CSAPLÁR KRISZTIÁN: Albánia monarchái

Különleges vagy még inkább hírhedt év volt 1997 a modern kori Albánia történetében. Ebben az esztendőben számos megrázkódtatás érte e szegény ország lakóit. Januárban összeomlott több befektetési alap, amelyekbe a lakosság becslések szerint kb. egymilliárd dollárt - több évtized megtakarítását - fektetett be. Az utólag piramisjátéknak bizonyult "befektetési alapok" okozta károk hatalmas botránysorozatot indítottak el. Az ellenzéki pártok a kormányt és az államfőt (Sali Berisha) bűnrészességgel vádolták meg. A hónap folyamán számos nagyvárosban robbantak ki zavargások. Ezek során kifosztották csaknem az összes fegyverraktárat, üzletet és közhivatalt. Március 2-án végül lemondott az államfő - bár nem sokkal később köztársasági elnökké nevezték ki - és a kormány. Az új kormány ideiglenes mandátumot kapott: június 29-ére új választásokat írtak ki. A tavasz folyamán nemzetközi akció is szerveződött, hogy megállítsa a főleg Olaszországba tartó több tízezres menekülthullámot, illetve hogy elejét vegye a humanitárius katasztrófának.

Ebben a rendkívül feszült és átláthatatlan helyzetben bukkant fel Leka Zogu, hogy visszakövetelje trónját és országát. De ki is ez az ember, aki a fél évszázados Hodzsa-rendszer bukása utáni évtized utolsó harmadában tűnt fel akkor, amikor Albánia már évek óta a demokratizálódás nehéz útját járta?

Archaikus társadalom

A monarchia albániai története a többi balkáni államhoz képest rendkívül későn kezdődött. A nemzeti mozgalom az 1878. évi események* hatására indult el az akkor még csak földrajzi fogalomnak számító Albániában. A mozgalom meglehetősen mostoha körülmények között volt kénytelen tevékenykedni. Szemben a legtöbb balkáni néppel, az albánságnak nem volt olyan társadalmi rétege, amely fel tudta volna vállalni a 19. század követelte változások levezénylését, sôt az is kérdéses volt, hogy ki számít albánnak.

A századforduló modernizációs kihívásaival a következő "adottságokkal" nézett szembe az albánság: volt két hatalmas nyelvjárása, a geg (északi) és a toszk (déli), amelyek a földrajzi tagoltságnak megfelelően tovább aprózódtak. Jelen volt két világvallás négy felekezete: a katolicizmus és az ortodoxia, illetve a mohamedán vallás szunnita és síita irányzata. Míg a szerbek, bolgárok, görögök stb. esetében voltak olyan tényezők (vallás, nyelv, történelmi emlékezet), amelyekre támaszkodva a nemzeti mozgalom célul tűzhette ki többek között az önálló nemzetállam megteremtését, addig e nyugat-balkáni nép esetében szinte semmi nem volt, ami összekötötte volna őket.

Olyan földrajzi környezetben éltek, amely fizikai akadályokat állított a természetes kommunikáció útjába, így egymás mellett élô, ám egymással csak bizonyos mértékig érintkező csoportok jöttek létre. Mindezek mellett a társadalom is archaikus volt. Északon, nagyjából az Albán-Alpok által körülhatárolt hegyvidéken katolikus törzsek éltek. Tőlük délre a tengerparti kikötővárosok többségében és a belsőbb területeken a mohamedán hitűek laktak, a görög határ mellett az ortodoxok; a csekély városi lakosságot leszámítva nemzetségi- nagycsaládi társadalomban.

A független Albánia mint szláv ellensúly

A számos szempontból megosztott albánság nemzeti mozgalma ilyen körülmények mellett nem mutathatott fel olyan eredményeket, mint a szomszédos népeké. Pedig jelen volt a külső fenyegetettség is: a független Montenegró és Szerbia területi igényei kiterjedtek egyes albánok által lakott területekre is. Tovább bonyolította a helyzetet Törökország belpolitikai állapota. A birodalom sorsának alakulását elsősorban a Balkánon érdekelt nagyhatalmak erőviszonya határozta meg. Az albánság esetében az Osztrák-Magyar Monarchia és Olaszország játszott komoly szerepet, előbbi azért, mert már évszázadok óta fennhatóságot gyakorolt a katolikus törzsek felett - az ún. "kultuszprotektorátus" nyújtotta intézményi keretek között -, valamint stratégiai érdekei kötődtek e területhez, utóbbi pedig földrajzi közelségéből adódó hatalmi érdekei miatt.

A két Balkán-háború után kialakult helyzetben felértékelődött az albánok által lakott terület: a félsziget szláv államainak ellensúlyozására a kor döntnökei függetlensége mellett határoztak.

A Londonban összeült nagyhatalmi konferencia (1913) az új balkáni állam létrehozásakor uralkodóról is gondoskodott: a protestáns német Wilhelm zu Wied herceg személyében. Wiedet Albánia első fejedelmeként iktatták be hivatalába. Tevékenysége a széthúzó belföldi politikai csoportok viszályai és a közelgő első világháború miatt kudarcra volt ítélve: 1914 szeptemberében elhagyta Albániát. A világháború után megkísérelt visszatérni, de ekkorra már komoly támogatók nélkül maradt. 1945-ben halt meg Romániában; trónjáról soha nem mondott le.

Államelnökbôl "minden albánok királya"

Albánia első - és idáig utolsó - királya Szkander béghez hasonlóan a Tiranától északkeletre fekvő Mati-földről származott. Ahmed Zogolli (később vette fel a Zogu nevet) örökölte apja törzsében betöltött vezető szerepét, így a becsvágyó fiatalember biztos hatalmi háttérre támaszkodva kezdhetett politizálni. Az első világháborút a Monarchia oldalán harcolta végig, amely ismertté tette a nevét hazájában. Részben ennek köszönhette, hogy a függetlenségét sikeresen megőrző Albánia első kormányaiban 1920-22 között megkapta a két legfontosabb tárcát: a belügyet és a hadügyet; 1922-24 között már miniszterelnök volt. Diktatórikus intézkedései ellen 1924-ben demokratikus forradalom tört ki, amelyet Jugoszlávia támogatásával sikerült levernie. Visszatérése után semmi esélyt nem hagyott politikai ellenfeleinek. 1925-ben a formálisan még fennálló monarchiát megszüntetve az új köztársaság államelnökévé választatta magát.

Belpolitikai ellenfelei felett aratott győzelmét azonban nem ünnepelhette sokáig: a nagyhatalmi ábrándokat kergető Olaszország egyre nagyobb befolyást szerzett országában. 1926-ban és 1927-ben megkötötték az I. majd a II. tiranai paktumot, amely Olaszország javára egyenlőtlen viszonyt teremtett. Ezeket később még több ilyen jellegű szerződés követte. Albánia a következő évtized derekára teljesen az itáliai állam irányítása alá került. A Mussolini vezette fasiszta rendszer minden téren irányítása alá vonta Albániát. Többek között olasz "javaslatra" lett a nyugat-balkáni állam újra monarchia 1929-ben.

Az előző évben jóváhagyott törvényeknek megfelelően Zogut "minden albánok királyává" koronázták. Szintén olasz kérés volt az is, hogy Zogu alapítson dinasztiát, azaz házasodjon meg. Hosszas keresés után végül is az egykori Osztrák-Magyar Monarchia egyik utódállamában találta meg szíve választottját: Magyarországon, Apponyi Geraldina személyében. Apponyi Geraldina egy jó nevű, ám szegény magyar főnemesi család leszármazottja volt. Kiválasztásában fontos szerepet játszott a grófnő katolikus hite. A kézfogót Tiranában tartották 1938-ban, amelyen az egyik tanú Ciano, Olaszország külügyminisztere volt.

Az ifjú pár már a következő évben trónörökössel ajándékozta meg országát: 1939. április 5-én született meg Leka Zogu. A kis trónörökös azonban nem sok időt tölthetett hazájában, két nappal születése után megkezdődött az olasz csapatok albániai inváziója, így a királyi család kénytelen volt elmenekülni. A száműzött család Görögországba ment, majd onnan Angliába, Egyiptomba és végül Franciaországba. I. Zogu, az albánok első királya itt is halt meg 1961-ben. Még ebben az évben egy emigráns albán nemzetgyűlés királlyá kiáltotta ki a trónörököst, I. Leka néven.

A monarchisták veresége

Leka Zogu nem volt olyan mértékben jelen a hazai köztudatban, mint bolgár vagy szerb sorstársa; Enver Hodzsa rendszere eredményesen küzdött a történeti tudat és emlékezet ellen. A rendszerváltás után az 1970-es években a Dél-afrikai Köztársaságba áttelepült trónörökös nem tért haza, és az ország is nélküle kereste boldogulását. Ezek után váratlan volt, hogy Leka éppen a korábban említett pillanatot választotta visszatérésére.

A monarchia visszaállításának ügyében a népszavazást a parlamenti választásokkal egy időben tartották (1997. június), amelyen a monarchisták nem érték el a tíz százalékot sem. A trónörökös nem sokkal később elhagyta Albániát és visszatért Dél-Afrikába. Ott belekeveredett számos gyanús ügybe, egyszer le is tartoztatták nagy mennyiségű fegyver tiltott tartása miatt. Arról már nem szóltak a híradások, hogy ezt mire kívánta használni, mindenesetre tény, hogy ez alatt az idô alatt a harcoló koszovói albánok fegyverutánpótlása elsősorban külföldről érkezett...

Vissza a tartalomjegyzékhez