SIPOS PÉTER: Bárdossy László pályája. "...adjunk egy minimumot..."

Bárdossy László 1941. február 4-én lépett a betegségben elhunyt gróf Csáky István örökébe mint külügyminiszter. Majd április 3-án, gróf Teleki Pál öngyilkosságát követõen Horthy Miklós kormányzó miniszterelnökké nevezte ki. Üstökösszerû sebességgel, két hónap leforgása alatt emelkedett egy balkáni diplomáciai misszió élérõl a kormányfõi tisztségbe. A villámgyors elõmenetel az ország második közjogi és politikai méltóságába Bárdossy legvérmesebb ambícióit is meghaladta, hiszen legfeljebb a külügyminiszteri tárcára gondolt mint pályafutása leendõ csúcspontjára. Kétségkívül tehetséges és mûvelt ember volt, azonban kormányzati tapasztalatra még nem tett szert, nem volt igazán politikus alkat, még kevésbé rendelkezett államférfiúi kvalitásokkal. Egyik diplomata kollégája, Szentiványi Domokos szerint Bárdossy "mint külügyminiszter megmaradt bukaresti követnek, mint miniszterelnök megmaradt külügyminiszternek".

Az ország sorsáért felelõs pozíciójában hátrányt jelentett gyenge fizikuma, s részben ebbõl is következõ pszichikai adottságai: szinte állandó idegessége, türelmetlensége, önfejûsége. Ellentmondást nem tûrõ és a polémiát elutasító, elsietett és meggondolatlan döntésekre hajlamos, s ezekhez konokul ragaszkodó ember volt.

Bárdossy szemléletét a németbarátság konzekvens változata jellemezte, amely a fenntartás nélküli német-magyar sorsközösséget a magyar külpolitika alapvetõ princípiumának tekintette. Elutasította a németbarátság lavírozó, egyensúlyozó változatát, amely kiskapukat kívánt hagyni a demokratikus nagyhatalmak felé. Bárdossy úgy vélte, hogy Nagy-Britannia oly mértékben elkötelezett az egykori kisantant országok, elsõsorban Jugoszlávia és Csehszlovákia támogatására, hogy Magyarország angol részrõl semmiféle jóindulatra, megértésre nem számíthat. E megrögzött hitében az angol politikusok ellenkezõ értelmû nyilatkozatai sem ingatták meg.

Német relációban Bárdossy - a népbírósági tárgyaláson elhangzott fejtegetései szerint - úgy gondolkodott, hogy "adjunk egy minimumot, de minél gyorsabban, nehogy nekik módjukban legyen mást kérni, mert akkor többet kérnek". Úgy vélte, hogy "ezzel a politikával sikerült leállítani a követeléseket". A tények azonban nem igazolták "a kétszer ad, ki gyorsan ad" taktika sikerét. Sõt, a teljesítési politika hozzászoktatta a hitleri vezetést a magyar engedékenységhez. Ennek tudatában a berlini követelések folyamatosan eszkalálódtak a búzától, a bauxittól, a kõolajtól, a vasútvonalakon át a véráldozatig a német hadi érdekek szolgálatában.

Bárdossy László a miniszterelnöki tisztségben még egy esztendõt sem töltött el, amikor 1942 márciusában, a kormányzó kívánságára lemondott állásáról. Rövid hivatali ideje alatt páratlan sûrûséggel torlódtak egymásra a sorsfordító események.

Az ország helyzete 1941 áprilisától drámai hirtelenséggel és teljességgel megváltozott. Ebben a hónapban a magyar honvédség részt vett a német-olasz Balkán-hadjáratban, 1941 júniusától pedig a Szovjetunió elleni háborúban. 1941 decemberében az ország hadiállapotba került Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal. Ily módon Magyarország nem csupán politikai, hanem fegyveres-háborús szövetségre lépett a tengelyhatalmakkal és szembekerült az antifasiszta nagyhatalmak vezette tömbbel. Magyarország, az 1944. október 15-i "kiugrási" kísérlet kudarca következtében a vesztes oldalon maradt. Feláldozott a korabeli országterületen 800-900 ezer embert, elpusztult a nemzeti vagyon kb. kétötöde. Az ország maradandóan visszaszorult a trianoni területre, és hosszú idõre elvesztette szuverenitását.

Anemzeti katasztrófához vezetõ fejlemények Bárdossy miniszterelnöksége alatt bontakoztak ki, részben közremûködésével, részben saját elhatározása, cselekménye következtében. A Jugoszlávia és a Szovjetunió ellen viselt háborúban való részvételért az elsõdleges felelõsség Horthy Miklós kormányzóra és Werth Henrik vezérezredes vezérkari fõnökre hárul. A miniszterelnök azonban egyik esetben sem használta ki a pozíciójából kínálkozó lehetõségeket a fegyveres akció, ill. a Szovjetunió elleni hadba lépés legalábbis elodázására, vagy valamilyen alternatív megoldás kezdeményezésére.

1941 áprilisában a Jugoszlávia ellen felvonuló német haderõ átvonulását nyilvánvalóan nem lehetett megakadályozni. Egy teljes hadi létszámú magyar hadsereg részvételét a támadásban azonban katonai szempontok nem indokolták. Hiszen a német offenzíva napok alatt a jugoszláv hadsereg szinte teljes szétverését eredményezte, a honvédcsapatok pedig ez után, április 11-én kapcsolódtak be a hadmûveletekbe. A magyarok lakta délvidéki térség birtokba vételéhez - a jugoszláv katonaság menekülésszerû visszavonulása miatt - szintén nem volt szükség a magyar hadsereg bevetésére. Elegendõ lett volna karhatalmi-biztosító alakulatok alkalmazása, és ez az egész akciónak teljesen más színezetet adott volna. A magyar politikai és katonai vezetés azonban ezzel nem érte be, egy nagyszabású hadmûvelet képzetét kívánta kialakítani. Bárdossy osztotta azt a felfogást, hogy Magyarországnak a kisebb államok körében az "elsõ az egyenlõk között" helyet kell megszereznie a német szövetségi rendszerben. Erre egy, a németek oldalán megvívott háború fegyverrel és vérrel megpecsételt jogcímet jelenthetett.

A Szovjetunió elleni hadba lépés körülményeit tekintve, Bárdossy teljes mértékben elfogadta a magyar vezérkar álláspontját a kassai bombázást végrehajtó repülõgépek hovatartozását illetõen, és a "szovjet verzió" alapján cselekedett. Semmiféle vizsgálatot nem tartott szükségesnek, sõt úgy vélte, nem is igazán fontos a bombázók nemzetisége. A miniszterelnök a lényeget abban látta, hogy a vezérkar megegyezett a németekkel, miszerint a támadókat szovjet repülõknek tekintik, ami azt bizonyítja, hogy a németek valóban Magyarország hadba lépését kívánják.

Bárdossy az Egyesült Államokkal való hadiállapot deklarálásával figyelmen kívül hagyta a hatályos törvényeket, hiszen erre a lépésre, miután amerikai részrõl semmiféle támadás veszélye nem fenyegette az országot, csupán az országgyûlésnek lett volna joga. A miniszterelnök azonban ódzkodott attól, hogy a parlament elé vigye az ügyet, mert tudomására hozták, hogy a felsõház nem szavazná meg.

Bárdossy különös eréllyel szorgalmazta az ún. "harmadik zsidótörvényt". Igaz, hogy ennek kidolgozása már 1940 nyarán, a Teleki-kormány idõszakában megkezdõdött, de 1940-1941 fordulóján lekerült a napirendrõl. A Bárdossy- kormány 1941 júniusában terjesztette be a parlamentben a "harmadik zsidótörvény" javaslatát, amely mint az 1941:XV. tc. került be a Magyar Törvénytárba. Német nyomás e tekintetben az adott idõben nem érvényesült. Bárdossy célja az volt, hogy gesztust tegyen a kormánypárt antiszemita gondolkodású zömének és a szélsõjobboldali, nyilas ellenzéknek. A törvény kifejezetten faji alapon határozta meg a "zsidó" fogalmát, megtiltotta a zsidók és nem zsidók házasságát és házasságon kívül nemi érintkezését. Egy náci publicista így kommentálta a jogszabályt: "...ez még nem mondta ki az utolsó szót a magyarországi zsidókérdésben, a törvény mindazonáltal fontos lépést jelent a végsõ megoldás felé..." S valóban 1944-ben, a német megszállás után, a törvény által meghatározott kritériumok alapján zsidónak minõsített személyeket gyûjtötték össze a gettókban, majd szállították el a vidéki zsidóságot a haláltáborokba vezetõ utolsó útjára.

Bárdossy tudatában volt felelõsségének súlyával és számolt a végzetével. 1943-ban egy angol kapcsolatokkal rendelkezõ családi jóbaráttól felesége megkérdezte: szükség esetén kaphatna-e férje menedékjogot a szigetországban. Mire Bárdossy, a választ meg sem várva, szárazon megjegyezte: "Micsoda szamárság! Ha a dolgok rosszra fordulnak, én leszek az elsõ, akit felakasztanak egy lámpavasra!"

Vissza a tartalomjegyzékhez