BÓNA ISTVÁN: Erdély a honfoglalás és az államalapítás korában
Régészeti emlékek
A magyarok - bizánci írott források szerint - a 830-as
évek második felében jelennek meg a Szeret és az
Al-Duna vidékén, vagyis a Kárpátok keleti és
déli oldalán. 862-ben, majd később, 881-ben, 892-ben
és 894-ben már a Kárpát-medencében is jártak,
elsősorban Pannoniában és a Duna mai ausztriai szakaszán
hadakoztak. E hadjáratok nyomán rögződhetett a magyar
hagyományban, hogy a honfoglaló magyarság is teljes egészében
a Vereckei-hágón jött be mai hazánkba. A vereckei
útvonalat mint egyedülit tünteti fel Béla király
névtelen jegyzője, Anonymus a 13. század első évtizedében
írott regényes honfoglalás-történetében,
a Gesta Hungarorumban. Következésképpen mindazok, akik Anonymusnak
több hitelt s nagyobb jelentőséget tulajdonítanak,
mint a korábbi írott, illetve másféle forrásoknak,
azok Erdélybe - Anonymussal egyetértve - a Szamos völgyén
vagy a Meszesi-kapun át "költöztetik be" az első
honfoglaló magyarokat.
A legrégibb magyar krónikák egészen másképp
ismertették a honfoglalást. Az őskrónika kifejezetten
a "sasok" (besenyők) támadásának tulajdonítja
a honfoglalást. "Ettől kezdve három hónapig
hegyeken keltek át és végre Magyarország határvidékére,
tudniillik Erdélybe érkeztek". Erdélyben megpihentek,
megmaradt nyájaik új erőre kaptak.
Némi szépséghibája: ez a krónika is csak
késői átdolgozásban, 14. századi formában
maradt ránk.
A nyelvészet, illetve a nyelvészetre támaszkodó
történeti földrajz felől nézve talán nincs
még egy vidéke a Kárpát-medencének, amelynek
szláv folyó- és helyneveit olyan jól ismernénk,
mint Erdélyét. Ritka szerencse továbbá, hogy a nyelvészeti
alapú településtörténetet a közelmúlt
régészeti kutatásai alátámasztották,
részben kiegészítették.
Erdély népei a honfoglalás korában
Erdélyben a 9. században, s még jóval később
is, két nagyobb szláv települési tömbbel kell
számolni. Az egyik az Olt, a Küküllők és a Nagy-Szamos
völgye, a későbbi székely és szász (beleértve
a besztercei szászok földjét is) székekkel nagyjából
azonos terület. (Az itt élő szlávok elhamvasztották
halottaikat.) A másik tömb a Kis-Szamostól a Meszesen át
a Kraszna és a Túr mentén a Szamos-Tisza vonaláig
terjedt. (Itt halmok alá temetkező, másféle eredetu
szlávok éltek.) Ez a csoport fog "szívósabbnak"
bizonyulni, míg az erdélyi völgyekben a magyarok a szlávokat
a 11-12. század fordulójára valószínuleg
asszimilálják. (A krasznai tömb területén ez
lassabban megy végbe.) Végül, de nem utolsósorban
a Maros középső folyásvidékén a 9. századi
dunai bolgár hódítók és megszállók
régészeti nyomaira lehet bukkanni. E viszonyokba lép be
a magyar honfoglalás.
Erdély első magyar megszállóiról az egyedüli
halvány, de biztos képet a kolozsvári Zápolya utcában
kiásott, összesen 11 temetkezés adja. A 11 sírba 8
férfi - közülük 7 fegyveres harcos volt -, 2 fiatal nő
és egy kisfiú temetkezett, a harcosok közül hat mellé
lovat is temettek, amely a magyarság mindhárom lovas temetkezési
módját tükrözi. [...]
Párhuzam vonható Gyulafehérvárral. Az itteni erődöt
a bolgároktól veszik birtokba a honfoglaló magyarok. [...]
A gyulafehérvári viszonyok jól érzékeltetik
az itteni és a kolozsvári viszonyok közötti különbséget.
Apulum (Gyulafehérvár) legio-castrumának jól megépített
falai védhető, de legalábbis kijavítható
állapotban maradtak fenn, míg Napoca (Kolozsvár) civil
város hat évszázaddal eredeti lakosainak távozása
után már okvetlenül rom volt.
Marosgombáson is korai katonai jellegu temetővel lehet számolni.
A Déván feltárt 7 (?) gazdag sír mellékleteiről
csak rajzvázlatok (ill. hallomás) maradtak fenn, itt is lovakkal
eltemetett harcosok nyugodtak.
Az Alföldet benépesítő magyar köznépi
tömbbel a Maros-völgyi leletek mutatnak kapcsolatot. A Szamos-völgy,
a Meszes és a Királyhágó szemmel láthatóan
nem játszott kiemelkedő szerepet az Erdélyi-medence és
az ország többi része közötti 10. századi
kapcsolatban. Az akkoriban jóval délebbre elhelyezkedő
magyar uralmi és települési súlypontnak megfelelően
a főútvonal és egyben a só útja a Maros-völgy
volt. Védhetetlen történészi fantáziatermék,
hogy a 2500 m magas Déli-Kárpátokon át Dél-Erdély
a Marosig a 10. században a bolgár kánság része
lett volna. Az Erdélyből ismeretes katonai őrhelyekből
akkor sem vált volna magyar nép és magyar államszervezet,
ha kétszer vagy többször ennyi lenne belőlük. A
magyar betelepüléshez magyar köznépre volt szükség,
a 10. századtól az ő emlékeik is ismertek (Marosnagylak,
Alvinc, Borberek, Borosbenedek, Maroscsapó temetőinek köznépi
leletanyaga.)
Etelközből Erdélybe
Érdemes röviden áttekinteni az Alföld keleti peremének
viszonyait, hiszen a két "országot" a 10-13. században
folyókkal tagolt hegyek, erdők, bölények és
medvék választották el egymástól.
A katonai megszállók kis temetői vagy a rájuk utaló
temetőtöredékek az egész Partiumban megtalálhatók.
A siklói harcosok ruháját díszítő
pénzek tanúbizonysága szerint ők a nyugati hadjáratokban
is részt vettek. Ebben a területsávban vitathatatlan a magyar
köznép jelenléte. (Ismeretesek Biharvár, Aradvár
és Temesvár várnépének sírleletei
is, a Kelet-Alföld 10-11. századi viszonyaiba pedig kiváló
betekintést nyújtanak a határ magyar oldalán feltárt
nagy temetők: Ártánd, Magyarhomorog.)
Tárgyilagos román régész-történészek
számára is világos, hogy a magyarság már
a honfoglaláskor megszállta a Maros-völgyet, rátéve
a kezét a fontosabb sóbányákra. A régészeti
leletek és településtörténeti adatok bizonysága
szerint valóban a Maros-völgy volt az Alföld és az Erdélyi-medence,
a Mezőség közti fő ütőér vízen
és szárazon egyaránt. A 10-11. századi erdélyi
honfoglalás kori leletek egy része azonos vagy közeli rokon
a tiszántúliakkal, nem szólva a Maros alsó szakaszának
leleteiről, hiszen azok valóban az Alföldön vannak.
A két kolozsvári s részben a marosgombási temető
viszont határozottan különbözik az alföldi magyar
régészeti tömbtől. Ezek népe nem származhat
az alföldi magyar tömbtől, hanem a keleti Kárpátok
szorosain részben délről, a Vöröstorony-szoroson
át közvetlenül Etelközből költözött
be Erdélybe.
A 10. század későbbi évtizedeiben az erdélyi
magyarság abban különbözik az "anyaországitól",
hogy nem vesz részt a nyugati zsákmányoló hadjáratokban.
(936 után Bizánc elleni portyákban valószínuleg
részt vettek.) 970 után Erdélyben a gyulák gyakorolták
a hatalmat, emiatt az országrész kimaradt bizonyos folyamatokból.
A határvármegyék megszervezésekor azonban az erdélyi
területek nem mutatnak jelentős eltérést, vagyis ez
a terület I. Istvántól kezdve ugyanolyan szerves része
volt az országnak, mint a Dunántúl, a Nyugat- Felvidék
vagy a Temesköz.
István-kori régészeti emlékek
Az altaichi és hildesheimi évkönyvek az 1003. évnél
jegyezték fel azt az eseményt, hogy Erdély az alakulófélben
lévő keresztény magyar állam részévé
vált. [...]
A Bizánc-barát gyulák erdélyi uralmáról
a történészek részéről csak találgatások
olvashatók. Bizánci kapcsolatoknak 930-970 között kizárólag
az Alföldön (a Tiszántúlon, a Köröstől
le az Al-Dunáig) vannak nyomai, Erdélyben nem, vagyis a gyulák
történelmileg igazolható erdélyi országlása
a 10. század utolsó harmadára, vagy éppen negyedére
tehető.
1003 után az erdélyi írásos források ismét
cserbenhagyják a kutatót, egészen az 1070-es évekig.
Hiteles oklevelek ekkor említik meg az első várat, püspököt
és ispánt. Bármilyen későiek is a valósághoz
képest, elárulják, hogy az 1070-es évekre már
kialakult a világi és egyházi szervezet, léteznie
kellett világi központoknak és egyházi centrumnak.
Az ispáni várak Kárpát-medencei kutatásának
legkorábbi példája az erdélyi Tordavár. A
várnép temetőjében talált magyar királyi
pénzek, Istvántól egészen I. László
pénzeiig, világosan elárulják, hogy kinek a népe
építette Ó-Tordavárat, és kik éltek
benne a következő évszázadokban. A másik Hunyadvár,
amely nem azonos a Hunyadiak 15. századi sziklavárával.
Ó-Hunyadvár sáncmaradványait az 1980-as években
találták meg, a mai kővártól alig 300 méterre.
A sáncvár és a temetőrészlet István-kori
alapításra vall. A harmadik az Árpád-kori Ó-Arad,
mely a mai Aradtól 7 km-re keletre fekszik. A trapéz alakú
vár területén előkerült régészeti
leletek - edénytöredékek, cserépbográcsok,
valamint a temetőben talált Péter király kori pénzek
- az istváni alapítást igazolják. A negyedik a kolozsmonostori
István-kori, ovális alakú sáncvár. [...]
Korai egyházközpontok
Gyulafehérváron a 9-10. századi régészeti
emlékek kutatása a 20. század első éveiben
kezdődött, amikor az ásatások során felfedezték
az 1. székesegyház és egy kör alakú keresztelőkápolna
maradványait. A székesegyház padlója alatt talált
háromhajós templomot az építészek István
püspöki bazilikájának tartották, s úgy
gondolták, hogy építése eltartott egészen
László koráig, míg a ma álló székesegyház
építése II. András idejében kezdődött.
Az újabb magyarázatok a gyulák gyulafehérvári
fejedelmi udvarát kiépítő 2. gyulához, Sarolt
apjához próbálták kötni a kápolnát,
építési korát a 10. század utolsó
harmadára téve. [...] A mai székesegyház alatti
temető obulusai is az Árpád-kori alapítást
bizonyítják, a legkorábbiak Kálmán (1095-1116)
ezüstjei, ezeket II. Béla (1131-41) pénzei követik,
a legkésőbbiek III. Béla (1173- 96) rézpénzei.
A mai székesegyház homlokzata előtt 32 méterre azonban
teljesen váratlanul előbukkant egy egyhajós, félköríves
apszisban végződő, ám írásos hagyományban
nem szereplő templom! Ebben a rövid életu, 1009 után
épült Szent István-kori templomban a legelső Szent
Mihály püspöki templomot kell látnunk. Ettől
mintegy 60 méterre keletre állt az egyapszisos körtemplom,
mely az ispánok vártemplomaként a 11. században
létezett. Mindkettő azonban hamar kicsinnyé vált
a gyorsan mövekvő lakosság számára, ám
a legkorábbi püspöki templomot csak akkor bontották
le, amikor a közelében Szent László kétszer
olyan hosszú, háromhajós bazilikát emeltetett.
Erdély és a Partium eddig ismert egyházi emlékei
- Dobókavár, Kolozsmonostor, Biharvár - későbbiek
az államalapítás koránál, míg Ó-Aradvár
egykori templomát még nem tárták fel.
Pénzek és pénzforgalom
Egy országrész politikai hovatartozásának van egy gazdaságtörténetileg is felülmúlhatatlan jelentőségu régészeti mutatója: a kurrens pénzek és a hozzájuk kötődő kurrens pénzforgalom. Az Árpád-házi királyok pénzei saját országukban kezdettől fogva pénzértékkel bírtak. Ami a Partium területét illeti, a 11. századi pénzforgalom legfeljebb annyiban különbözik a nyugatabbra fekvő Tiszántúlétól és a Tisza völgyétől, hogy surubb és élénkebb, I. István korától töretlen. Erdélyben viszont lassabban terjedt a cserekereskedelmet felváltó pénzgazdálkodás. István idejében még csak a Kis-Szamos és az Aranyos mellékére, a Maros alsó és középső folyásvidékére, valamint a Sztrigy völgyére korlátozódott - vagyis az ispáni központokra, (határ)várakra. A pénzügyek terén a nagy fellendülés I. László idejére tehető. [...]