GLATZ FERENC: A tudomány és a politika érdekeinek védelmében
Erkölcsi kötelességünk nekünk, tanároknak, kutatóknak minden feltett kérdésre válaszolni. Bárki is teszi azt fel: kisdiák vagy szülõ, ítélkezõ vagy elítélt, földmûves vagy politikus. Erkölcsi kötelessége a történésznek elmondani véleményét, ha kérdezik "háborús bûnökrõl", nemzeti hõseink haláláról (pl. Petõfirõl) vagy éppen a világfelmelegedés természettörténetérõl. Vízügyi szakemberek ugyanígy válaszoljanak, ha kérdik õket folyószabályozásról, gátak építésérõl, belvizek okairól. Orvosok adjanak diagnózist, ha kérdezik õket betegségekrõl, járványokról. Válaszolunk, mint ahogy legjobb tudásunk szerint eddig is válaszoltunk.
De! Erkölcsi kötelességünk figyelmeztetni: nem veszi semmi hasznunkat a kérdezõ, ha megfélemlít bennünket. Negatív politikai vagy erkölcsi minõsítést kapunk, mert nem azt mondjuk, amit elvárnak tõlünk.
Úgy látszik, mindnyájan a múlt foglyai vagyunk. Érthetõ, magyarázható, de nem szükségszerû. Múlt az érvek anyagában, múlt a viták módszereiben. Ha politikusok vitatkoznak egymással az ország jövõjérõl és elfogy jelen-érvanyaguk, azonnal vitapartnerük elõéletével kezdenek foglalkozni: ki volt párttag, ki volt pártonkívüli besúgó vagy titkos együttmûködõ, vagy éppen pártonkívüli bolsevik. Vagy: mindezekbõl a párttag vagy pártonkívüli elvtársakból most bezzeg hogyan lett derék "polgár" vagy konzervatív. És az értelmiség hasonlóan gondolkodik: ha úgy látja, hogy fenyegetik ma szakmai autonómiáját, azonnal a korábbi diktatúrák politikai módszereinek visszahozatalát féli. Észre sem vesszük és magunk is így teszünk.
Sérelmezzük, hogy a tudományt napi politikai segéderõként kívánják felhasználni. Jogos félelem volt a szovjet rendszerben és jogos sérelem az elmúlt tíz esztendõben, a többpártrendszer történelmében is. Ha nem azt mondod a víz folyásáról, a folyó életkörülményeinek megóvásáról, amit egyik vagy másik politikai párt elvár, akkor valóban megkaphatod a negatív politikai bélyegzõt. Ha nem azt mondod a világháborús miniszterelnökrõl, amit a szavazatnyerészkedés valamelyik professzionista bajnoka elvár, akkor lebaloldaliznak, vagy éppen lejobboldaliznak. És amikor tiltakozunk ez ellen, akkor is akaratlanul a múlthoz fordulunk és az 1960-70-es éveket emlegetjük. Idézzük, akkor, évtizedekkel ezelõtt hasonlóan járt el a politika: ha Trianonról, kisebbségekrõl, kultúrnemzetrõl beszéltünk - akkor lenacionalistáztak, aki a kényszerkollektivizálásról, a legjobb paraszti munka erõ üldözésérõl vagy a mûvelt munkásság, kisvállalkozók kiszorításáról szólt - azt lerevizionistázták, leburzsoázták. Ha "másként gondolkodott", mint a hatalom - kiszorították. Nem "vitték el", mint az ötvenes években, nem "fosztották meg" állásától - csak kiszorították. Ezért üdvözöltük azután - abban a rendszerben felnõtt fiatalok - a nyolcvanas évek reformmozgalmait, majd az 1989-es politikai rendszerváltást, mert a szakma becsületének, önbecsülésünknek visszanyerését reméltük.
Most pedig a napi politika - immáron a többpárti keretekben mûködõ napi politika - egyes vezérei vagy alvezérei ugyanúgy elvárják napi céljaik tudományos kiszolgálását, mint a nagyapák tették azt. S ha nem azt hallják, amit elvárnak, vagy ha nincs valós jelen-vitaérvük, akkor rögvest megtalálják, úgymond, az okot: "jobb" vagy "baloldalinak" minõsített múltadat, apádat, vagy ha most konzervatív vagy, akkor vöröskatona nagyapádat emlegetik. Tegyük hozzá: a politikai elit többsége hál’ istennek elfordul ezektõl a mód-szerektõl.
Bárdossy László tragédiájával, Magyarország világháborús szerepével folyóiratunk az elmúlt 20 esztendõben vissza-visszatérõen foglalkozott.
Halottainkat el kell temetni, bármilyen hadparancs nyomán veszítették is életüket - mondottuk az 1980-as években II. világháborús magyar halottakról. Beszéltünk a világháborúba sodródásunk okairól: az 1918-20. évi békerendszer értelmetlenségérõl, a századelõ valós konfliktusainak rossz megoldásáról, a trianoni "rossz békérõl". Arról, hogy "gyõztesek bölcsessége nélkül nincs valós" béke.
Beszéltünk Horthy Miklós kormányzó és Bárdossy miniszterelnök rossz döntéseirõl, amikor beléptek a világháborúba. És felelõsségükrõl. (Merthogy a rossz döntésért az elsõszámú vezetõk és nem a szakminiszterek felelnek.) És elmondtuk az összes "magyarázó mozzanatot", amellyel a történettudomány indokolja a rossz döntések okait: emlegettük a trianoni nemzetcsonkítás máig sajgó sebeit, a nagyhatalmi kényszerítõ körülményeket és - mert ez is valós tényezõ - vezetõink végzetes tévedéseit, rossz helyzetmegítélését.
De - mondottuk - más a magyarázat és más az értékelés. A döntés - legyen szó családi ügyrõl, orvosi diagnózisról vagy éppen technikai, építési döntésrõl - a magyarázhatóságtól függetlenül lehet jó vagy rossz. És mi nem "bûnrõl" beszéltünk (ez jogi és erkölcsi kategória), hanem rossz döntésrõl. És nem tekintettük lezártnak a kutatást, sõt vitatásra szólítottuk fel a szakmát az 1980-as években, majd 1992-ben és 1994-ben is. Mindahányszor a politika kívánt a világháborús történelem ügyében - a szakmát félretolva - igazságosztó lenni. (História, 1992/2., 1994/1. szám.) S mondottuk: "A történettudomány nem lehet egyszerûen a mindenkori gyõzõk önigazoló segéde, és nem lehet csupán a korábbi elbukottak utólagosan igazságszolgáltató eszköze." Ezt ne is várják el tõlünk. (És közöltük a jobb sorsra érdemes Bárdossy kivégzésérõl az emberileg megrázó fotókat. Mert megrázó átélni egy emberi tévedés ereményeként az élet elvesztését.)
De visszatérõen védelmeztük a szakmai függetlenséget és tanácsoltuk a politikának: egyéni leleményét és képességeit bizonyítsa a jelen döntéseknél, s hagyja a szakmai kérdéseket a szakmára.
Lám, mi is a múlt foglyai vagyunk! Félelmeinkkel, érveinkkel, amikor régi politikusi magatartásformák visszajövetelét féljük. Amikor mindent - gátak építésének, történelmi hõsöknek megítélését - átjár a napi pártpolitika. És mondjuk ismét, mint annak idején is mondtuk: a mi hasznunkat akkor látja igazán a társadalom - s a politika is -, ha szabadon formálhatjuk véleményünket. S nem kell tartanunk sem adminisztratív, sem gazdasági, sem egzisztenciális, sem erkölcsi megbélyegzéstõl. Mert csak a bolond beteg szidalmazza az orvost a betegség kimondásáért...