GYÖRFFY GYÖRGY: Honfoglalás a Kárpát-medencében

A magyarok elõdei, III.

Abesenyõk a nagy folyók miatt csak szakaszosan nyomulhattak elõre. Ez azt jelentette, hogy a Dnyeppertõl keletre lakó magyarok mindenüket hátrahagyva menekültek nyugatra, viszont mennél közelebb lakott egy törzs a Kárpátokhoz, annál több lehetõsége nyílt állatai behajtására. A rendezett elvonulást az hiúsította meg, hogy az Al-Dunán átkelt Simeon cár serege, és oldalba kapta a Havasalföldön át menekülõket.

A magyarok vesztesége

Mekkora volt a magyarság vesztesége?

A Fuldai Évkönyvek szerint a "harmadik" bolgár-magyar harc igen kemény és elkeseredett volt; végül is a "keresztények", ti. a bolgárok gyõztek, s ha õk is 20 000 lovast vesztettek, mekkora lehetett a magyarok vesztesége? - írták. Csak 55 év múlva, hagyomány és szóbeszéd alapján festette Konstantín császár azt a zord képet, amely többeket arra indított, hogy a honfoglalókat asszonyok nélkül érkezett férfihadnak képzeljék: "És amikor a türkök hadjáratra mentek, a besenyõk Simeonnal a türkök ellen jöttek, családjaikat (familiász) teljesen megsemmisítették és földjük õrzésére hátrahagyott türköket gonoszul kiûzték onnét." Nem tekintve azt, hogy a görög familia szón szolgacsaládot, ill. cselédet is értettek, a legrégibb magyar hagyomány kifejezetten szól az asszonynép beköltözésérõl, és csak az állatok elvesztését panaszolja. [...] Ugyanakkor az emberveszteséget csökkentette, hogy magukkal hajtott méneseikbõl váltott lovakkal gyorsabban menekülhettek, mint a gázlókat nem ismerõ besenyõk, akiket feltehetõen a zsákmány birtokbavétele és szétosztása is hátráltatott. Biztosra vehetõ, hogy a Don- és Donyec-vidéki törzsek komoly emberveszteséget is szenvedtek; egy-két nemzetség el is pusztulhatott, de végül mind a hét törzs elérte menekülése célját, a Kárpát-medencét.

A Kárpátok fedezékében

A menekülõ törzsek a legrövidebb úton igyekeztek a Kárpátok fedezékébe jutni, s erre a Kijev felõl jövõ "fekete magyaroknak" (kabaroknak) és a velük tartó keleti szlávoknak a Vereckei- és Tatárhágó, a hét törzs népének pedig a Radnai- és Borgói-hágó, valamint a Békás-, Ojtozi és Bodza-szoros kínálkozott. A dél-erdélyi és al-dunai szorosokat nem vehették tömegesen igénybe, s ezt a bolgárok annál is inkább akadályozták, mert Erdély értékes sóbányáival uralmuk alatt volt.

A honfoglalás itt leírt második szakasza fõként Erdélybe torkollott. A magyar õskrónika szerint a "besék" elõl való menekülés és a hegyeken való átkelés után "elérkeztek Magyarország végeire, ti. Erdélybe... Itt hét földvárat építettek feleségeik és vagyonuk õrzésére, s egy ideig itt maradtak... Erdélyben tehát megpihentek és barmaikat erõhöz juttatták."

A honfoglalás pillanatában Erdély és a Maros alsó völgye még Bolgárország végeinek számított, de amint a besenyõk nem tudtak ellenállni a menekülõ úzoknak, s a magyarok a hazátlanná vált besenyõknek, úgy omlott össze minden bolgár ellenállás Erdélyben és a Maros síkságán. Ugyanakkor a bolgár-szláv alapnépesség a helynevek tanúsága szerint többfelé helyben maradt, és bizonyára itt maradtak a sóaknákban dolgozó sóvágók is. [...]

A magyar õskrónikákban feljegyzett régi hagyomány szerint az Erdélybe menekült hét törzsfõ a medence védettebb oldalán hét földvárat épített magának. Valószínû, hogy a római romok és bolgár sáncok felhasználásával létesített ideiglenes táboraikhoz egy-egy sóaknát is igyekeztek biztosítani maguknak. Az Árpád-korban is mûvelt Désakna, Székakna, Kolozsakna, Kisakna és Vízakna egy-egy vár tartozékaként mûködött, s ismerve a só életfontosságú szerepét, az aknák elosztását a törzsfõk között az elsõ, ideiglenes megszállás idejére kell visszavezetnünk.

Rituális királygyilkosság

A magyar õskrónika az Erdélybe menekülés, az állatállomány elvesztése és az ideiglenes várépítés mellett még egy hitelt érdemlõ hagyományt õrzött meg: "Álmost Erdélyországban megölték, nem mehetett ugyanis be Pannóniába."

Álmos Erdélyben történt feláldozását sokan kapcsolatba hozzák a kazár királyölés szokásával. A kazároknak két uralkodója volt: a szakrális fõkirály és a tényleges uralkodó alkirály, s mindkettõt elérhette a rituális feláldozás sorsa. A fõkirályt akkor ölték meg, ha elõre meghatározott uralkodási évei leteltek, az alkirályt pedig akkor, ha csatát veszített, vagy uralkodása alatt katasztrófa következett be. Bár az aggastyán Álmos immár egyik tisztet sem töltötte be, mert helyébe a hadúri tisztségre fia, Árpád lépett, megölése nyilván a besenyõktõl elszenvedett vereség következménye volt, amit esetleg rituális formák között hajtottak végre.

Új erõviszonyok a vezérek között

Az Erdélybe menekültek között kellett legyen a magyarok kendéje, névleges fõkirálya, Kurszán. Az õ szerepét az Árpád-házi dinasztikus hagyomány igyekezett elhomályosítani. Ezért degradálódott Kündü (téves olvasással: Kond) a hét vezér egyikévé, sõt a fehérló-mondában úgy jelent meg "Kündü fia Kusid", mint Árpád Szvatoplukhoz küldött követe.

A besenyõktõl elszenvedett vereség a vezérek Etelközben kialakult erõviszonyában bizonyára olyan eltolódást eredményezett, amely belsõ ellentétekhez vezetett. Ezeken azonban Árpád biztosan úrrá tudott lenni, mert az általa vezetett hadsereg elkerülte a besenyõ támadást, és a bolgárokon a Kárpát-medencében fölényes gyõzelmet aratott. Mindazonáltal a köznép állatállományának és a keleti szlávok adójának elvesztése véget vetett a kettõs fejedelemség állandó bevételeinek, ami egyrészt a két fejedelmi udvar, másrészt a katonai kíséret ellátásában kellett hogy súlyos nehézséget okozzon. A 895 utáni évek bizonyára a vezérek között kitörõ vitákkal és az ideiglenes berendezkedéssel teltek el. [...]

Szakaszos honfoglalás

895-ben a honfoglalás a Kárpát-medencének a Duna vonalától keletre esõ fele elfoglalását eredményezte, s ez lehetõvé tette, hogy a hét magyar és három kabar törzs népe elõnyomuljon Erdélybõl és a Felsõ-Tisza-vidékrõl a Tisza és a Zagyva vonaláig, gyepûelvének hagyva meg a Duna-Tisza közét és a Kárpátok erdõs vonulatát.

A 895-i honfoglalás a Fuldai Évkönyvek szerint csak a bolgárokat sújtotta, s a Duna észak-déli vonalától nyugatra úgy folyt tovább az élet, mintha mi sem történt volna. [...]

A magyar fejedelmek, hátukban a besenyõkkel és oldalukban a bolgárokkal, óvakodtak ellenségeik számát szaporítani; nem támadták meg újból Pannóniát, de fenntartották a jó viszonyt Szvatopluk idõsebbik fiával, II. Mojmirral is. [...]

A magyar fejedelmek tartózkodása a katonai beavatkozásoktól annál feltûnõbb jelenség, mert a nyugati szomszédok között kiújultak az ádáz harcok. [...]

Az elsõ itáliai hadjárat

Arnulf a magyarok segítségével próbálta Berengár királyt, aki Nagy Károly dédunokája volt, kiütni a nyeregbõl. 899 tavaszán küldhette el követeit az öt éve békében élõ magyar fejedelmekhez. Mint Theotmár érsek védekezõ iratából kiderül, Arnulf a magyarokkal kutyára, nomád módon is megkötötte a szerzõdést, és a hadjárat elõtt ezüstpénzben és szövetekben rótta le ajándékait. A magyar fejedelmek a gyakorlatnak megfelelõen valószínûleg Árpád egyik fiát állították a sereg élére. [...] A magyar sereg Aquileiánál kiérve Lombardiába, elõször a Pótól északra fekvõ síkságon át Milánóig és Paviáig, Berengár fõvárosáig nyomult elõ, és tönkreverték Berengár seregét. Ezután akadály nélkül kalandozhatták be a Pótól délre levõ síkságot is, sõt a piemonti Alpokig, Vercellibe is eljutottak. Az enyhe olasz tél és a gazdag zsákmányszerzés lehetõsége a következõ tavaszra is ott marasztalta õket. [...]

Pannónia megszállása

Amíg a magyar sereg Itáliában kalandozott, olyan események történtek a Duna völgyében, amelyek megváltoztatták az itteni helyzetet. A Morvaországgal határos ostmarki részen Isanrich gróf a császár ellen támadt. [...] Ez a 899 õszén lefolyt támadás azt eredményezte, hogy Alsó-Ausztria, s ami tõle keletre feküdt, Felsõ-Pannónia kisiklott a császár kezébõl, és morvák keltek át a Dunán túlra. [...]

Ilyen körülmények között, december 8-án következett be Arnulf császár halála, ami ebben a helyzetben gátszakadást idézett elõ a birodalom határán. A kutyára esküdött szövetség a szerzõdõ fél halálával megszûnt, viszont a magyaroknak adott idõpontban szabad átjárásuk volt Pannónián. Árpádnak és Kurszánnak elég volt az itáliai sereg hazatérését bevárni és a "hazavonulást" a támadó morvákkal szemben további csapatokkal fedezni. 900 nyarán a Braszlav területén áthaladók megálltak, és helyi ellenállásoktól eltekintve, harc nélkül kezükbe jutott Alsó-Pannónia. [...]

Ha van hagyománybeli alapja a magyar krónikákban írt pannóniai magyar-morva harcoknak, akkor ez annak emlékét õrzi, hogy az Itáliából megtérõ és a Pannóniába dél és kelet felõl benyomuló magyar seregek beleütköztek Mojmir vitézeibe, akik a frank-magyar szerzõdéskötéssel a magyarok ellenségeivé váltak, és Arnulf halála hírére maguk akarták Pannóniát birtokba venni. A magyar krónika szerint a magyarok Bánhida mellett verték tönkre a morvákat.

Pannónia megszállását megkönnyítette, hogy a többszörös morva pusztítás a frank-bajor birtokos réteget kíséretével és kisszámú telepeseivel felõrölte és menekülésre kényszerítette. Egyes földvárak, pl. Zalavár bevétele pedig nem okozhatott gondot a magyaroknak, akik az elõzõ évben a lombardiai Modenát, kõfalai dacára, bevették, és Velence elfoglalását is megkísérelték. [...]

A pannóniai magyar-morva harcok eredményezhették, hogy 900-ban a magyar seregek a Duna felett elõnyomulva meghódították Moravia Nyitra-vidéki hódítmányait. Az, hogy a Kisalföld a Kis-Kárpátokig, Nagy-Moravia határáig legkésõbb 900 folyamán magyar uralom alá került, abból világlik ki, hogy ez év õszén a Duna északi partjáról indult ki egy magyar sereg Bajorország ellen.

900 nyarára a Kárpát-medence teljes egészében a magyarok kezére került; a végleges megtelepedéshez hátra volt még a szélterületek biztosítása és a jogi elismertetés.

Magyar támadás a bajor végek ellen

Árpád és Kurszán 900 nyarán elküldte követeit az új frank uralkodóhoz, Gyermek Lajoshoz békeajánlattal. A magyar vezérek nyilvánvalóan Pannónia és a morva végek elfoglalásának elismerését kívánták. Minthogy a frank udvar nem volt hajlandó Nagy Károly hódítmányáról lemondani az "új avarok" javára, és a követeket, kémeknek bélyegezve, visszautasította, õsz folyamán a Kisalföldrõl két magyar sereg nyomult Bajorország ellen; a nagyobbik a Duna bal partján, a kisebbik a jobb parton. A déli sereg feldúlta az Ennsen túl fekvõ "Óperenciát", és nagy zsákmánnyal tért haza, az északi csapat viszont november 20-án Luitpold õrgróf és Richar passaui püspök seregétõl vereséget szenvedett. Ekkor kezdték el sietve a bajorok Ennsburg kõvárának kiépítését.

Morvaország megdöntése

A bajor és morva végek elvesztése és egy új "Avarország" létrejötte összehozta a halálos ellenségeket. 901 januárjában morva követek békét kérve jelentek meg Regensburgban. A bajor és morva fõemberek itt és Morvaországban esküvel erõsítették meg a békét és szövetséget. A magyarellenes, revánsra készülõ szövetség nem maradt tétlen. A 901-902. évekbõl ismeretes egy-egy olyan évkönyvbejegyzés, mely magyar vereségrõl tudat a frank-morva-magyar határvidéken. Ez 902 õszén a magyar fejedelmeket döntõ hadjáratra indította. Mint a Sváb Évkönyvek 902. évi bejegyzése - "Háború a magyarokkal Moráviában s az ország legyõzetett" - elárulja, a magyarok a morva fejedelemséget saját hazájukban megdöntötték. [...]

A bajor hadak által szinte évenként elpusztított és a belsõleg meghasonlott Morvaország megdöntéséhez nem sok hiányzott. Bár e pusztításokban a morva nép is szenvedett, a nép nem pusztult el, csak a morvák és a szomszéd népek felett uralkodó morva fejedelemség és katonai kísérete szétszéledésérõl van szó, amely ezentúl más fejedelmi udvarokban talált életlehetõséget. [...]

902-ben Morvaország a magyar fejedelemség számára olyanféle "végvidék" lett, mint volt Pannónia a frankok és a Nyitra-vidék a morvák számára. E végvidéken a helyi szláv lakosság nagyjából változatlanul élte életét. A morva központokban dolgozó köznép a régészet tanúsága szerint helyben tovább élt mindaddig, amíg a század második felében a Morva völgye veszélyeztetett határsáv lett a német birodalom és Magyarország között.

*

Ezzel gyakorlatilag megteremtõdött az a földrajzi keret, amelyben a magyarok megtelepedhettek. Az ezt követõ külföldi hadjáratok már nem a honfoglalás, hanem a megtelepedett nép harcos rétegének kalandozásai közé sorolandók. [...]

Vissza a tartalomjegyzékhez