KERTÉSZ ISTVÁN: Ázsia ura

Miután Alexandrosz (Nagy Sándor) Kr. e. 331-ben döntő ütközet során szétverte a perzsa király, III. Dareiosz Kodomannosz hadseregét, Ázsia királyának nyilvánította magát. A mindössze öt esztendővel korábban trónra került makedón király Perzsiát jött elfoglalni, amikor 334-ben átkelt Kis-Ázsiába, de most már többre vágyott. Az egész ázsiai kontinens feletti uralom lebegett szemei előtt, annak az ismeretlen világnak a birtoklása, amelyről a helléneknek csak megbízhatatlan, a csodákat a valósággal keverő információik voltak. A 25 éves "alig férfiba" nevelője, Arisztotelész oltotta be a világ igenlését. Talán Alexandrosz volt a história első igazi kozmopolitésze, világpolgára. Nem abban az értelemben, hogy sehol nem volt igazi hazája, hanem éppen ellenkezőleg: mindenhol hazára lelt, ahol befogadásra érdemes értékre talált. Ázsiát nem a zsákmányra, hanem a civilizációs értékekre áhítozó hódító akarta megkaparintani.

Ázsia urának lenni Alexandrosz számára azt jelentette, hogy egy tágabb politikai-civilizációs egységbe kell foglalni a kontinens etnikai sokszínűséget mutató népességét. E célok jegyében belső békére törekedett, amely nem ismer etnikai széthúzást, és szigorúan megkövetelte a lokális érdekeknek a központi akarat alá rendelését.

Az oikumené

Ázsia ura az oikumené, vagyis a lakott világ egyharmadát birtokolhatta. Ez nem tűnik irreális elképzelésnek, ha meggondoljuk, milyen volt a hellénség világképe Alexandrosz korában. Mint azt Theopomposz Philippica c. művében, amelyet jórészt Nagy Sándor uralkodása idején írt, kifejti: Európa, Ázsia és Libüe (Afrika) szigetek, amelyeket az Óceán vesz körül. Ázsiát Európától a Tanaisz (Don), Libüétől pedig a Nílus választja el. Ezen folyók felső szakasza és forrásvidéke ismeretlen volt. A három kontinens peremét sivatagnak vagy steppének képzelték, ahol legfeljebb nomádok találhatnak megélhetést. Így Észak-Ázsia területén élnek a nomád szkíták, és Dél-Ázsia nagyobb vidékei sivatagok. Ázsia központi jellegzetességeként - korántsem alaptalanul - a hegyek láncolatát tüntették fel. Ez nyugatról, Kilikia felől India határáig húzódik, és nyugatról keletre a Taurosz, Parnasszosz, Kaukázus és Hindukus (Paropamiszosz) alkotják. A hegyek láncolatától keletre fekszik India, amelyet az utolsó lakott földnek tudnak. Maga Arisztotelész is úgy vélte, hogy aki átkel a Paropamiszosz utolsó gerincén, az meglátja "a külső tengert", vagyis az Óceánt. Ezért aztán azt hitték, hogy Ázsia a Hindukustól keletre már csak egy viszonylag kicsiny félsziget, amely keleti vagy délkeleti irányban nyúlik az Óceánba.

Alexandrosz így joggal hihette, hogy amikor átkelt az Elburz hegyen, és a Kaszpi-tengertől keletre és nyugatra nomád szkítákat látott, akkor közel került Ázsia és ezzel együtt az oikumené északi határához. Vagyis az ő szemük előtt a ma ismert Ázsia valóságos területének csak egy része jelent meg, így az reálisan meghódítható területnek látszott.

Taktika és stratégia

Mindezt átgondolva csodálhatjuk csak igazán Alexandrosz bátorságát és elhivatottságérzését, amellyel Ázsia ura akart lenni. Hiszen egy reálisnak gondolt célt kívánt megvalósítani, igen csekély földrajzi ismeretek birtokában.

Néhány dologgal szerencséjére tisztában volt. Tudta azt, hogy Indiát csak akkor hódíthatja meg, ha szilárdan birtokolja az oda vezető utakat. A szilárd birtoklás jelentette egyrészt azt, hogy a stratégiai pontokon megerődített településeket hozzon létre, melyek a hírközlés és utánpótlás bázisaként működtek. Másrészt súlyt fektetett arra, hogy a fô útvonalak biztonságát a messzi hátország felől is szavatolja. Az ilyen meggondolások miatt Alexandrosz számára Afganisztán kulcsfontosságú területté vált, de az ottani helyi ellenállás a világhódító program egyik fô akadálya volt.

A helyi ellenállással Alexandrosznak kiváltképp akkor kellett sorozatosan megküzdenie, miután még 331 végén elhagyta Szúszát. Ettől kezdve éveken át hegyes-völgyes, sokszor sivatagos tájakon, nemegyszer alig elviselhető természeti körülmények között harcolt, egyaránt viaskodva az élelemhiánnyal és a barátságtalan lakossággal.

Az új feladat új katonai taktikát követelt. Megnőtt a felderítés jelentősége, mely az utak állapotát, a terep nehézségeit, az ellenség létszámát és a várható élelmiszerkészleteket fürkészte. A katonáknak fel kellett készülniük a partizán hadviselés elleni küzdelemre és a gyors, meglepetésszerű manőverek végrehajtására. Mindezek miatt Alexandrosz iráni és afganisztáni hadjáratában ritkán mozgatta meg egész hadi népét. Míg főseregét nagyobb bázisokon (Szúsza, Ekbatana stb.) helyezte el, addig a had többi részét kisebb, mozgékony csapatokra osztotta, amelyek rendszerint más és más utakon jutottak előre. Lovasságát, amelybe ázsiai harcosok nagy tömegét olvasztotta, 75-100 főből álló csapatokba szervezte, és ezek élére kipróbált hetairoszokat, vagyis arisztokrata makedón lovas parancsnokokat állított. Egyes osztagokat ázsiai módon harcoló lovas dárdásokkal és íjászokkal töltöttek fel. A gyalogság egy részéből nyolc, egyenként ezer főnyi "kommandós" egységet hozott létre, amelyek különös hatékonysággal hajtottak végre gyors éjszakai hadműveleteket. A megfontolt hadászati tervezés, párosulva az intuitív kivitelezéssel, mindenhol meghozta a kívánt eredményt. Így történt ez Afganisztánban is.

Úttalan utakon

Kr. e. 330 utolsó hónapjaiban az észak-iráni Meshed közelében készült Alexandrosz arra, hogy miután meghódította Iránt, átlépjen az utolsó akadályon is a vágyott India felé.

Terve az volt, hogy a Tedzsen völgyén át, a perzsa uralkodók által épített Királyi Út felhasználásával jut el Baktrába, amely a mostani Afganisztán nagyobb részét az ókorban magában foglaló Baktria tartomány fővárosa volt. (Ez egyébként a történelem folyamán gyakran igénybe vett inváziós útvonal volt, utóbb Dzsingisz kán és Timur Lenk is átvonult rajta.) A makedón király minél gyorsabban Afganisztánba akart jutni. Bésszosz, a vidék helytartója, itt szervezett ellenállást. Az élelmiszer- hiány miatt azonban le kellett tennie erről a szándékáról.

Ezért Alexandrosz inkább délkelet felé vonult a mai iráni-afganisztáni határfolyó, a Harí-rúd völgyén át az afganisztáni Heráthoz, majd onnan délre a Szísztan-tó és Farah vidékére. Ez a táj az ókorban - és napjainkban is - igen próbára tette az odaérkezőket. Júniustól szeptemberig erős, olykor hurrikánná fokozódó szél kavarja itt fel a homokot. Moszkitók, szúnyogok, bögölyök és mérgeskígyók keserítik az emberek életét, és mindezt még tetézi a Helmand folyó szokatlan viselkedése. Ez a víz ugyanis sűrűn váltja medrét, és az erős esőzések után gyakorta két-háromszorosára árad, pusztítva gátat és települést. De a természet, úgy látszik, dacot ébresztett az itt lakókban, ugyanis e körzet az ókorban egyike volt a Közép-Kelet legsűrűbben lakott területeinek. A szorgalmas földművesek munkája nyomán jó termést lehetett itt betakarítani, és ennek Kr. e. 330 végén a makedónok lettek a haszonélvezői.

329 januárjában vagy februárban a makedónok elhagyták Szísztán vidékét, és 60 napon át vonultak az arimaszposzok földjén keresztül, akik az Alsó-Helmand völgyében laktak. Itt intenzív földművelés folyt, ami megkönnyítette az inváziós had ellátását. Kr. e. 329 márciusának végén vagy áprilisának elején kezdtek a makedónok átkelni a parapamiszadák területén. (Utóbbiak egy hindu törzset alkottak a Gazni és a Hindukus között húzódó felföldön.) A mai Kandahártól a Kabul folyó völgyéig 4 hét alatt több mint 520 km-t tettek meg, és céljuk az volt, hogy a Hindukuson történő átkelés előtt hozzájussanak a környéken április-május fordulópontján betakarított téli búzához és árpához.

Az út ezen szakasza különös megpróbáltatásoknak tette ki Alexandrosz seregét. Erről a Kr. u. 1. században élt római történetíró, Curtius, megrázó mondatokkal számolt be. E műből idézünk: "A sereg az emberi műveltség legcsekélyebb nyomát is nélkülöző pusztaságban minden elképzelhető rosszat elszenvedett: éhséget, hideget, fáradságot, csüggedést. Sokan elpusztultak a számukra szokatlan hóban-fagyban, sok ember lába lefagyott, s a legtöbbnek a szeme sínylette meg a hideget... Akik szerencsésen elvergődtek valamelyik barbár kunyhójáig, azok hamar magukhoz tértek. De oly sűrű volt a homály, hogy a házakat csak a felszálló füst jelezte. Lakóik még soha nem láttak idegeneket földjükön, s amint megpillantották a fegyvereseket, halálra rémülten mindent előhordtak, ami csak a kunyhóban akadt, rimánkodva, hogy irgalmazzanak életüknek." (Kárpáty Csilla fordítása.)

A nélkülözés után a Kabul élelmiszerben gazdag völgye jó pihenőhelynek bizonyult. A makedón had rövidesen új erőre kapott, majd megkezdte az átkelést a Hindukuson. Az átkeléshez a 3550 m magasan fekvő és 75 km hosszan elnyúló Havak-hágót vették igénybe. Körülbelül 64 ezer reguláris harcos, 36 ezer főnyi kisegítő személyzet, valamint több mint 12 ezer ló özönlött át a hegység északi lejtőire 16-17 nap leforgása alatt. Mivel a szoros legszűkebb szakaszai három embernyi szélességűek voltak csupán, a gyalogság minden bizonnyal kettes sorokban vonult, míg a harci mének és teherhordó állatok egy-egy sorban haladtak.

India előszobája

Alexandroszt az ismeretlen vidék iránti kíváncsiság, Bésszosz és a vele lévő más renitensek elfogásának vágya és az az óhaj vezette, hogy ha majd Indiába megy, ne legyen békétlen föld a háta mögött. E célok jegyében vezette csapatait a Kunduz folyó völgyébe. Ez termékeny vidék volt, de Bésszosz serege feldúlta, így a makedónok kénytelenek voltak teherhordó állataikat enni, illetve a folyóban halászni. Ezután ért Baktrába, ahol végre pihenőt adhatott katonáinak. Innen, a sivatagos táj legnagyobb oázisától Kr. e. 329 kora nyarán indult könnyűfegyverzetű csapataival az Amu-darja irányába. A fősereget és a poggyászt Baktrában hagyta, közel a jól hajózható Amu-darjához. A mai afgán- üzbég határnál fekvő Termez volt a legközelebbi úti célja, mivel itt a szogdok stratégiai fontosságú erődítményt birtokoltak. (Egy 1911-ben megjelent útleírásban O. Olufsen így írt arról a területről, melyet a makedónok most bejártak: "A homok átsüt a cipőn, és a szél lehellete, amely a tűzforró homokhegyekről az ember arcába fúj, úgy éget, mint a láng. A puskagolyók és fémtárgyak úgy áttüzesednek, hogy lehetetlen megérinteni őket, és az Amu-darja vize július-augusztusban 28 celsius fokra emelkedik... Mindent finom homokszemcsék borítanak, és a forróság meg a szárazság alig eloltható szomjúságot okoznak.")

Alexandrosz e környéken alapította utóbb "Alexandria az Oxosznál" (Oxosz az Amu-darja görög neve) néven ismert városát. Miután pacifikálta a vidéket, bőrsátrakból készített tutajokkal átkelt a folyó túlsó partjára. A következő úti cél Marakanda (Szamarkand) volt, majd az inváziós sereg útja a Jaxartészhez (Szir-darja) vezetett. Itt, a későbbi Leninabadtól (mai Hodzsent Tadzsikisztánban) 4 km-re alapította meg Alexandria Eszkhaté városát. A Jaxartészen átkelve a szkítákra támadt. Ezeket legyőzve már azt hihette, hogy elérte a világ északi peremét.

Alexandrosz visszatért Baktrába. Onnan a következő év, Kr. e. 328 tavaszán újra elindult, hogy egyszer és mindenkorra véget vessen a lázadásnak, amit ekkor már a meggyilkolt Bésszosz helyett Szpitamenész vezetett. Alexandrosz átkelt az Amu-darján, és hadát öt kisebb egységre osztva egymás után vette be az ellenség hegyi erődjeit. Kelet felé, a mai Bálá Murgháb irányába (mai afgán-türkmén határvidék) üldözte ellenfelét, akit végül a nomád masszageták gyilkoltak meg. Ezzel aztán úgy érezte, vége is küldetésének ezen a tájon. Kr. e. 327 tavaszán a Salang-hágón keresztül déli irányban átkelt a Hindukuson, nemsokára maga mögött hagyva Afganisztánt, és India felé vette útját.

Vissza a tartalomjegyzékhez