KOSÁRY DOMOKOS: A kiegyezés, 1867

Fejezet Kosáry Domokos: Újjászületés és polgárosodás c. könyvéből

Mint egykor 1848-ban, ezúttal is a nemzetközi erőviszonyok és azokon belül elsősorban a -német kérdés alakulása határozta meg alapvetően a magyar politika lehetőségeit és mozgásterét. Akkor azzal, hogy a német egység nem jött létre. Most pedig azzal, hogy kisnémet formában született meg. Ahhoz persze még nem kis idő kellett, amíg Bécs is belátta, hogy meg kell egyeznie Magyarországgal, amely immár - ha kevéssel is - területét tekintve a nagyobbik fele lett a Habsburg Birodalomnak. Több mint fél éven át tartó hosszú tárgyalások után végre megszületett az osztrák-magyar kiegyezés. Az új rendszert megfogalmazó 1867:XII. tc. elfogadása után 1867. június 8-án ősi pompával végbement a koronázás. Ezzel egy, az első világháború végéig tartó új korszak vette kezdetét.
A dualizmus kettős rendszere
Ezt az új korszakot a dualizmus korának nevezzük, mert az új Osztrák-Magyar Monarchia Ausztria és Magyarország kettős rendszerére épült. A kiegyezési törvény kimondta a két ország önállóságát (külön kormányokkal, parlamenttel), egyenlőségét, paritását, és megállapította az együttműködés módozatait, formáit is. [...]
A kiegyezési törvény kimondotta Magyarország alkotmányos közjogi és önkormányzati önállóságát. Helyreállította a parlamenti rendszert nemcsak Magyarországon, hanem Ausztriában is. A közös védelem elvéből következett, hogy a hadügyet, külügyet és pénzügyet közös ügyeknek tekintették, ezek intézését közös minisztériumokra bízták. [...]
A két ország közt létrejött kereskedelmi és vámszövetséget, az ún. gazdasági kiegyezést, 10 évenként szerződéssel kellett megújítani. Közös lett a pénzrendszer, majd 1878-ban a jegybank is.
Hadügy tekintetében a törvény elismerte az uralkodó régi alkotmányos fejedelmi jogait, és az egész hadsereg vezényletét az ő kezében hagyta. Csak a hadkiegészítés, újoncozás került az országgyűlés hatáskörébe. Ez volt azoknak a réseknek egyike, amelyeken az uralkodó saját akarata érvényesülhetett. [...]

Megalkuvás vagy siker
Azt a kérdést, hogy a kiegyezés mennyiben volt megalkuvás vagy siker, előnyös vagy előnytelen, nem csak az utókor vetette fel. A nagy vita már 1867-ben megindult. Két egymással élesen szemben álló felfogás alakult ki. [...]
Kossuth 1867 májusában indította meg a támadást nagy hatású nyílt levélben, a nemzet jogainak feladásával vádolva meg Deákot. Kossuth haláláig (1894) töretlenül hű maradt az 1849-ben kimondott teljes függetlenséghez. Szerinte az 1866. évi válság nyomán komolyabb erőfeszítéssel elő lehetett volna idézni Ausztria felbomlását, s ezzel Magyarország (meg Csehország) elfoglalhatta volna Európa független -államai sorában az őt megillető helyet. De ha ez nem történt is meg, a küzdelmet, a nemzeti függetlenség eszményét nem szabad feladni.
A másik oldalon Deák és hívei sorolták fel a maguk érveit a kiegyezés védelmében. Deák és hívei úgy látták, hogy a kiegyezés után a magyar önállóság biztosabb alapokon fog állani, mint 1526 óta bármikor. A szabadságharc katonai balsikere megmutatta: egyedül nem tudjuk legyőzni Ausztriát s az őt segítő külső erőket. Komoly külpolitikai segítségre nem lehet számítani. [...]
Deák a Habsburg Birodalmat olyan védőszervezetté akarta átalakítani, amely megadja a magyar nemzetnek azokat a járulékos, külső biztonsági tényezőket, amelyekkel az egymagában másként nem rendelkezik.
A vitából és a történeti fejlődés vizsgálatából két tény mindenképpen megállapítható. Az egyik az, amit Kossuth látott, hogy a nemzetek fejlődése megállíthatatlan, és előbb-utóbb veszélyezteti a feudális időkből származó, soknemzetiségű politikai kereteket, így a Habsburg Birodalmat. A másik tény az, amit Deák látott, hogy a kiegyezés az adott -viszonyok közt elkerülhetetlen volt. Az akkor elérhető, viszonylag legjobb megoldás - minden esetleges következményével együtt. [...]

A fejlődés lehetősége
[...] Az ekkori erőviszonyok között a dualizmus reális kompromisszum volt. Történetietlen és téves az olyan elképzelés, amely az első világháború fejleményeit, egy fél évszázad múlva, a kiegyezéssel próbálná közvetlen okozati összefüggésbe hozni. Az első világháborút teljesen más feltételek között, a nagyhatalmi imperializmusok időszakában vívták meg Németország és riválisai. [...]
Tudjuk, hogy 1867 körül is többen úgy látták, hogy Ausztriát felbomlás -fenyegeti, és ezért nem kívánatos hozzákötni Magyarország sorsát. Amihez hoz-zá-tehetjük, hogy válság idején - amint arra már 1848/49 nemzetiségi konfliktusa is figyelmeztetett - a felbomlás veszélye nemcsak a soknemzetiségű Ausztriát fenyegethette, hanem a soknemzetiségű Magyarországot is. Ausztria és Magyarország, ha úgy tetszik, egymásnak volt tehertétele. Deák úgy látta, hogy Ausztria, Magyarországgal együtt, elég erős menedéket tud -Európa e veszélyes részén nyújtani.
Eltérően azoktól az egykorú vagy későbbi panaszoktól, amelyek e kiegyezést magyar részről kevésnek, alárendelésnek, megalkuvásnak találták, azt kell mondanunk, hogy a magyar politikai -vezető rétegek - minden monarchiai -kötöttség és kölcsönös függés figyelembevételével is - a nemzeti önállóságnak nagyobb mértékét, az országnak hiánytalanabb egészét és a gazdasági felzárkózásnak több lehetőségét kapták kezükbe, mint amilyennel Magyarország Mohács óta bármikor rendelkezett. Sokban - ha nem is mindenben - rajtuk állt, hogy e kereten belül milyen társadalmi, nemzetiségi vagy más politikát követnek. Nem kiszolgáltatottság fenyegette őket, hanem inkább az, hogy elbízzák magukat. S egyben az, hogy uralmi pozíciójukkal megszilárdul a társadalom és a politika régi, már korszerűtlen struktúrája és hierarchiája. [...]
Az 1867. évi kiegyezés Magyarországon nagyjából meg is felelt az akkori- társadalmi és nemzetiségi erőviszonyoknak. A viszonyok azonban az idők folyamán mind társadalmi, mind nemzetiségi téren erősen megváltoztak.
Megoldatlan feszültségek
Társadalmi szempontból 1867-ben az osztrák ipari és pénzügyi körök fogtak kezet a magyar birtokos osztállyal. Az 1867 utáni korszakban azonban megoldásra várt a földkérdés, a földtelen parasztok sorsa. A kapitalizmus és a gyáripar fejlődésével pedig tovább bontakozott a polgárság, és megjelent az ipari munkásság új tömege is. Egyre szükségesebbé vált tehát a magyar társadalom demokratizálása, és a feudális időkből fennmaradt földbirtokrendszer megreformálása. Ezeket a reformokat 1867 keretén belül is meg lehetett valósítani. Ez azonban nem történt meg - elsősorban a vezető rétegek ellenállása miatt. [...]
Nemzetiségi szempontból szintén megváltoztak az erőviszonyok. Annak idején, 1848-ban és előbb, Bécs a gyengébb nemzeti mozgalmakkal szövetkezett a legerősebb: a magyar ellen. 1849 után egy darabig megpróbált minden nemzeti mozgalommal szembeszállni. Amikor pedig kiderült, hogy ez lehetetlen, akkor megfordította a dolgot, és az akkor legerősebb nemzeti mozgalmakkal (Magyarországon a magyarral, Galíciában a lengyellel) fogott kezet a gyengébbek rovására. Csakhogy a nemzetiségek: szlovákok, románok, horvátok, szerbek a társadalmi fejlődés során egyre erősebbek, öntudatosabbak, követelőbbek lettek. [...] Őszinte kisebbségvédelem, méltányos engedmények helyett - ami elvben szintén lehetséges volt 67-es alapon - soviniszta, túlzó módszerekkel akarták a saját uralkodó helyzetüket fenntartani. Eredmény: itt is megnőttek a feszültségek.
Függetlenül azonban attól, hogy a magyar politikai vezető rétegek utóbb milyen utat választottak a lehetségesek közül, annyi kétségtelen: a negyvennyolcas nemzedék utolsó alkotása jóvoltából 1867-ben egy olyan kornak küszöbén álltak, amely minden korábbinál jobb -lehetőségeket ígért a gazdasági, politikai, kulturális felzárkózáshoz, egy magasabb szint eléréséhez Európán belül.

Vissza a tartalomjegyzékhez