KRISTÓ GYULA: A magyar államalapítás

Kazár és német minták

A magyar államalapításról aligha lehetséges anélkül szólni, hogy ne határoznám meg azt, mit értek államon. Államon nagy embercsoportok felett kevés ember akarata szerint, kényszerítő erő alkalmazásával kiépített és gyakorolt hatalmi rendszert értek. E meghatározásból adódik az a következtetés, hogy az állam nem létesül, hanem létesítik, nem alulról felfelé épül, hanem felülről lefelé haladva építik ki, azaz nem feltétlenül szerves fejlődés eredményeképpen áll elő, hanem felülről lefelé ható kényszer következtében hozzák létre. Ez azt jelenti, hogy a történésznek figyelmét nem elsősorban az állam hosszú időn át alakuló előzményeire vagy feltételeire kell fordítania (mert egyáltalán nem biztos, hogy ilyeneket talál), hanem sokkal inkább azokra a hatalmi központokra, ahol az erő összpontosul, és ahol állam létesítésére irányuló elszánás tettekben jelenik meg.
Fontos tanulsága a történelemnek az is, hogy az egyes államok megszületésében az utánzásnak, az átvételnek óriási szerepe van. [...] Ha ugyanis az állam szerves fejlődés eredményeképpen alakulna ki, akkor igen sokféle államtípus jönne létre, amely nem adna teret az idegen példa másolásának. Ha viszont az idegen minták meghatározó jelentőségűek, nem állhat helyt a hosszas belső fejlődésről szóló elképzelés.

Kazár minták

A magyar államalapítás legfontosabb sajátosságát, európai kuriozitását magam abban látom, hogy ez kétszer történt meg, kétféle minta másolása révén.
Az egyik államalapítás időben a 850-es évekhez, térben pedig a dél-ukrán steppéhez kapcsolódik. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár (ur. 913-959) leírása szerint a magyarok történetileg első fejedelmét "a kazárok szokása és törvénye szerint pajzsra emelvén" állították élre. Ennek a tudósításnak a hitelét olyan, kétségtelen hitelű forrás igazolja, mint a Dzsajháni-hagyomány 880 körüli alapszövege, amely szerint a magyarok ekkor valóban kazár mintájú uralmi szervezetben, szakrális kettős fejedelemségi rendszerben éltek, amelyben még a főfejedelem künde neve is a kazároktól került át a magyarokhoz.
Az erő és az elszánás 850 táján tehát a kazárokban volt meg ahhoz, hogy a magyarokat nekik alávetett bábfejedelemségbe szervezzék. E fejedelemség belső feltételeivel a magyarok nem rendelkeztek, hiszen ezt megelőzően laza szálakkal egybefűzött törzsszövetségi rendszerben éltek. [...] A Magyar Fejedelemség kazár megszervezése kazár érdekeket szolgáló óvintézkedés volt. A 880 körüli Dzsajháni-féle szövegben azonban már nyoma sincs a magyarok kazár függésének, jóllehet a messze keletről, a belső-ázsiai türköktől (vagy akár a még korábban élt zsuanzsuanoktól, sőt a szienpiktől) származó nomád uralmi rend a kazár fennhatóság letétele után is megmaradt a magyaroknál, feltételezésem szerint alapelemeiben egészen a 10. század végéig, bár a központi irányítást az egyes törzsek szerepének megnövekedése váltotta fel.

A Kárpát-medencében

A másik magyar államalapítás egészen más alapvetésen történt, és szintén nem rendelkezett számottevő előzményekkel. A 10. század nagyobbik részében a magyarok kalandozó hadjáratokat folytattak, ezek nyugat felé 955-ig, délkeleti irányban 970-ig tartottak. E körülmény önmagában mutatja, hogy különböző magyar törzsek, illetve törzsi csoportok önállóan, egymástól, illetve a központtól függetlenül alakították a maguk politikáját. A 895-ben a honfoglalással új földrajzi környezetbe került magyarság kiszakadt a végtelennek tetsző steppe világából, és a szűk, vizekkel sűrűn szabdalt Kárpát-medence lakójává lett. Itt tartósan nomadizálni, a korábbi életformát fenntartani már nem volt lehetséges.
Ugyanakkor ebben a térségben a kelet-európai steppétől gyökeresen eltérő hatalmi és civilizációs hagyományok érvényesültek. A Nyugat- és a Keletrómai Birodalom, ezt követően a frank, majd a német és a bizánci államiság érdekszférája igen gyakran a Kárpát-medencében találkozott és ütközött. [...]Az új környezetben új politikai irányvonalak kimunkálása vált a magyarság számára szükségessé.

A bizánci hit

E több irányba történő tájékozódások, kapcsolatfelvételi próbálkozások jelentőségét azonban nem szabad túlértékelni. A legnagyobb hozadéka ezeknek a kereszténység valamelyik - latin vagy bizánci rítusú - formájának felvétele volt, bár a keresztségben elsősorban a fejedelem és udvarának tagjai, valamint az előkelők részesültek, vagyis viszonylag szűk körre terjedt ki.[...] Bizánc nem tudott kellő állami erőt biztosítani a 10. század második felében a Kárpát-medencei görög térítés nyomatékosítására. A korszak bizánci császárai jobbára délen és keleten (Kis-Ázsiában, Szíriában, Palesztinában, Arméniában és Abháziában) hadakoztak, északon pedig minden erejüket az évtizedeken át tartó bolgár háború kötötte le.

A nyugati hit

Nem ért el ennél több sikert a 970-es években az a nyugati (latin rítusú) térítő akció sem, amely a Kárpát-medence nyugati részét, az Árpádok törzsi államát érte. E nagy lendülettel, I. Ottó császár (936-973) személyes utasítására 972-ben indult vállalkozás néhány év alatt kifulladt. [...]
Hogy a 972-vel kezdődött nyugati térítés milyen csekély eredményeket ért el, két körülmény igazolja. Egyrészt 974 és 996 között, tehát csaknem negyedszázad alatt egyetlen adatunk sincs arra, hogy latin térítés folyt volna a Kárpát-medence nyugati részében. Rendelkezésünkre áll viszont az 1003-1008 között Magyarországon tartózkodó Querfurti Brúnó híradása, aki szerint Nyugat-Magyarországon Sarolt, Géza felesége, Gyula leánya "vezetése alatt kezdődött el a keresztény hit, de pogánysággal vegyült össze a beszennyezett vallás, és rosszabb kezdett lenni a barbárságnál ez a tétlen és bágyadt kereszténység". Vagyis a 11. század elején Querfurti Brúnó környezetében senki nem volt, aki emlékezett volna a 972-ben megkezdődött, ám rövidesen elakadt nyugati térítésre.
Nem szabad túlértékelni azokat az állami kapcsolatokat sem, amelyek a Német-római Császárság és az Árpádok törzsi állama, vagyis Géza között voltak vagy inkább lettek volna. Tény, hogy 973 húsvétján 12 magyar főember jelen volt I. Ottó quedlinburgi udvarában más közép- és kelet-európai uralkodók és megbízottaik társaságában. Hogy miről tárgyaltak, és hogy miben egyeztek meg, nem tudjuk. Az is csak feltételezés, hogy e tucatnyi magyar előkelő Gézát képviselte. De ez a kapcsolatok kezdete és vége is egyszersmind. I. Ottó néhány héttel a quedlinburgi birodalmi gyűlés után meghalt, fia (II. Ottó) egész életében, unokája (III. Ottó) pedig 996-ig nem tanúsított semmiféle érdeklődést a Kárpát-medence iránt. [...]

Adalbert és István

A szembeötlő változás jelei 996-tal kezdődnek. A magába zárkózás és a mozdulatlanság évtizedei után ettől kezdve pezsegni kezdtek az események a Kárpát-medencében, és ezek vezettek el a második magyar államalapításhoz.
A kezdeményezés Adalbert prágai püspöké. [...] Bár térítőként Adalbert kevés sikert ért el Nyugat-Magyarországon, de más forrásból tudjuk, nevéhez fűződik Géza fiának, Vajknak (a későbbi Szent Istvánnak) a megkeresztelése, ugyanakkor Adalbert esztergomi tartózkodásai során, mint István alkalmi nevelője, komoly befolyást gyakorolt rá.
Adalbert lehetett a kezdeményezője és kivitelezője István és a bajor hercegleány, Gizella 996-ban létrejött házasságának. Gizellával népes kíséret érkezett Bajorországból, papok és lovagok egyaránt. A papok hozzákezdtek a lényegében pogány országrésznek, az Árpádok törzsi állama népességének keresztény hitre térítéséhez, a lovagokra pedig rövidesen nagy szüksége lett Istvánnak. Gizella kezdeményezésére vetették meg az első, székhelyhez kötött Kárpát-medencei latin egyházmegye, a veszprémi püspökség alapjait.
Adalbert lehetett az, aki felhívta III. Ottó (983-1002) figyelmét a magyarokra, egyáltalán ráirányította a 996-ban császárrá emelt uralkodó figyelmét a közép-európai térségre. [...]
Amikor Géza fejedelem 997-ben meghalt, és kijelölt utóda, István ellen a pogány érzelmű Koppány fellázadt, Istvánnak már nem csupán Gizella kísérete nehézfegyverzetű lovagjai álltak rendelkezésére, hanem mutatnak nyomok arra, hogy III. Ottó reguláris német csapatokat bocsátott István segítségére.

Keresztény királyság

A Német Birodalom és a nyugati latin világ 996 után ezernyi módon juttatta kifejezésre segítőkészségét István iránt. Ennek szimbolikus jelentőségű megjelenése az István számára III. Ottó császár kegyéből és biztatására, II. Szilveszter pápa által küldött korona volt. Ennek időpontját a magyar hagyomány már a középkorban 1000-1001 fordulójára tette, de a források tükrében erre 1001 tavaszán kerülhetett sor. A korona elnyerésével István hatalmához új, keresztény legitimációt nyert; ezzel az aktussal megszületett a keresztény Magyar Királyság.
Annak megvalósítása, amit államon értünk, jószerével a koronázás, vagyis 1001 után került csak napirendre. Ettől kezdve jutott István olyan helyzetbe, hogy felesége, valamint a szorosan mellette álló idegenek, túlnyomórészt németek, és kisszámú hazai híve támogatásával hozzákezdhessen akaratuk szerinti hatalmi rendszer kiépítéséhez. Mégpedig nagy embercsoportok felett kényszerítő erő alkalmazásával.

Az új rend kiépítése

Ezt két síkon végezte el. Egyrészt az apjától örökölt nyugat-magyarországi területen rögvest hozzákezdett az új rend kiépítéséhez. Létrehozta itt 1001-ben az esztergomi érsekséget, valamint a győri püspökséget. A nyugati rítusú kereszténység szolgált az eszmei homogenizáció eszközéül. Nekilátott a közigazgatás megszervezéséhez. Ezzel a vérségi kötelék helyett a területi elvet tette társadalomszervező elvvé. 1009-ben már legalább öt vármegye állt a Dunántúlon. Törvényeket alkotott, amelyeket írásba foglaltatott, s amelyekben frank törvénykezési emlékek és nyugati zsinati határozatok hagytak nyomot. Törvényében kimondta a magántulajdon szentségét, amelyen mint alapelven új berendezkedése nyugodott. Hozzákezdett a szabadok lesüllyesztéséhez, alattvalóit adóztatni kezdte. Pénzt veretett, amelyben erőteljes német hatás érvényesült. 1002-ben kiadta első, a pannonhalmi bencés monostor javára szóló oklevelét, amelyet egy német császári írnok készített el.
Másrészt hozzálátott ahhoz, hogy tényleges fennhatóságát a hajdani Magyar Fejedelemséget alkotó valamennyi törzsre kiterjessze. Ezek a törzsek, törzsi államok a 10-11. század fordulójára gyakorlatilag teljesen függetlenné váltak a királytól. István 1003-ban az erdélyi Gyula "király", ezt követően a dél- erdélyi Keán, 1008-ban a délkelet-dunántúli fekete magyarok, 1028 táján pedig a Maros-vidéki Ajtony ellen vívott fegyveres belháborút (nyilván hatékony német közreműködéssel), a medence középső területein országló Aba Sámuellel és Vatával pedig kiegyezett.
Amit István nyugat-magyarországi uralmi területén kikísérletezett, kialakított, azt importálta a levert vagy megnyert törzsi vezetők területére. Így került át oda a püspökségi szervezet, a közigazgatás keretéül szolgáló vármegye, így jutottak el oda István törvényeinek rendelkezései, különböző veretekben készített pénzei.

Európai típusú feudális szervezet

A magyarság az egyetlen uráli (finnugor) nyelvet beszélő nép nyelvrokonai közül, amelyik lovasnomáddá lett, ugyanakkor a steppe nomádjai közül nyelve megőrzésével egyedül a magyar alapított európai típusú (feudális) államot. Némi pontosítással: István államát nem a nomád honfoglalók nomád vagy a nomádságot éppen feladó dédunokái alapították. A magyarok képviselte világtörténelmi kuriózum csakis úgy jöhetett létre, hogy a nomád magyar vezető rétegnek, illetve egyes sarjainak találkozniuk kellett az európai típusú feudalizmus és az ezzel kart karba öltve járó latin rítusú kereszténység képviselőivel. E kettő nászának - képletesen szólva: István és Gizella frigyének - gyümölcse az európai típusú magyar állam. Ebben roppant erősek voltak a német hatások, hasonlóan ahhoz, miként egykor a Magyar Fejedelemség létesítésében a kazár impulzusok.

*

A fenti áttekintés bizonyíthatja, hogy a magyar állam nem a társadalom méhéből hosszas kihordási idő után született, hanem felülről elindított - német ihletésre, németek és magyarok által vezényelt - intézkedések hozták létre. Ez a magyarázata annak, hogy az európai típusú (feudális) magyar államnak nincsenek 10. századi előzményei, merthogy nem a korábbi viszonyok eredményeztek államot, hanem az állam teremtette meg a maga által szükségesnek tartott gazdasági, társadalmi, politikai és ideológiai viszonyokat.

Vissza a tartalomjegyzékhez