uralkodó,
vagy netán maga a "Krisztus-király" ábrázolását keressék e ma már
magányos remekműben. Párjait, tudjuk, elpusztította az idő és a magyar földet
dúló hadak járása.
Tovább barangolva a kiállítás tablói, vitrinjei között, felemelő a találkozás
a pannonhalmi és a tihanyi bencés apátságok alapítóleveleivel. Előbbi 1001-
ben kelt, de nem minden részletében eredeti. Szent Márton hegyének valamelyik
buzgó szerzetese, megelégelve a veszprémi püspökkel a somogyi tizedszedés jogáról
folyó vitát, valamikor a 12-13. század fordulóján a maga monostorának javára
egészítette ki ezzel a tétellel István király egykori adományát. De grammatikai
vigyázatlansága leleplezte: a szöveg eredeti részének többes számával szemben
ugyanis egyes számban fogalmazta az interpolációt... Van olyan elképzelés, hogy
a szent király nevét megjelenítő betűábra egyik vonalát - az írni bizonyosan
nem tudó - István a saját kezével húzta. A tihanyi apátság 1055. évi alapítólevele
viszont teljes egészében autentikus, és akinek nem ez a kenyere, csak némi fáradsággal
találja meg a közepe táján a legkorábbi fennmaradt magyar (és finn-ugor) mondatot
a Fehérvárra menő hadi útról, amely akkoriban a kolostori földek egyikét határolta.
Szent Margit ciliciumának (vezeklőöv) komor vasabroncsa még arról a középkori
vallásos eszményről mesél, amelyben a fölfelé törekvő emberi akarat a lélek
ellenfelének tekintette a testet, és úgy vélte: meg kell sanyargatnia, le kell
győznie azt, ha hősies fokon akarja gyakorolni az erényt.
A közép-európai gótikus művészet olyan kivételes remekművei, mint a máriazelli
Szent Szűz-kegykép, az Anjou Legendárium, vagy Suky Benedek kelyhe ugyanennek
a kornak valamivel derűsebb oldalát idézik: a vallásos odaadás mellett a művészettel
(és pénzzel!) teremtett szépség utáni vágyat, amely igazi lendületével a reneszánszban
bontakozik majd ki. Az egyházművészetben is új korszak indult ekkor, de Mátyás
király csodás korvinái fölé Damkó József budavári Kapisztrán János-szobrának
alakja magasodik, jelezve: a Hunyadi-kor ragyogására - melyet körbeölelnek az
oszmán-török hódítás elleni fegyveres küzdelem jelenetei - a magyar nemzet zivataros
századai következtek.
Így sorjáznak egymás után a kiállításon a magyar egyháztörténelem érdekesnél
érdekesebb emlékei, mindegyikük belevilágítva valamiképp a társadalom, az állam,
a kultúra és a tudomány korabeli állapotaiba.
A kölcsönhatások végtelen gazdagságának érzékeltetésére búcsúzóul emeljünk ki
még egy gyöngyszemet: az árpási templom 1666/67 táján készült oltárképét. A
művészettörténeti kutatás mára kiderítette, hogy a 17. század legszebb magyar
festményeinek egyike valószínűleg Széchényi György győri püspök, a takarékos
gazda és bőkezű mecénás megrendelésére készült; alkotója bizonyára az az ismeretlen
művész, aki magát is odafestette a képre, a pápai kereszt mögé. A mecénás főpap
balról a második figura, míg az első Szelepcsényi György prímás. A jobbszélen,
Zrínyi Péter és az ifjú Frangepán Ferenc mellett látjuk a koronás I. Lipót német-római
császárt és magyar királyt, továbbá Nádasdy Ferencet és Wesselényi Ferenc nádort.
Az a harmónia, amelynek jegyében e derék méltóságok a képen egymás mellett térdepelnek,
Széchényi püspök politikai vágyálma volt: az uralkodó és a magyar rendek a törökellenes
harc jegyében együttesen ajánlják a Köpenyes Mária oltalmába az országot. A
"napba öltözött asszony" bibliai leírása a barokk Mária-tisztelet
kibontakozása, illetve lendületes terjesztése idején a szeplőtelen fogantatás
jellegzetes képi megjelenítése lett. Az ábrázolás egyik lényeges eleme, hogy
Mária a holdsarlón áll. Márpedig e látványt a Habsburgok országaiban, és különösen
Magyarországon, "Mária országában" úgy értelmezték, hogy a Szűzanya
eltapossa a gonosszal azonosított pogány törökség jelképét. Kár, hogy a kép
politikai illúzióját szétzúzta a valóság: megfestése idején már zajlott a Wesselényi-féle
összeesküvés, amelynek véres felszámolása lehetetlenné tette, hogy a bécsi udvar
és a magyar rendek a festmény sugallta egyetértéssel harcoljanak a török ellen.
De az esztétikum szerencsére legyőzte a politikai fátumot: a kép túl szép volt
ahhoz, hogy megsemmisítsék, így a nagyszombati klarisszák távoli, vidéki birtokára,
a Győr megyei Árpásra került, hogy az utókornak az egyház és a honvédelem egykori
kapcsolatáról meséljen.
A vatikáni magyar kiállítás kincsei között a barangolást nem lehet befejezni,
legfeljebb abbahagyni. A kiállítás mindegyik darabja egy-egy fejezetnyi magyar
történelem.