BORHI LÁSZLÓ: Az USA és Afganisztán

1979-1989

Az egyes történeti események megítélése és jelentősége nem állandó, hanem korszakonként változik. Míg az 1979. évi afganisztáni szovjet bevonulást korszakhatárként tartják nyilván a történészek, az 1989. évi kivonulás szinte elsikkad a sokkal jelentősebbnek vélt történések - Kelet-Európa demokratizálódása, a német egyesítési folyamat - árnyékában. Az USA-t ért szeptember 11-i támadás fényében felértékelődik az 1989-es afgán rendezés és az ehhez kapcsolódó szovjet kivonulás jelentősége, hiszen az ezt követően keletkezett belső és nagyhatalmi vákuum közepette ragadta magához a hatalmat a radikális iszlám tálib mozgalom.

Afganisztán a 19. század óta orosz- angol hatalmi vetélkedés színtere volt, ennek helyét vette át 1979 után a szovjet-amerikai szembenállás. Ez utóbbi meglehetősen váratlanul következett be, a moszkvai vezetés nem számított különösebben heves amerikai válaszlépésre, amikor a politikai rémdrámába illő afgán belpolitikai viszálykodásnak fegyveres beavatkozással igyekezett véget vetni. Erre azért került sor, mert Hafizullah Amin belpolitikailag népszerűtlen rendszere egyre inkább szovjetellenes politikát folytatott. Afganisztán elvesztése presztízsveszteséget jelentett volna a Szovjetunió számára.*

* Vö. Sz. Bíró Zoltán: A szovjet megszállás c. cikkét e számunkban! (A szerk.)

A feltartóztatás politikája

Washington szempontjából a dolog egészen másként festett: egy szisztematikus szovjet terjeszkedés lépcsőfokaként fogta föl a balul sikerült szovjet katonai akciót. 1980. január 8-án Carter elnök arról beszélt a Kongresszusnak, hogy "az afganisztáni szovjet beavatkozás jelenti a legnagyobb fenyegetést a világbéke számára a második világháború óta, amely közvetlenül fenyegeti nemzetünk biztonságát". Carter és kormányzatának idegeit erősen próbára tette Irán elvesztése az 1979-ben lezajlott iszlám forradalomban. Ez különösen veszélyes színben tüntette fel a Szovjetunió afganisztáni beavatkozását, hiszen olybá tűnhetett, hogy Moszkva rá akarja tenni a kezét a Perzsa-öbölre.

1979-ben a végnapjait élte a szovjet- amerikai enyhülés. A szovjetek angolai és etiópiai beavatkozása (1976, 1977), a Kubában felfedezett szovjet katonai különítmény és a szovjet stratégiai ütőerő gyors ütemű fejlesztése miatt egyre több amerikai politikus gondolta úgy, hogy már nem Kína, hanem a Szovjetunió a legveszélyesebb kommunista állam, és hogy a kínai-szovjet ellentét kihasználható Amerika javára.

Ázsiai geopolitika

Az afganisztáni szovjet beavatkozás eredményeként átrendeződött Ázsia geopolitikai térképe. Az USA Pakisztán mögé állt és szorosabbra fűzte viszonyát Kínával. Kína továbbra is bírálta a Szovjetuniót, megszilárdította viszonyát Pakisztánnal és közeledett az USA-hoz. A formálódó amerikai-pakisztáni koalícióval szemben India a Szovjetunió mellé állt, és Babrak Karmal kabuli kormányát támogatta. (Amikor 1990-ben, a szovjet veszély eltűntével, az USA csökkentette a Pakisztánnak szánt segélyeket, India megkérdőjelezte Moszkva megbízhatóságát és igyekezett Kínához és Pakisztánhoz közeledni.)

Az afganisztáni szovjet invázió első áldozata a SALT-II szerződés, hosszú évek fáradságos munkájának a gyümölcse volt. Carter 1980. január 3-án utasította a Szenátust, hogy meghatározatlan időre halassza el a megerősítéséről szóló vitát. (Ratifikálására sohasem került sor.) Január 23-án pedig meghirdette a Carter-doktrínát. Eszerint minden, a Perzsa-öböl birtoklására tett külső kísérletet az USA saját létfontosságú érdekei ellen szóló támadásnak tekint, és ha kell, akár katonai erővel is elhárít. Az enyhülés folytatása és a szovjet- amerikai viszony így annak függvénye lett, hogy a szovjet vezetés kivonja-e csapatait Afganisztánból.

Cél a Perzsa-öböl

Amerika a kommunista hatalomátvételt megelőző, 1978. évi állapothoz akart visszatérni. Felmerül a kérdés, lehetséges volt-e egyáltalán, hogy megszálló csapatok támogatása nélkül szovjetbarát kormány maradjon hatalmon egy olyan országban, amely minden világiasodási törekvést elutasított. Mindenesetre az USA visszatért a feltartóztatás politikájához. Meg akarta akadályozni, hogy a Szovjetunió behatoljon a Perzsa-öböl térségébe. Ennek érdekében diplomáciai erőfeszítéseket tett Moszkva ellen, ideértve a "kínai kártya" bevetését, és növelte katonai jelenlétét az Indiai-óceánon és a Perzsa-öböl térségében, valamint több fegyvert adott el Pakisztánnak, Egyiptomnak, Szaúd-Arábiának.

1981-ben az USA 3,2 milliárd dolláros gazdasági és katonai segélycsomagról szóló megállapodást írt alá Pakisztánnal, amelyet 1986-ban egy 4,2 milliárdos csomag követett. Pakisztánnak nem kellett leállítania nukleáris fegyverprogramját, de atomszerkezetet nem robbanthatott fel. Az USA szankciókat alkalmazott a Szovjetunió ellen: felfüggesztette a gabonaeladást és bojkottálta a moszkvai olimpiát.

A diplomáciai rendezés lehetősége először 1981 augusztusában merült fel. Ekkor a Karmal-féle kabuli kormányzat és az iszlám beállítottságú pakisztáni Ziaul Hak-kormány megegyezett, hogy a későbbiekben tárgyalásokat kezdeményeznek a konfliktus rendezésére. 1982-ben megállapodtak a tárgyalások megkezdéséről, amelyeket az USA és a Szovjetunió garantált. A színfalak mögött szovjet-amerikai megbeszélésekre került sor Genfben. A rendezés alapjául egy ENSZ-határozat szolgált, amely előirányozta az afgán függetlenség helyreállítását és az idegen csapatok kivonását.

Szabadságharcosok, kábítószerkereskedők

Az időközben hatalomra került Reagan-kormányzat felfüggesztette a Szovjetunió elleni gazdasági szankciókat. Ez azonban nem jelentette az amerikai politika irányváltását. 1984-ben Reagan elnök az afgán ellenállás további segélyezése mellett döntött annak ellenére, hogy a Kongresszusban vita folyt arról, hogy az amerikai fegyverek ellenséges kézbe kerülhetnek. Ugyanakkor a törvényhozás is az afgán függetlenségi harc támogatása mellett foglalt állást. Az afgán ellenállók - vallási és politikai nézeteiktől függetlenül - szabadságharcosoknak számítottak, pedig egyre több bizonyíték állt rendelkezésre arról, hogy az USA által támogatott felkelők részt vesznek a kábítószerkereskedelemben. Az amerikai fegyverszállítmányokat a pakisztáni titkosszolgálat juttatta el az iszlám radikálisoknak. Emellett Kína évi 100 millió dollárt kapott az amerikaiaktól, hogy szovjet fegyvereket szállítson az afgán felkelőknek, akiknek a kiképzésében a CIA is részt vett. 1984-ben William Casey, a CIA elnöke saját hatáskörében arra buzdította a gerillákat, hogy szovjet területet támadjanak katonai zaklatás, szabotázs és felforgató propaganda céljából, melynek keretein belül a Koránt osztogatták Üzbegisztánban és Tádzsikisztánban.

A Reagan-doktrína, 1983

Reagan új doktrínája szerint, amit 1983 októberében jelentett be, a küzdelem a szabadság és a totális diktatúra, a "jó és a rossz" között folyt. Szerinte a szabad világ nem elégedhet meg a szovjet terjeszkedés megállításával. Fegyverbe szólított a kommunizmus ellen, és támogatást ígért az arra érdemes szabadságharcosok számára. Ennek szellemében 1985 szeptemberében Reagan aláírta a 166. számú nemzetbiztonsági utasítást, melynek értelmében "minden rendelkezésre álló eszközzel" folytatni kellett a szovjetek kiszorítását Dél-Ázsiából. Ugyanebben az évben határozott arról, hogy az USA Stinger típusú rakétákat bocsát a felkelők rendelkezésére. (Ezek a fegyverek fontos szerepet játszottak az afgán ellenzékiek győzelmében.)

A gorbacsovi fordulat

Ezzel egy időben az SZKP új főtitkára, Mihail Gorbacsov fokozatosan fordulatot hajtott végre a szovjet külpolitikában. Már 1985-ben, a genfi csúcstalálkozón utalt rá, hogy szándékában áll kivonulni Afganisztánból. Mondani azonban könnyebb volt, mint végrehajtani. Moszkva és Washington is azt a célt tűzte maga elé, hogy a szovjetek presztízsveszteség nélkül vethessenek véget a katasztrofális vállalkozásnak.

Ugyanakkor Washington nem hagyhatta magára az afgán gerillákat, ha nem akarta magára vonni az iszlám radikálisok haragját. Az amerikaiak mindaddig nem óhajtottak véget vetni az ellenzék támogatásának, amíg Moszkva fegyverekkel látja el a kabuli kormányt. Moszkva viszont nem hagyhatta cserben a kabuli kommunista kormányzatot, melynek fenntartását a kivonulás után is magára vállalta.

1987 során a szovjetek 2,5 milliárd dollár értékű katonai repülőt vesztettek a Stinger-rakétákkal támadó gerilláktól. Reagan novemberben a Fehér Házban fogadta a gerillavezetőket, és biztosította őket, hogy még az eddiginél is több amerikai segélyre számíthatnak. Az amerikai vezetés nehéz helyzetben volt, hiszen egyesek a gerillák elárulásával vádolhatták őket, mások pedig a béketárgyalások akadályozásával.

1988 januárjában Sevardnadze közölte Karmal utódjával, a Gorbacsov által hatalomra ültetett Mohamed Nadzsibullahhal, hogy a szovjet kivonulásnak nem előfeltétele az afganisztáni belpolitikai megegyezés. Pakisztán úgy vélte, hogy a kommunista kormány egyes tagjainak meg kell maradniuk a háború utáni koalíciós kormányban, de ebbe az amerikai politika irányítói nem egyeztek bele.

1988. február 9-én Gorbacsov bejelentette, hogy a szovjet katonai kontingensek tíz hónapon belül elhagyják az országot. Amikor a Szovjetunió megkezdte hadseregének kivonását Afganisztánból, az amerikai vezetés igyekezett rábírni protezsáltjait, hogy ne támadják az országot elhagyó kontingenseket, mert ezzel késleltetik a folyamatot. A kivonulás 1989. február 15-ére befejeződött.

Feloldatlan feszültségek

Tekintve, hogy Moszkva ígéretet tett a Nadzsibullah-kormány támogatására, az amerikai kormány sem szüntette be az afgán ellenzék fegyverekkel történő ellátását. 1990 végére, 1991 elejére azonban Washington elégedetlenkedni kezdett az afgán ellenzékkel, és csökkentette a támogatást. Végül is Amerika célja megvalósult: helyreállt Afganisztán függetlensége. Ám minden erőfeszítése ellenére sem tudta elnyerni az iszlám ellenzék bizalmát.

Visszatekintve az eseményekre, ma már világos, hogy igyekezni kellett volna stabil helyzetet teremteni egy nem radikális kabuli kormányzat számára. Erre azonban a szovjet-amerikai ellentét paradigmájában gondolkodó amerikai vezetés nem mutatott hajlandóságot. Kérdés persze, hogy az afgánok vallási, etnikai és regionális megosztottságán sikerült volna-e úrrá lenni. Ezt a kérdést a történelem megismétli a vizsgázóknak.

Vissza a tartalomjegyzékhez