BÍRÓ LÁSZLÓ: Egy emlékmű "irányváltozásai" A zágrábi Jelacic-szobor
Nincs még egy olyan alakja a horvát-magyar történelemnek, mint Jelacic, akit annyira különbözõképpen, ellenkezõ módon ítél meg a két nemzet történetírása és közvéleménye. Jelacic személye a horvát gondolkodásban az ország függetlenségi törekvéseivel kapcsolódott össze, és mivel a valódi állami szuverenitás csak 1991 után következett be, idõvel a bán szimbólummá emelkedett. Addig is másként ítélték meg szerepét a dualizmus, a királyi Jugoszlávia, majd a szocialista "egység és testvériség" idején.
A horvát nemzeti hõs
Josip Jelacic 1801-ben született a határõrvidéki Péterváradon. Apja korán, tízéves korában meghalt, ekkor a bécsi Theresianeumba került. Az iskola elvégzése után Galíciában, a határõrvidéken, Itáliában, majd ismét a határõrvidéken szolgált. Politikai szerephez 1848 márciusában jutott, amikor az illír mozgalommal szimpatizáló, de feltétlenül udvarhû hírében álló ezredest a király bánná nevezte ki. Tisztségében teljes mellszélességgel vállalta a horvát nemzeti követelések képviseletét, amelyek a horvátlakta területek egyesítésre (ún. háromegy királyság), az önálló horvát törvényhozás, a felelõs horvát minisztérium felállítására vonatkoztak. [...]
A magyarok ellen
Idõvel a magyar-horvát ellentétek - az udvar aknamunkájának következtében is - fegyveres konfliktushoz vezettek. Jelacic csapataival áprilisban átkelt a Dráván, hogy "megrendszabályozza" a magyar kormányt, s érvényt szerezzen a horvát követeléseknek. [...] Személye a késõbbi korszakokban jelképszerûen újra és újra felbukkant, mivel tettei és a népi hiedelem nyomán - amely azt tartotta, hogy seregeit mindig gyõzelemre vezette az ellenséggel szemben - Jelacic a horvát szabadságért folytatott harc hõseként vonult be a nemzeti történeti tudatba.
1861-ben, két évvel a bán halála után, ismét összeülhetett a horvát országgyûlés, melynek feladata volt többek között a viszony rendezése Magyarországgal. [...]
A Magyarországot "fenyegetõ" emlékmû
Az osztrák-magyar kiegyezési tárgyalásokkal egy idõben a horvát sabor ismét megerõsítette álláspontját az államjogi kapcsolatot illetõen, valamint elhatározta, hogy delegációt meneszt Bécsbe, amely a birodalom föderatív átalakítását javasolja, egyben elvetette a reáluniót Magyarországgal. Ilyen politikai események közepette került sor a Jelacic-szobor felállítására.
A Zágráb fõterén álló emlékmû - Anton Dominik Fernkorn alkotása - leleplezése 1866. december 16-án csendes politikai tüntetéssé változott. A horvát politikai közvélemény számára ekkor már világos volt, hogy a poroszoktól elszenvedett vereség után az uralkodóház a birodalom megmentése érdekében a magyarokkal fog megegyezni, és így szertefoszlottak a remények - mindaz, amiért Jelacic is harcolt - a birodalom ausztroszláv föderatív átalakítására. A kortársak keserûen jegyezték meg: a szobor felállítására az utolsó pillanatban került sor. A bánról elnevezett tér középpontjában álló lovas szobor Jelacicot kivont karddal ábrázolta, a kard éle - minden bizonnyal nem véletlenül - fenyegetõen észak, azaz Magyarország felé mutatott. Az emlékmû a magyarellenes tiltakozások helyévé vált a dualizmus idõszakában. [...]
Ideológiailag szalonképtelen szobor
A szobor méltó nyugalommal betöltötte szimbolikus szerepét az osztrák-magyar dualizmus idõszakában, valamint az elsõ Jugoszláviában is. 1947. július 25-26. éjszakáján viszont gondos kezek eltávolították. (A tér is elvesztette nevét, Köztársaság térre keresztelték.) A proletár internacionalizmus és a marxista klasszikusok tanításainak szellemében egy báró nem kaphatott szobrot. Marx és Engels korabeli írásaikban - a Neue Rheinische Zeitungban, amelyhez az 1940-es évekbeli agitpropnak tartania kellett magát - ellenforradalmárnak minõsítették Jelacicot, de a partizánharcokban újrakonstituálódott és a kommunista párt vezetése alatt álló Jugoszláviában a horvát államiságot sem illett emlegetni ekkoriban.
A nemzeti önállóság jelképe
Nem véletlen, hogy az 1980-as évek végén, a jugoszláv állam jövõjérõl folyó viták, az önállósági törekvések felerõsödése idején ismét szerepet kapott az emlékmû. 1989 októberében több akkor alakult párt célul tûzte a szobor visszahelyezését. Az emlékmû sorsa - mutat rá nem kevés érzelmi töltéssel a késõbbi vezetõ kormánypárt kiáltványa - a horvát nemzeti érzés eltüntetésének és a horvát nemzeti történelemmel és kulturális örökséggel szembeni lelketlen politika szimbóluma.
1990-ben, a horvát függetlenség elõestéjén helyére állították a szobrot, ezúttal viszont úgy, hogy a kard - a jelképekre adók és az aktuálpolitikát ismerõk szerint nem véletlenül - most fenyegetõen dél, a szerb krajinák felé mutat. 1989 év nyarán ugyanis ezeken a területeken a - Belgrádból is tüzelt - horvátországi szerbek körében a rigómezei csata 600. évfordulóján megmozdulásokra került sor, majd pedig világossá vált, hogy a krajinai szerbek a független Horvátországot nem fogják elismerni államuknak.