BEREND T. IVÁN: Romantika, nacionalizmus, modernizáció
Közép- és Kelet-Európa a 19. században
Aromantika eszmeáramlata rendkívüli szenvedéllyel öntötte el a 18. és 19. század fordulójának Nyugat-Európáját. Szülõhazája Anglia és Franciaország volt, ahol a romantika féktelen intellektuális lázadást jelentett a 18. század uralkodó eszméje, a ráció hideg rendje és fegyelme ellen. A felfokozott érzelem, az ösztönvilág, a tudatalatti felszabadítása, a korlátozatlan egyéni szabadság vágya ostromolta a földhözkötõ régit, a megrögzött gondolkodást és szokásokat, a konvenciókat, a századforduló valóságát. A romantika jelentõsége és hatása az angol ipari forradalomhoz és a nagy francia forradalomhoz mérhetõ.
Nemzetteremtõ program
A romantika hullámai nem ismertek határokat: hamarosan elöntötték a német államokat és hömpölyögtek tovább délre és keletre, olyan országokba is, amelyek határain a reneszánsztól, a reformáción át a felvilágosodásig, addig fennakadtak a Nyugat eszmeáramlatai. Bizonyos értelemben a német államok váltak a romantika igazi hazájává, de egyben jelentõs átformálóivá is. A felfokozott emóció ugyanis, a nyugati romantikával ellentétben, itt természetesen ötvözte az egyaránt nélkülözött egyéni, társadalmi és legfõképpen nemzeti szabadság vágyát. A romantika szabadságeszménye az egyénrõl a nemzet egészére, a romantikus géniuszkultusz a mûvészetekrõl a politika területére transzformálódott. A romantika egyéni világfájdalom-komplexusa Közép- és Kelet-Európában a nemzeti kataklizma érzetével társult, sikeres-csodálatos nemzeti múlt mítoszait szülte, és vágyódást egy sikeres nemzeti jövõbe. A romantika, mely az egyén szabadságának programjával lépett fel Nyugaton, szenvedélyes nemzetteremtõ programmá vált Közép- és Kelet-Európában.
A nemzetépítés élharcosai: írók, mûvészek
A romantika új, nemzeti tartalma emelte igazán piedesztálra a romantikus vátesz-mûvészt, a próféta-költõt. [...]
Térségünkben a romantika korában, de sokáig késõbb is, a mûvészek és értelmiségiek valóságos társadalmi vákuumot töltöttek be. A középosztályok, a modern társadalmi elit gyengesége az írókat és mûvészeket tette a modern eszmeáramlatok hírnökévé, hordozójává, politikai letéteményesévé. [...]
Közép- és Kelet-Európában a kultúra mûvelõi és képviselõi: írók, mûvészek, régészek, történészek, tanárok, helyi plébánosok váltak a nemzetépítés élharcosaivá. Míg Nyugaton az abszolút állam nemzetet összekovácsoló, homogenizáló szerepe érvényesült, mint Angliában és Franciaországban, addig az önálló államiságot nélkülözõ közép- és kelet-európai népek a romantika mûvészi és eszmeáramlatával kívülrõl kapták a nemzeti eszmét. Csakhogy még nem létezett a nemzet! [...]
Nemzeti nyelv és kultúra
A nemzetet meg kellett teremteni! Ehhez viszont egyedül a nemzeti nyelv és a kultúra szolgálhatott kiindulási alapként. Ez volt hivatott arra, hogy összekovácsolja, közös tudattal ruházza fel a nemzetet. Csakis az ilyen közösségi tudattal rendelkezõ nép válhatott alkalmassá arra, hogy nemzetnek tartsa magát és akarja a nemzeti állam létrehozását, sõt harcoljon is érte. Ez volt az egyedül lehetséges út a Nyugat követésére.
A nyelvi nacionalizmus atyja, a német Herder gondolatai hatalmas lendületet adtak a térség nyelvújítási mozgalmainak. Ennek eredményeként születtek meg térségünk modern, "idegen" elemektõl megtisztított, sztenderdizált nyelvei.
A nyelvújítás nemcsak a modern irodalmi nemzeti nyelvet hozta létre, hanem össze is kapcsolta a nyelvi mozgalmat, nemzeti tudatot teremtõ történelmi mítoszok megalkotásával. Így született meg az "illír" gondolat, ami Vuk Karadziå révén egy egységes szerb-horvát nyelv megteremtésére vezetett. Így jött létre középkori legendák építményén a dákó-román elmélet; a hõsi-harcos hun eredet mítosza Magyarországon; s Frantiąek Palack¦ cseh történelme, amely a liberális Nyugat keleti hídfõállásaként mutatta be a cseh nemzetet.
Felvilágosult romantika
A nemzeti nyelvet és történelmi mítoszokat teremtõ romantika azonban Közép- és Kelet-Európában, ellentétben a nyugati romantika felvilágosodásellenességével, mintegy magába fogta és magával sodorta a felvilágosodás eszméit is. Amint Herder nyelvi nacionalizmusa a nép rousseau-i felfogására épült s magától értetõdõen tekintette a nép részének a parasztságot, úgy hirdette a század elsõ felének nemzeti romantikája a népuralom gondolatát, a respublika eszméjét. [...] A felvilágosodás népszuverenitás eszméje, a társadalmi szerzõdésbe foglalt társadalmi igazság és egyenlõség gondolata, az ész, a vallási elõítéletektõl megtisztított tudás és tudatos cselekvés, és az ennek révén elérhetõ társadalmi és történelmi haladás programja mintegy átszõtte a romantikus eszmeáramlatot. Térségünkben ezért felvilágosult romantikáról beszélhetünk.
A feudális "nemesi nemzettel" szemben a népköltészet stílusát, ritmusát, téma- és hangulatvilágát átvevõ költészet elõbb fogadta be a nemzettestbe, elõbb emancipálta a jobbágyparasztságot, mint a politika. A költészet ugyanakkor ébresztõt fújt a nemzetnek. Ezt tette Vörösmarty romantikus nemzethalál víziójával, a fenyegetõ sírral, "melyben nemzet süllyed el", és Mickiewicz víziójával a keresztre feszített Jézus Krisztus-Lengyelországról.
Nemzeti drámák, operák
A romantika költészete a "szabadság, szerelem" kettõs gondolatában fogta egybe a nemzeti szabadság elementáris vágyát a legszentebb egyéni érzelmekkel. Nagy nemzeti eposzok, Vörösmarty Zalán futása, a szlovén Preąern hasonló témájú Krst pri Savici-je, az albán Frashëri Skander bég története, szenvedélyes, mûvészi múltteremtése a történelmi nemzettudat építõkövévé váltak.
Ugyancsak különleges jelentõségre emelkedett a nemzeti tragédiákat bemutató színház. [...] A színház, a Nyugattal ellentétben, Közép- és Kelet-Európában nem egyszerûen a városi szórakoztatást szolgálta, hanem szent nemzeti üggyé vált.
Hasonló szerepet játszott a zene, különösképpen a nemzeti opera is. A romantika programzenei koncepciója, aminek Liszt Ferenc egyik élharcosa és a szimfonikus költemény mûfajának létrehozója volt, összeolvasztotta a zenét és az irodalmat, s a "nemzet méhében fogant" népzene motívumainak felhasználásával szólt a hazának a hazáról. [...]
A szimbolikus modernizáció gesztusai
A nemzeti operák bemutatására szolgáló és a nemzeti nyelv és eszme ápolásának templomává váló nemzeti színház gondolata Németországban született meg. A közadakozásból létrehozott nemzeti színház - vagy ahogyan cseh területen még találóbban hívták: hazafias színház - az egész térségben fontos politikai programmá vált. A magyar reformországgyûlés 1836-ban foglalta törvénybe a nemzeti színház létrehozását "a nemzet haladása, a nyelv és erkölcsök ápolása" céljával.
A nemzeti színházakat és operaházakat pompás épületekben helyezték el. Európai rangú középületek és fõváro-sok felépítése, ahogy Galbraith nevezte, a szimbolikus modernizáció jellegzetes megnyilvánulása az elmaradottabb világban, sõt a szimbolikus nemzetépítés aktusa is volt. A nemzeti hivatással alapított nemzeti könyvtárak és nemzeti múzeumok, s azok épületei ugyanezt demonstrálták. [...]
A romantika nemzetközi stílusirányzatát követõ középületek közérthetõen hirdették az Európához tartozás gondolatát. A nemzeti eszme azonban az építészet nemzeti stílusainak keresésében is kifejezésre jutott: Lechner Ödön budapesti és kecskeméti majolikadíszes épületei, a román és szerb, bizánci és orientális elemekkel kevert nemzeti eklektika a sajátost voltak hivatottak propagálni.
A gazdasági-társadalmi modernizáció sürgetõi
A felvilágosult romantika nemzeti eszménye Közép- és Kelet-Európában nem merült ki a szimbolikus modernizáció gesztusaiban. Mivel a felvilágosodás progressziótudatának hordozója is volt, ezer szállal fonódott össze a valóságos modernizáció törekvésével. A 18. és 19. század fordulójától Közép- és Kelet-Európa romantikus mûvészei és politikai gondolkodói éberen figyelték a Nyugat eszméit és modellnek tekintett hatalmas társadalmi-gazdasági átalakulását, és megdöbbenve észlelték saját országuk növekvõ lemaradását. [...]
A romantika és a romantikus nemzeti eszme eljut a legprózaibb gazdaságfejlesztési témákhoz, a vasútépítés mellett a bányanyitáshoz, ipari vállalkozáshoz és progresszív munkáspolitikához is. Megszületik a nemzeti nagyiparos - a valóságban nem létezõ, de annál inkább vágyott - romantikus figurája. [...]
A modernizáció igénye hajtja a romantikusokon nevelkedett, Shelleyt és Victor Hugót ideáljának tekintõ Eötvös Józsefet egy európai szintû oktatási rendszer megteremtésére. A felvilágosult romantika magával hozta a hitet, hogy "kimûvelt emberfõkkel" megváltoztatható a létezõ valóság. Ugyanez a hit jelenik meg a nyugati intézmények átvételi igényében is, amikor a román Alkotmányozó Nemzetgyûlés az 1831. évi belga alkotmány átültetése mellett dönt.
A romantikus, felvilágosult nacionalizmus tehát összekapcsolódott az elmaradottnak érzett, "századokkal a Nyugat után kullogó", "alvó", még "gyermekkorát" élõ közép- és kelet-európai nemzetek modernizációjának gondolatával és igényével. A nemzet csak akkor lesz erõs és modern, ha követi a Nyugatot, mind társadalmi-politikai rendszerét, mind gazdasági szerkezetét tekintve.
Szembefordulás a Nyugattal
A romantika álmodozásából és a felvilágosodás fejlõdéshitébõl keserû volt az ébredés. [...]
A közép- és kelet-európai történelmi közeg végül is kitermelte az erõs hatalom iránti vágyat, és legitimálta az erõskezû uralkodó, a hadsereg és az állami bürokrácia hatalmát, hiszen a nemzetnek "megmentõre" volt szüksége. A félsikerek és félkudarcok világa volt ez. Épültek a vasutak, mûködtek a bankok és a modern hitelrendszer, de a társadalom élesen polarizált maradt. A térség országai nem tudtak megindulni a Nyugathoz való felzárkózás útján.
Így azután a század utolsó harmadától a romantika is irányt váltott: addig követni akarta a Nyugatot, most szembefordult vele. A modern kapitalizmus átvétele helyett annak tagadásához jut el. Ennek csírái Közép- és Kelet-Európában már igen korán megjelentek. Mickiewicz már párizsi emigrációja során tartott elõadásaiban ostorozta a Nyugat "materializmusát," a "pénz ördögi hatalmát". A szlávok, tette hozzá, nem áldozzák fel a szellemet az ésszerû iparért. A kortárs romantikus-forradalmár lengyel történész, Joachim Lelewel is leszögezte: "gondolataim távol állnak Nyugat-Európától. Minden figyelmem Kelet felé, a szlávság felé fordul." [...] A szükségbõl erényt kovácsoltak: ha nem tudunk Nyugat lenni - ne is akarjunk. Ha már nem tudjuk leküzdeni, legyünk legalább büszkék gyengeségeinkre. [...]
A századvégen megjelenõ populista "újromantika" az európai kettõs forradalom rációjával, a parlamenti demokrácia és ipari társadalom uralkodó rendjével így állította szembe a tradíciók, a paraszti-falusi lét, az emóció és ösztönvilág felsõbbrendûségét, az antikapitalizmus sokszínû irányzatát.
Testvériségbõl gyûlölködõ nacionalizmus
Mindez szorosan összekapcsolódott a nemzeti eszme transzfigurációjával. A korai nacionalizmus a népeket nagy baráti családnak tekintette, a rab népek testvériségét hirdette, befogadó és univerzalista volt. Csakhogy a párhuzamos, s eredetükben is etno-kulturális alapozású nacionalizmusok, különösen a Balti- és az Adriai-tenger közötti "kevert népek övezetében", elkerülhetetlenül konfliktusba kerültek egymással. A különbözõ népek ugyanazon területen kívánták nemzetállamukat berendezni, s fegyveresen fordultak egymás ellen. Az 1848-as forradalom jelentette a fordulatot: a frankfurti parlament, a német forradalom a lengyel szabadság ellen fordult. A magyar nemzeti küzdelem nem akarta elismerni a hasonló célokat követõ horvát, román, szerb és szlovák nemzeti törekvések jogosságát. A nacionalizmus kirekesztõ és expanzív lett, idegengyûlölettel társult.
A század utolsó harmadában, a Párizsi Kommün, az erõsödõ szocialista mozgalom, a II. Internacionálé nemzetközi szervezetének létrejötte (1890) azután a kormányok és uralkodó elitek számára különösen fontos fegyverré tette a nacionalizmust a "hazátlan, internacionalista szocializmus" ellen. Az uralkodók és kormányzatok, hatalmi céljaiknak, a reálpolitikának vetették alá a nemzeti eszmét. A "nemzeti misszió" most már a belsõ és külsõ ellenségek elleni küzdelmet állította középpontba. Magyarországon a nemzetiségek asszimilációjára törekedtek. Az önállóságot nyert Balkán-államok az 1870-es évektõl a világháborúig sorozatos háborúkba bocsátkoztak egymás ellen a határok módosítása érdekében.
Politikai antiszemitizmus
A nacionalizmus elkezdett gyûlölködni. Ennek egyik központi elemeként a térség legnagyobb részében megjelent a politikai antiszemitizmus. Magyarországon a rövid életû Antiszemita Párt és a tiszaeszlári per (1882) jelezte a fordulatot. A román és lengyel nacionalizmusnak is központi motívumává válik az antiszemitizmus. [...]
*
A századfordulón a "világszabadság piros zászlaját" már senki sem lengette többé, a nemzeti trikolórok pedig a nemzeti egység mellett mások kirekesztésének szimbólumává is váltak.
A romantika és romantikus nacionalizmus útja tehát kétfelé vezetett. Egyrészt belefutott a modern és gazdaságilag-társadalmilag modernizált nemzetállamért való küzdelembe, másrészt - különösen ott, ahol a modernizációs álmodozás kudarcba fulladt, s a nemzetépítés súlyos akadályokba ütközött vagy veszedelembe sodródott - a századvég "új romantikája" új erõvel fordult az irracionális, a gyûlölködõ, kirekesztõ és antimodernizációs nacionalizmus felé. Ez azonban már egy másik történet kezdete, mely majd térségünk 20. századi tragédiájába vezet át.