ENGEL PÁL: In memoriam Györffy György

Véletlenül úgy esett, hogy csaknem pontosan ezer évvel elsõ királyunk koronázása után, 2000 decemberében távozott el végleg körünkbõl az a történész, aki a legközelebb állt hozzá. Érdekes belegondolni: az államalapítót, kortársait nem számítva, kétségtelenül Györffy György ismerte legjobban, mégpedig nemcsak közülünk, hanem mind az összes - sok tízmilliónyi - magyar közül, akik azóta éltek. Kutatásaiból hosszú éveket szentelt neki, s végül olyan részletesen, olyan érzékletesen jelenítette meg, hogy az István király és mûve (1984) valódi könyvsiker lett. Nem ok nélkül, hiszen az egyik legjobb könyv, amelyet hazai szerzõ középkori témáról valaha írt.

Már most is megítélhetõ, hogy Györffy György egyike volt az elmúlt század legnagyobb formátumú magyar történészeinek. A téma iránti szenvedélyes érdeklõdés, amelynek minden tudósban meg kell lennie, benne egy sor kiváló adottsággal párosult: fõképp világos gondolkodással, kiváló emlékezõtehetséggel és eleven képzelõerõvel. Kombinatív készsége arra tette képessé, hogy mindig megtalálja a felvetõdött rejtvények legésszerûbb megoldását, szintetikus látásmódja pedig arra, hogy e részleteredményeket nagylélegzetû mûvekben foglalja össze. Pedánsan pontosnak mutatkozott, ha úgy kívánta meg a munka természete, és elegánsan nagyvonalúnak, ha épp arra volt szükség. Egyszóval, a történelembõl minden egyformán érdekelte: a részletek éppúgy, mint az egész, és egyformán jól is tudott bánni minddel. Ezért mondhatjuk, hogy a legnagyobbak egyike volt.

Írásai élvezetes olvasmányok, a zömük talán még a laikus számára is az. Egyfelõl, mert roppant világosak, és mert eleve átsüt rajtuk a kivételes képességû kutató szenvedélye; másfelõl, mert Györffy, sok egyéb mellett, még írni is tudott. Egyszerûen fogalmazott, a legcsekélyebb modorosság nélkül, keresetlen és mégis - vagy épp ezért - szép magyar nyelven. Az idegen szavakat például tudatosan kerülte, mert semmilyen divathullám nem tudta meggyõzni arról, hogy használatuk a tudomány(osság) velejárója. A stílus az ember - szokták mondani. Csakugyan így lehet, mert Györffy egyénisége pontosan olyan volt, mint az írásai: egyszerû, közvetlen, mentes minden magamutogatástól, elegáns, kedvesen vidám és rezervált.

Egyéniségébõl következõen biztosan kiváló tanár lett volna, akire nemzedékek emlékeznek szeretettel. Sajnos, olyan korban élt, amely megtagadta ezt mind tõle, mind lehetséges tanítványaitól. Harminc elmúlt, tehát már érett történésznek számított, amikor beköszöntött a pártállam idõszaka. Györffy egyszerûen nem volt hajlandó - jelleme, ízlése és neveltetése folytán - magáévá tenni az akkoriban kötelezõ szakzsargont. Így eleve a "megtûrtek" kategóriájába került. Kutatóként szerencsére módja volt mindvégig dolgozni, sõt 1956 után már viszonylag háborítatlanul tehette, egyetemi katedra közelébe azonban nem kerülhetett. Nem lehetett továbbá, amíg a rendszer mûködött, az Akadémia tagja sem, noha munkásságának súlya ezt már régesrég indokolta volna.

Folyóiratunk alapítása óta súlyt helyezett rá, hogy az olvasót megismertesse Györffy munkásságával, és rendszeresen publikálta írásait. Emléke elõtt tisztelegtünk fenti tanulmányával, amelyet legfontosabb írásai között tartunk számon.

Vissza a tartalomjegyzékhez