SURÁNYI RÓBERT: Angol-afgán háborúk

Hatalmi ütközések, 1838-1919

Abrit birodalom egyik legsebezhetőbb része India északnyugati határterülete volt. Az angol terjeszkedés az 1830-as évek végére érte el az Indus menti államokat. Az orosz birodalom a Kaukázusban és a Kaszpi-tengernél nyomult előre: 1828-ban befejezte Azerbajdzsán meghódítását, megnövelte perzsiai befolyását, 1840-ben kísérletet tett Hiva elfoglalására. A közép-ázsiai orosz terjeszkedés komoly aggodalmat keltett Brit Indiában, amely ekkor a Kelet-indiai Társaság és az angol kormány kettős irányítása alatt állt. Afganisztán az 1830-as évek végére ütközőterületté vált a terjeszkedő angol és orosz birodalom között. 80 év alatt három háborút vívott függetlenségéért az angolokkal.

Ahmad sah oszága

Az újkori afgán királyságot a perzsa Nadir sah széteső birodalmából kiválva Ahmad sah (1747-73) alapította, aki szüntelen hadviseléssel tartotta egybe a törzsek szövetségét, építette ki birodalmát, amelyet halálakor északon az Amu-darja (Oxus) és Kafaristan, délen az Arab-tenger, keleten Tibet, a Sutlej és az Indus, nyugaton pedig Horászán és Perzsia határolt. A szüntelen trónharcokban meggyengült Afganisztán területeket vesztett, 1800 után védekeznie kellett az angol, perzsa és szikh terjeszkedéssel szemben. Önállósult az Indus mentén Szind (1789) és a szikh Pandzsáb, amely Randzsit Szingh uralma alatt elfoglalta Kasmírt (1819) és Pesavárt (1823). Az afgán trónról elűzött Sudzsa sah (1803-9) előbb Pandzsábban talált menedéket, majd a Brit Indiában kegydíjon élve, húsz évig szövögette a visszatérés tervét.

A központi hatalom megerősítésére, az ország stabilizálására a tehetséges Doszt Muhammad emír (1826-39, 1843-63) tett kísérletet.

A perzsa sah, orosz tanácsadók bátorításával, 1837-ben ostrom alá fogta Herátot. (A nyugati Herát tartomány hagyományosan a Hindukus hegységet megkerülő, északról délre, Kandahárba tartó és onnan tovább, Indiába vezető útvonal kulcsa volt.) Az elhúzódó ostrom közben a Perzsa-öbölben, Karacsinál, brit csapatok szálltak partra, és az angol követ a sah értésére adta: Herát elfoglalása háborúhoz vezetne. Erre 1838. szeptember 9-én a perzsa hadsereg visszavonult.

Az elsô angol-afgán háború, 1838-42

Az indiai kormány az Afganisztán elleni háború előkészítését Herát ostroma idején kezdte el, de az ostrom és vele az "orosz veszély" megszűnte után sem ál- lította le. Lord Auckland indiai főkormányzó (1835-1842) 1838 októberében megkapta a brit kormánytól az intervenció jóváhagyását. Voltak ugyan aggályok a távolság, a klíma, az afgánok által gyűlölt szikhek alkalmazása miatt, de ezeket figyelmen kívül hagyták.

Az Indus hadseregének elkeresztelt brit, indiai és (az afgán trónról 1809-ben elűzött) Sudzsa sah vezette csapatokból álló sereg 16 500 katonát, 38 ezer tábori kísérőt és 30 ezer tevét számlált. A nagyszámú kísérővel és rengeteg málhával a hadsereg lassan haladhatott. Ezredenként 600 teherhordó bennszülöttre volt szükség. Egy-egy angol tiszt 10 szolgát tarthatott hivatalosan, ténylegesen többet is. (Egy ezred tisztjeinek szivaradagját két teve vitte!) A brit csapatok 1839. április 25-én Kandahárba, majd Gazni ostroma után, augusztus 7-én Kabulba harc nélkül vonultak be. A lakosság fagyos csendben nézte a bevonulókat, Sudzsa sah visszatértét. (A túlerő elől Doszt Muhammad is visszavonult, majd csatavesztések után, 1840 novemberében megadta magát, és az angolok Indiába száműzték.)

Sudzsa sah csak az angol fegyvereknek és a törzsfők között szétosztott pénznek köszönhette hatalmát. Hadserege nem volt jelentős, egyedül adószedői működtek jól, ezzel is növelve népszerűtlenségét. Így a tervezettnél jóval nagyobb számú brit haderőt kellett az országban állomásoztatni. Az állandó fosztogatások miatt az Indiába vezető utakon a forgalom csak fegyveres erővel és a térséget ellenőrző törzsek lefizetésével volt fenntartható. A túl magas megszállási költségek miatt - helytelen takarékossággal - a törzsfőknek fizetett brit járadékokat megvonták, emiatt tovább romlott az utak biztonsága.

Felkelés

A forrongó országban az angolok csak arról értesültek, hogy valami készül Kabulban, de nem tudták, hogy minden fontosabb törzsfő részes a felkelésben.

1841. november 2-án Kabulban a felkelők elsőként a brit misszió vezetőjét, Alexander Burnest ölték meg, testét darabokra vágták. Sudzsa sah kiküldött ezrede nem volt hajlandó a felkelők ellen harcolni, sôt alig lehetett a katonákat visszavinni a Bala Hisar erődbe.

A brit helyőrség sem ebben a biztonságosabb erődben, hanem egy kényelmesebb táborban élt a város mellett, egy fás ligetekkel borított mezőn, ahol a tüzérség nem látta be a terepet. Az elővigyázatosság nélkül kiépített tábor alig volt védhető.

A felkelők élére időközben a száműzött Doszt Muhammad emír fia, Muhammad Akbar kán állt, aki az év végén 30 ezres sereggel rendelkezett. A britek a szabad elvonulásról kezdtek tárgyalni, s elutasították a feltétel nélküli kapitulációt. Felmentőkre azonban nem számíthattak, a Kandahárból Kabul felé elindult angol csapat kénytelen volt visszafordulni.

A havazás miatt a hegyi utak és hágók egyre nehezebben voltak járhatók. 1842. január 6-án a brit helyőrség 4500 katonája és 12 500 főnyi tábori személyzete mégis megkezdte az angol történelem legtragikusabb visszavonulását, ami alig egy hétig tartott. A cél, Dzsalálábád, csak 90 mérföldnyire volt.

A brit menetoszlopot az indulástól kezdve afgán lovasok támadták és fosztogatták. Az első éjszakára már csak egy sátruk maradt. A fagyott lábú katonákat hátrahagyva is két nap alatt alig 10 mérföldet tettek meg! A seregben a fegyelem felbomlott, teljes volt a zűrzavar. A magas hegyek közt fekvő, 5 mérföld hosszú Khurd Kabul-hágón keresztül haladva a menet tizenháromszor gázolt át a jeges vízfolyáson, a felülről tüzelő afgánok elől csak futásban kereshetett menedéket. Háromezer ember lelte halálát a szorosban. Az utat elzáró tüskés bozótból épült akadályt az angolok éjszaka kézzel szétbontották, de az afgánokkal folytatott kézitusából csak két csoport tudott kitörni. Üldözőik őket is felszámolták. Egyetlen sebesült lovas, Brydon sebészorvos ért el 1842. január 13-án Dzsalálábádba.

Brit kudarc

Márciusban az afgánok elfoglalták Gaznit, április 5-én agyonlőtték a még névleg uralkodó Sudzsa sahot. Júliusban Nott tábornok Kandahárból, Gaznin keresztül, augusztusban pedig Pollock tábornok Dzsalálábádból indult Kabulba, hogy kiszabadítsák az angol foglyokat és helyreállítsák a birodalom presztízsét. Tömeges kivégzések, szabadrablás, a kabuli fedett bazár, az ázsiai építészet remekének felrobbantása után Pollock a helyzetet alkalmasnak találta trónra ültetni Sudzsa sah egyik fiát, aki október 12-én, az angolok kivonulásakor azonnal lemondott testvére, Shapur herceg javára. A herceg rövidesen elmenekült. Az angolok által megdöntött Doszt Muhammad hazatérve visszavette trónját és még húsz évig uralkodott.

A britek kudarcának oka a nagyhatalmi gőg és érzéketlenség volt az afgán nemzeti érzés és szabadságvágy iránt. Könnyen arattak katonai győzelmeket, bár a gerilla hadviseléssel szemben tehetetlennek bizonyultak, és csődöt mondtak a megszállt ország megtartása, igazgatása terén. Szándékukkal ellentétben az intervencióval Afganisztán egyesítését segítették elô.

A brit kormányzati körökben 1874-ig jórészt "a mesteri tétlenségnek" nevezett felfogás érvényesült, amely szerint Indiát az Indus mentén kell megvédeni és az oroszokat diplomáciai eszközökkel távoltartani. Ezután a konzervatívok, "az előre teória" hívei Afganisztánt protektorátussá alakítva előre kívánták tolni a védelmi vonalat az Amu-darjáig.

Orosz-angol vetélkedés

Oroszország déli terjeszkedése a krími háború (1853-56) után a türkmenisztáni kánságok elfoglalásával folytatódott: Taskent (1865) után Kokand, Buhara, Szamarkand (1868) és Hiva (1873) következett. Az angolok 1869-ben nem fogadták el az orosz ajánlatot, hogy Afganisztánt semleges zónának tekintsék. 1873-ban elvetették Shir Ali afgán emír (1863-79) szövetségi ajánlatát is, hogy garantálják országát orosz agresszióval szemben, az afgán külpolitika ellenőrzése fejében. Lord Lytton indiai alkirály Disraeli kormányfő jóváhagyásával brit képviselők beengedését követelte az emírtől, gyakorlatilag a protektorátus elfogadását. Az ügyben a pesavári brit-afgán tárgyalások (1876. okt.-1877. márc.) eredménytelenül végződtek.

Az 1877-78. évi balkáni orosz-török háború után a berlini kongresszuson Disraeli sikerként könyvelte el, hogy a tengerszorosok (Boszporusz, Dardanellák) orosz ellenőrzésének veszélyét elhárították. Miután azonban Disraeli indiai csapatokat küldött Máltára, válaszul 1878 júliusában Sztoljetov tábornok vezetésével orosz misszió érkezett Kabulba.

1878. szeptember 21-én, válaszul az orosz lépésre, a brit misszió egy ezreddel akart behatolni Afganisztán területére, de az emír visszafordíttatta a határról. Lord Lytton indiai alkirály, az "előre koncepció" híveként, végig a háború megindításán fáradozott, ami november 20-án megkezdődött.

A második angol-afgán háború, 1878-80

A 37 500 főnyi hadsereg 3 oszlopban hatolt be északi, középső és déli irányból: a Khaibar-, a Kurram- és a Bolan-hágón keresztül Kandahár felé. Lőfegyverek terén fölényben voltak, a hegyi terepen jól mozgó gurkákat alkalmaztak az afgán állások oldalba és hátba támadására. Több csata után az emír december 22-én az angolok elől észak felé menekült, de orosz segítségre hiába várt. Halála után fia, Jakub 1879. május 26-án megkötötte a gandamaki szerződést. Ezzel elfogadta a brit képviseletet, a külpolitika angol ellenőrzését, lemondott bizonyos területekről (Kurram, Pisin, Szibi). Mindezek fejében évi járadékot kapott.

A háború eredményeként Afganisztán külkapcsolatait hamarosan a britek irányíthatták. Erről Lord Ripon, az új alkirály 1880 júliusában kötött szerződést az év elején hazatért Abdurrahman emírrel, Doszt Muhammad unokájával.

Ismét orosz-angol ellentét

1884-ben a Merv-oázist az oroszok elfoglalták. Ezután brit-orosz tárgyalások kezdődtek az afgán határ kijelölésére. A tárgyalások azonban megrekedtek, mert az oroszok igényt formáltak a Panjdeh-oázisra, amit 1885. március 30-án fegyverrel el is foglaltak az afgánoktól. Az angol kormány lemondott az oázisról, de a közeli Zulfikar-hágóra vonakozó orosz igényt elutasította. Háborús válság alakult ki, de enyhült, miután elfogadták a dán döntőbíráskodást.

1886-ban és 1895-ben véglegesítették az afgán-orosz határvonalat, amely üzbég és tádzsik törzseket osztott meg. Az 1893-ban meghúzott indiai-afgán határ (Durand-vonal) az indiai határterületet megnövelve, az Afganisztánban uralkodó pastu nyelvű törzseket (pathan) vágta ketté. Az afgán irredentizmus nem mondott le az elvett területről. (Az afgán kormány 1947-ben nem volt hajlandó e területeket elismerni a független Pakisztán részeként, népszavazással szerette volna eldönteni Pastunisztán hovatartozását.)

Abdurrahman emír (1880-1901) állandó hadsereget szervezett és kemény kézzel megszilárdította a központi hatalmat a törzsek, regionális csoportok fölött. A brit befolyást igyekezett minél kisebbre szorítani. Nem járult hozzá, hogy angol diplomaták és csapatok állomásozzanak országában. Visszautasította a vasútépítésre és gazdasági fejlesztésre tett ajánlataikat. A britek 1901-ben, Abdurrahman halála után a vele 1880-ban kötött szerződést újra akarták tárgyalni utódával. Liberálisabb kereskedelmet, területi engedményt, a határon túli indiai törzsi politikába való be nem avatkozást igényeltek. Habibullah emír (1901-19) nem engedett a nyomásnak.

A harmadik angol-afgán háború, 1919

Habibullah emír az első világháborúban kitartott a semlegesség mellett. Miután 1919. február 19-én meggyilkolták, fia, Amanullah emír (1919-1929) a hadsereg és a nacionalista ifjúafgán párt támogatásával radikális fordulatot hajtott végre. Április 13-án kinyilvánította, hogy kormánya "bel- és külügyeiben független és szabad". A teljes függetlenségét elismerő szerződés megkötését sürgette, de az indiai alkirály, szakítva a szokással, nem kívánt szerződni az új emírrel, sôt el sem ismerte uralmát, csak Kabul urának tartotta.

A kirobbant indiai zavargások láttán viszont Amanullah elérkezettnek látta az időt az elvesztett területek visszaszerzésére.

1919. május 4-én az afgán csapatok átlépték az indiai határt és elfoglaltak néhány várost. Megkezdődött az alig egy hónapig tartó harmadik háború, amely 1000 mérföldnél hosszabb fronton folyt. Az 50 ezer főnyi afgán reguláris hadsereg nem volt jól kiképezve és felkészülve, fegyverzete is részben elavult volt. A helyi törzsek 80 ezer főnyi serege ütőképesebb volt. A szállítást és utánpótlást rosszul szervezték. A britek 50 ezer katonával rendelkeztek a határterületen. A britek benyomultak és elfoglalták az első határvárost, Dakkát. Sikerüket technikai fölényüknek köszönhették, a korábban nehezen leküzdhető hegyek fölött a légierő könnyen átrepült, rendszeresen bombázta Dzsalálábádot és Kabult. A motorizált szállítás, a távírókapcsolat és a páncélozott járművek előnyét is élvezték. Amanullah hamarosan fegyverszüneti ajánlatot tett. A Ravalpindiben augusztus 5-én aláírt békeszerződéshez mellékelt levélben az angolok elismerték Afganisztán függetlenségét bel- és külügyeiben. Amanullah viszont kénytelen volt elfogadni az indiai határt, lemondani járadékáról és átmenetileg a fegyverimportról. Mindenesetre a balul sikerült, félbehagyott háborúval így is elérte célját: a függetlenséget.

Szovjet-afgán szerződés, 1921

Amanullah az angolokkal szemben pozíciója erősítésére még 1919 áprilisában kapcsolatba lépett a szovjet-orosz kormánnyal, amely a polgárháború és intervenció miatt Közép-Ázsiától elvágva, az első diplomáciai elismerésen túl kezdetben más támogatást nem adhatott. A szovjet-afgán barátsági szerződés megkötését késleltette, hogy Amanullah a pániszlám erőkkel szimpatizált, szövetségesének tekintette, támogatta és bukása után, 1920 szeptemberében befogadta az oroszok által elűzött buharai emírt. Emiatt Moszkva tiltakozott, de 1921 elején létrehozott egy britellenes, antiimperialista regionális együttműködést a kemalista török, perzsa és afgán kormánnyal. Az 1921. február 28-án aláírt szovjet-afgán szerződés gondoskodott követség és konzulátusok felállításáról, vámmentes tranzitkereskedelemről, szovjet pénzügyi és műszaki segítségnyújtásról, távíróvonal kiépítéséről. 1921. március 1-jén török-afgán kölcsönös segítségnyújtási szerződést is kötöttek Moszkvában.

Az angoloknak nem sikerült meggátolniuk a szovjet-afgán szerződés ratifikálását. Le kellett arról mondaniuk, hogy az afgánok újra elismerjék "a legfő és túlnyomó brit politikai befolyást". Afganisztán a britek mellett a fontosabb európai és ázsiai országokkal is diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatokat létesített.

Elzárt ország

Afganisztán a brit befolyás időszakában, részben védekezésül az európai hatásoktól, meglehetősen elzárt maradt. Amanullah (1926-tól sah) európai és törökországi útja után megkísérelt reformjai, köztük a csador elhagyása és a koedukált oktatás, meghiúsult a konzervatív erők, egyházi vezetők ellenállásán. 1929-ben megbuktatták a sahot, átmenetileg szétesett a központi hatalom. Az etnikai, törzsi és osztályellentétekkel megosztott, elmaradott ország súlyos öröksége lett, hogyan fogadtasson el modernizációs reformokat és tartsa fenn a központi hatalmat. Az angolok három háború árán megértették, hogy a szabadságszerető afgánok földjét el lehet foglalni egy ideig, de megtartani nem.

Vissza a tartalomjegyzékhez