BÓNA ISTVÁN: Erdély a honfoglalás és az államalapítás korában

Régészeti emlékek

A magyarok - bizánci írott források szerint - a 830-as évek második felében jelennek meg a Szeret és az Al-Duna vidékén, vagyis a Kárpátok keleti és déli oldalán. 862-ben, majd később, 881-ben, 892-ben és 894-ben már a Kárpát-medencében is jártak, elsősorban Pannoniában és a Duna mai ausztriai szakaszán hadakoztak. E hadjáratok nyomán rögződhetett a magyar hagyományban, hogy a honfoglaló magyarság is teljes egészében a Vereckei-hágón jött be mai hazánkba. A vereckei útvonalat mint egyedülit tünteti fel Béla király névtelen jegyzője, Anonymus a 13. század első évtizedében írott regényes honfoglalás-történetében, a Gesta Hungarorumban. Következésképpen mindazok, akik Anonymusnak több hitelt s nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, mint a korábbi írott, illetve másféle forrásoknak, azok Erdélybe - Anonymussal egyetértve - a Szamos völgyén vagy a Meszesi-kapun át "költöztetik be" az első honfoglaló magyarokat.
A legrégibb magyar krónikák egészen másképp ismertették a honfoglalást. Az őskrónika kifejezetten a "sasok" (besenyők) támadásának tulajdonítja a honfoglalást. "Ettől kezdve három hónapig hegyeken keltek át és végre Magyarország határvidékére, tudniillik Erdélybe érkeztek". Erdélyben megpihentek, megmaradt nyájaik új erőre kaptak.
Némi szépséghibája: ez a krónika is csak késői átdolgozásban, 14. századi formában maradt ránk.
A nyelvészet, illetve a nyelvészetre támaszkodó történeti földrajz felől nézve talán nincs még egy vidéke a Kárpát-medencének, amelynek szláv folyó- és helyneveit olyan jól ismernénk, mint Erdélyét. Ritka szerencse továbbá, hogy a nyelvészeti alapú településtörténetet a közelmúlt régészeti kutatásai alátámasztották, részben kiegészítették.

Erdély népei a honfoglalás korában

Erdélyben a 9. században, s még jóval később is, két nagyobb szláv települési tömbbel kell számolni. Az egyik az Olt, a Küküllők és a Nagy-Szamos völgye, a későbbi székely és szász (beleértve a besztercei szászok földjét is) székekkel nagyjából azonos terület. (Az itt élő szlávok elhamvasztották halottaikat.) A másik tömb a Kis-Szamostól a Meszesen át a Kraszna és a Túr mentén a Szamos-Tisza vonaláig terjedt. (Itt halmok alá temetkező, másféle eredetu szlávok éltek.) Ez a csoport fog "szívósabbnak" bizonyulni, míg az erdélyi völgyekben a magyarok a szlávokat a 11-12. század fordulójára valószínuleg asszimilálják. (A krasznai tömb területén ez lassabban megy végbe.) Végül, de nem utolsósorban a Maros középső folyásvidékén a 9. századi dunai bolgár hódítók és megszállók régészeti nyomaira lehet bukkanni. E viszonyokba lép be a magyar honfoglalás.
Erdély első magyar megszállóiról az egyedüli halvány, de biztos képet a kolozsvári Zápolya utcában kiásott, összesen 11 temetkezés adja. A 11 sírba 8 férfi - közülük 7 fegyveres harcos volt -, 2 fiatal nő és egy kisfiú temetkezett, a harcosok közül hat mellé lovat is temettek, amely a magyarság mindhárom lovas temetkezési módját tükrözi. [...]
Párhuzam vonható Gyulafehérvárral. Az itteni erődöt a bolgároktól veszik birtokba a honfoglaló magyarok. [...] A gyulafehérvári viszonyok jól érzékeltetik az itteni és a kolozsvári viszonyok közötti különbséget. Apulum (Gyulafehérvár) legio-castrumának jól megépített falai védhető, de legalábbis kijavítható állapotban maradtak fenn, míg Napoca (Kolozsvár) civil város hat évszázaddal eredeti lakosainak távozása után már okvetlenül rom volt.
Marosgombáson is korai katonai jellegu temetővel lehet számolni.
A Déván feltárt 7 (?) gazdag sír mellékleteiről csak rajzvázlatok (ill. hallomás) maradtak fenn, itt is lovakkal eltemetett harcosok nyugodtak.
Az Alföldet benépesítő magyar köznépi tömbbel a Maros-völgyi leletek mutatnak kapcsolatot. A Szamos-völgy, a Meszes és a Királyhágó szemmel láthatóan nem játszott kiemelkedő szerepet az Erdélyi-medence és az ország többi része közötti 10. századi kapcsolatban. Az akkoriban jóval délebbre elhelyezkedő magyar uralmi és települési súlypontnak megfelelően a főútvonal és egyben a só útja a Maros-völgy volt. Védhetetlen történészi fantáziatermék, hogy a 2500 m magas Déli-Kárpátokon át Dél-Erdély a Marosig a 10. században a bolgár kánság része lett volna. Az Erdélyből ismeretes katonai őrhelyekből akkor sem vált volna magyar nép és magyar államszervezet, ha kétszer vagy többször ennyi lenne belőlük. A magyar betelepüléshez magyar köznépre volt szükség, a 10. századtól az ő emlékeik is ismertek (Marosnagylak, Alvinc, Borberek, Borosbenedek, Maroscsapó temetőinek köznépi leletanyaga.)

Etelközből Erdélybe

Érdemes röviden áttekinteni az Alföld keleti peremének viszonyait, hiszen a két "országot" a 10-13. században folyókkal tagolt hegyek, erdők, bölények és medvék választották el egymástól.
A katonai megszállók kis temetői vagy a rájuk utaló temetőtöredékek az egész Partiumban megtalálhatók. A siklói harcosok ruháját díszítő pénzek tanúbizonysága szerint ők a nyugati hadjáratokban is részt vettek. Ebben a területsávban vitathatatlan a magyar köznép jelenléte. (Ismeretesek Biharvár, Aradvár és Temesvár várnépének sírleletei is, a Kelet-Alföld 10-11. századi viszonyaiba pedig kiváló betekintést nyújtanak a határ magyar oldalán feltárt nagy temetők: Ártánd, Magyarhomorog.)
Tárgyilagos román régész-történészek számára is világos, hogy a magyarság már a honfoglaláskor megszállta a Maros-völgyet, rátéve a kezét a fontosabb sóbányákra. A régészeti leletek és településtörténeti adatok bizonysága szerint valóban a Maros-völgy volt az Alföld és az Erdélyi-medence, a Mezőség közti fő ütőér vízen és szárazon egyaránt. A 10-11. századi erdélyi honfoglalás kori leletek egy része azonos vagy közeli rokon a tiszántúliakkal, nem szólva a Maros alsó szakaszának leleteiről, hiszen azok valóban az Alföldön vannak.
A két kolozsvári s részben a marosgombási temető viszont határozottan különbözik az alföldi magyar régészeti tömbtől. Ezek népe nem származhat az alföldi magyar tömbtől, hanem a keleti Kárpátok szorosain részben délről, a Vöröstorony-szoroson át közvetlenül Etelközből költözött be Erdélybe.
A 10. század későbbi évtizedeiben az erdélyi magyarság abban különbözik az "anyaországitól", hogy nem vesz részt a nyugati zsákmányoló hadjáratokban. (936 után Bizánc elleni portyákban valószínuleg részt vettek.) 970 után Erdélyben a gyulák gyakorolták a hatalmat, emiatt az országrész kimaradt bizonyos folyamatokból. A határvármegyék megszervezésekor azonban az erdélyi területek nem mutatnak jelentős eltérést, vagyis ez a terület I. Istvántól kezdve ugyanolyan szerves része volt az országnak, mint a Dunántúl, a Nyugat- Felvidék vagy a Temesköz.

István-kori régészeti emlékek

Az altaichi és hildesheimi évkönyvek az 1003. évnél jegyezték fel azt az eseményt, hogy Erdély az alakulófélben lévő keresztény magyar állam részévé vált. [...]
A Bizánc-barát gyulák erdélyi uralmáról a történészek részéről csak találgatások olvashatók. Bizánci kapcsolatoknak 930-970 között kizárólag az Alföldön (a Tiszántúlon, a Köröstől le az Al-Dunáig) vannak nyomai, Erdélyben nem, vagyis a gyulák történelmileg igazolható erdélyi országlása a 10. század utolsó harmadára, vagy éppen negyedére tehető.
1003 után az erdélyi írásos források ismét cserbenhagyják a kutatót, egészen az 1070-es évekig. Hiteles oklevelek ekkor említik meg az első várat, püspököt és ispánt. Bármilyen későiek is a valósághoz képest, elárulják, hogy az 1070-es évekre már kialakult a világi és egyházi szervezet, léteznie kellett világi központoknak és egyházi centrumnak.
Az ispáni várak Kárpát-medencei kutatásának legkorábbi példája az erdélyi Tordavár. A várnép temetőjében talált magyar királyi pénzek, Istvántól egészen I. László pénzeiig, világosan elárulják, hogy kinek a népe építette Ó-Tordavárat, és kik éltek benne a következő évszázadokban. A másik Hunyadvár, amely nem azonos a Hunyadiak 15. századi sziklavárával. Ó-Hunyadvár sáncmaradványait az 1980-as években találták meg, a mai kővártól alig 300 méterre. A sáncvár és a temetőrészlet István-kori alapításra vall. A harmadik az Árpád-kori Ó-Arad, mely a mai Aradtól 7 km-re keletre fekszik. A trapéz alakú vár területén előkerült régészeti leletek - edénytöredékek, cserépbográcsok, valamint a temetőben talált Péter király kori pénzek - az istváni alapítást igazolják. A negyedik a kolozsmonostori István-kori, ovális alakú sáncvár. [...]

Korai egyházközpontok

Gyulafehérváron a 9-10. századi régészeti emlékek kutatása a 20. század első éveiben kezdődött, amikor az ásatások során felfedezték az 1. székesegyház és egy kör alakú keresztelőkápolna maradványait. A székesegyház padlója alatt talált háromhajós templomot az építészek István püspöki bazilikájának tartották, s úgy gondolták, hogy építése eltartott egészen László koráig, míg a ma álló székesegyház építése II. András idejében kezdődött. Az újabb magyarázatok a gyulák gyulafehérvári fejedelmi udvarát kiépítő 2. gyulához, Sarolt apjához próbálták kötni a kápolnát, építési korát a 10. század utolsó harmadára téve. [...] A mai székesegyház alatti temető obulusai is az Árpád-kori alapítást bizonyítják, a legkorábbiak Kálmán (1095-1116) ezüstjei, ezeket II. Béla (1131-41) pénzei követik, a legkésőbbiek III. Béla (1173- 96) rézpénzei.
A mai székesegyház homlokzata előtt 32 méterre azonban teljesen váratlanul előbukkant egy egyhajós, félköríves apszisban végződő, ám írásos hagyományban nem szereplő templom! Ebben a rövid életu, 1009 után épült Szent István-kori templomban a legelső Szent Mihály püspöki templomot kell látnunk. Ettől mintegy 60 méterre keletre állt az egyapszisos körtemplom, mely az ispánok vártemplomaként a 11. században létezett. Mindkettő azonban hamar kicsinnyé vált a gyorsan mövekvő lakosság számára, ám a legkorábbi püspöki templomot csak akkor bontották le, amikor a közelében Szent László kétszer olyan hosszú, háromhajós bazilikát emeltetett.
Erdély és a Partium eddig ismert egyházi emlékei - Dobókavár, Kolozsmonostor, Biharvár - későbbiek az államalapítás koránál, míg Ó-Aradvár egykori templomát még nem tárták fel.

Pénzek és pénzforgalom

Egy országrész politikai hovatartozásának van egy gazdaságtörténetileg is felülmúlhatatlan jelentőségu régészeti mutatója: a kurrens pénzek és a hozzájuk kötődő kurrens pénzforgalom. Az Árpád-házi királyok pénzei saját országukban kezdettől fogva pénzértékkel bírtak. Ami a Partium területét illeti, a 11. századi pénzforgalom legfeljebb annyiban különbözik a nyugatabbra fekvő Tiszántúlétól és a Tisza völgyétől, hogy surubb és élénkebb, I. István korától töretlen. Erdélyben viszont lassabban terjedt a cserekereskedelmet felváltó pénzgazdálkodás. István idejében még csak a Kis-Szamos és az Aranyos mellékére, a Maros alsó és középső folyásvidékére, valamint a Sztrigy völgyére korlátozódott - vagyis az ispáni központokra, (határ)várakra. A pénzügyek terén a nagy fellendülés I. László idejére tehető. [...]


Vissza a tartalomjegyzékhez